Oresztész és a közelgés
Nem izgatta különösebben a közelgő
vihar. Van ernyője, van esőkabátja. Bár itt benn a szobában aligha lesz
szüksége rájuk. Teljes a biztonság, a háztetőn villámhárító, a pincében
felfújható mentőcsónak. Keze ügyében a telefon, mentők, tűzoltók valahol
készenlétben, ha mégis. De ugyan miért lenne mégis? Őt csak ne riogassa
a rádió azzal, hogy a Dunántúlon már orkánszerű és galambtojás
nagyságú. Juszt sem kezd el szorongani.
A különös fényviszonyokra mégis fel kellett figyelnie. Abban még nem talált semmi különöset, hogy esti sötétség borult a városra, holott az ebédre fogyasztott törtpaszuly maradéka még rá sem száradt a tányérra. Most kellene elmosogatni, később úgy kell majd levakarni. De akkor háttal kellene állnia az ablaknak, félő, hogy elmulasztana valami fontosat. Nem látná azt, ahogy most a mélylila ég alá bekúszik az ezüst csillogás. Nem felhő és nem köd, hanem valami anyagtalannak látszó gomoly a fénytől kiszorított levegő helyén. Baljóslatú kis villódzó vákuum a lomha folyó felett.
Oresztész még hosszan nézte volna a közelgő vihar különös előjeleit, de váratlanul megcsörrent a telefon. Püladész halk szemrehányással afelől érdeklődött, hogy a hetedikes iskolai algebrakönyv hatvannegyedik oldalán a másodfokú egyenletek megoldási gyökei közé miként keveredhetett Ady Endre Fölszállott a páva című verse.