VERSKÉPVERSTÁRCANOVELLAMINIMA JEGYZETESSZÉKRITIKAGLOSSZAÉLCC-DULNAPLÓFOTÓHÍRAJÁNLÓ


Bodor Béla: MIRŐL BESZÉL(T)ÜNK?

Amikor határon túli, illetve kisebbségi irodalomról, kultúráról, egyáltalán létformáról beszélünk, valójában kettős csapdába esünk. A csapda egyfelől (történelmi eredetű) társadalmi, politikai, másrészt egzisztenciális eredetű. Amikor a világot határon inneni és határon túli régiókra osztjuk, óhatatlanul egy idealizált ősállapot lebeg a szemünk előtt – legyünk bármennyire felvilágosult gondolkodásúak, européerek vagy akár kozmopoliták –, és ez a valamikor volt és titokzatos ellenségeink összeesküvése folytán elbukott, legyőzött és feldarabolt magyar nagyhaza eszménye.

MIRŐL BESZÉL(T)ÜNK?


Zárszó a Vízumköteles irodalom? című, Integrálni: de mit – és mibe? alcímű virtuális konferenciához, ami a http://hhrf.org/ungparty honlapon zajlott 2003 januárjában


Abszolutizáljuk azokat a határokat, melyek ezt a legendás őshazát kerítették körbe, miközben megvetéssel tekintünk azokra, melyek mai valóságunk terét hasítják darabokra. Ezek a valamikori határok állítólag egy természetes földrajzi, etnikai, kulturális és nemzeti egységet rajzoltak körül, egy olyan ország köré íródtak, mely minden szempontból a normális jelzővel volt leírható, szemben az azóta is, hosszan elhúzódó pillanatnyi állapotok abnormitásával. – A mi őseink nyilait, kérem, egész Európa rettegte! – jelentette ki harciasan Swartz úr, és rosszkedvűen meredt a kávé mellé szűrt meleg tejre, mely a túlhevített porcelánkancsóban kissé megbőrösödött. A párducbőr kacagánytól Swartz úr Bocskai-sapkájáig és ferencjóskájáig egy kalap alá lehetett venni a haza tegnapjait, és ez a téveszme annál veszélyesebb, minél kevésbé tudjuk tényekkel alátámasztani. Azt kell látnunk, ha kritikus szellemben közeledünk legendás múltunk eseményeihez, hogy annál érzékenyebbé válunk az ilyen kérdések iránt, minél argumentálatlanabb elemekkel próbálkozunk. Persze a szomszédos népek esetében éles szemmel felfedezzük, hogy egész történelmi önazonosságukat bárgyú mesékre alapozzák. A szlovákok lassan egész Közép-Európát a valamikori Morva Nagybirodalomhoz csatolják, és magukat persze ennek örököseiként csodálják. A románok a dákokban találták meg elődeiket, egyes ukrán nacionalisták ősi államuk egyik nagyvárosára ismernek Debrecenben, a szerbek és az albánok pedig gyakorlati vérontásra is hajlandók, hogy a maguk “nagy” ősországát helyreállítsák; a szerbek, horvátok és bosnyákok legfeljebb nyelvjárásként elkülöníthető nyelvük elválasztásán fáradoznak. A magyarlakta területeken inkább az utódállamok mesterkednek effélében, amikor önálló nyelvvel (és írással) rendelkező népként igyekeznek láttatni a székelyeket, csángókat, palócokat és más tájegységek népeit, akik persze mind a múltban erőszakkal elmagyarosított szlovákok, románok, déli vagy keleti szlávok lennének. A magunk gyakorlatában azonban nehezebb felismerni ezeket a gondolatokat.

Egy apróságban szeretnék példát hozni arra, hogy beidegződéseinkben hogyan él tovább ez az idealizált békebeli országeszmény. A Németországban élő Pompéry Judit Irodalomról szól-e a nóta című előadásában az emigráció csoportjait sorolja koronként. “Odáig mindenki tudja, hogy az országot elhagyták Rákóczival a bujdosók, Kossuthtal a 48-asok (itt bukkan fel először az emigráció mint politikai kategória), az I. világháború után Amerikába tántorogtak ennyien, a II. világháború után elmenekültek annyian (...)” Ugyanakkor eszébe sem jut, hogy azok a bizonyos “kitántorgók” másfél milliónyian a “boldog békeidők” éveiben, 1880 és 1910 között kényszerültek elhagyni szülőföldjüket, és tömeges kivándorlásuknak éppen az első világháború vetett véget; (nem úgy, hogy megoldotta a problémáikat, hanem úgy, hogy lehetetlenné tette a közlekedést).

Vajon mi lehetett az oka, hogy az utóbb mennyországként emlegetett egész Magyarországban másfél millió angyal nem kellett senkinek? Nem kell-e arra gondolnunk, hogy a kávéházi szittyák és a puszták népének szülei-nagyszülei nem ugyanahhoz a nemzethez tartoztak? Nem is beszélve a később Trianonban elcsatolt területek akkori állapotairól – vajon nem volt-e a Hortobágy poétája (nem Ady, hanem a versben szereplő alak, aki eltemette a nótát) bizonyos értelemben éppolyan határon túli pária, mint az a magyar, aki ma Gáton születik, Zabolán vagy Felső-Elefánton? Ebben a tárgyban közzé tettem már egy dolgozatot, amivel nem szereztem túlzott népszerűséget Erdélyben. (Bodor Béla: Az Erdély-üzlet, C.E.T., 1993 nov./dec.) Megismétlem az alapvető állítást: a térképre rajzolt határok meghatározhatják ugyan, hogy egy település közigazgatásilag mely államhoz tartozik, de az igazi határokat az emberek a maguk jószántából állítják maguk köré. Egy falu szomszédos magyar, oláh, cigány vagy tót lakóinak egymáshoz ezerszer több közük van, mint Antall Józsefhez vagy Széchenyi Istvánhoz – akár a határon túl van az a falu, akár innen; ez így normális. Ha nincs így, akkor se integrálni, se népi, nemzeti vagy bármilyen öntudatra ébreszteni nem lehet őket, mert létüket végképp megrontotta a szociális impotencia. Ha azonban képesek az ilyen együttműködésre, akkor kultúrájukon múlik, hogy ezek a személyi, családi és munka- vagy lakóközösségi autonómiák alkotnak-e nagyobb közösségi szerkezeteket vagy sem.

Erre a helyzetre igyekezett felhívni a figyelmet Kovács Imre Attila előadásában, melyre mindannyian felkaptuk a fejünket: “A lehetőségeket és a körülményeket vizsgálva rá kell jönnünk, hogy a kárpátaljai irodalomnak egyre inkább az ukrán »olvasata« válik döntő jelentőségűvé. Kárpátaljának célszerű volna reagálnia az Ukrajna irodalmi törekvéseire, mert nem az uniós korszakába lépő anyaország dilemmái lesznek számára mintaértékűek a továbbiakban, hanem a közvetlen környezet inspirációi.” Az erről kibontakozott vita során egyetértés látszott kialakulni: az a normális, ha a kárpátaljaiak az ukrán, az erdélyiek a román, a felvidékiek a szlovák irodalommal keresnek az eddiginél sokkal szorosabb kapcsolatot. Ha elhisszük a hídszerep meséjét, akkor ehhez kétség sem fér. Az előadások azonban szinte kizárólag ezzel ellenkező tapasztalatokról számoltak be. Magyarország Budapest-központú, a magyarság egésze anyaország-központú, és mindenki nyugat felé tájékozódik, miközben felháborodik azon, hogy őt magát sem ismerik a tőle nyugatra élők: a magyarok a németek felé figyelnek, a németeket a franciák érdeklik (már amennyire), a franciák azon háborognak, hogy az angolok közelebb érzik magukhoz Amerikát, mint a kontinenst. “Európában az információ Nyugatról Keletre áramlik, és nem fordítva. A franciák például nem tudnak szinte semmit a csehekről, magyarokról, mi viszont szintén alig tudunk valamit keleti szomszédainkról. Csak ez utóbbi senkinek nem tűnik fel, hisz számunkra Szerbia, Bulgária épp annyira »érdektelen«, mint mi vagyunk, pl. az angoloknak. Hasonló egyenáram-jellegű a magyar–magyar kommunikáció: az anyaországtól a kisebbségek felé és nem fordítva.” – írja említett előadásában Pompéry Judit. Fekete J. József Kibédi Varga Áront idézve mintegy ezt a gondolatot terjeszti ki: “A magyarországi elvárásokat ezenkívül a központ–periféria szociológiailag rendkívül érdekes problémája is jellemzi, egyrészt kulturális, másrészt társadalmi szinten. A központ dönt, a periféria pedig úgy érzi, hogy ezekbe a döntésekbe nem szólhat bele. Kulturális vonalon a magyar helyzet ebből a szempontból hasonlít a francia helyzetre. A francia kulturális élet Párizs-, a magyar Budapest-központú.”

Ha pedig ez így van, és az egyes országok perifériái is a saját centrumuk felé tekintenek, miközben észre sem veszik azt, aki karnyújtásnyira áll mellettük, akkor félő, hogy a határon túli magyarok erőfeszítése viszonzatlan marad. Így sem haszontalan persze, ha tájékozottak lesznek annak az államnak a dolgait illetően, melyben élnek és élni fognak (különösen azok, akik belátható időn belül az unióhoz nem csatlakozó országokban, főként Ukrajnában és Szerbiában élnek), de attól tartok, hogy ez a tájékozódás nemigen fog kölcsönös kulturális kapcsolattá kiteljesedni. Ha pedig ez így van, akkor félő, hogy a kulturális közeledés a beolvadást gyorsítja. Egyfelől tehát a dolog fontos és elkerülhetetlen, másfelől azonban a kötődés másik irányának sem szabad meggyengülnie. Ennek a dolognak a módja sajnos még nincs kitalálva, pedig idő aztán lett volna rá.

Egyáltalán ez a kettős kötődés a lehető legproblematikusabb valami. A józan ész azt diktálná, hogy az író annak a nyelvnek a logikája és a hozzá kapcsolódó irodalmiság szelleme szerint dolgozzon, amelyben íróként megszületett és beszédét megalapította, miközben referenciális közege (ami persze mindenképpen van, a nyelvközpontú elméletek mindössze annyit mondhatnak, hogy ennek a hatása is nyelvben létesülő hatás, amint hogy erkölcs sincs a nyelven kívül: a néma erkölcs csupán viselkedés) az interperszonális kapcsolatháló, mely az alkotónak mint individuumnak a szociális közegét alkotja. Valami effélére utalva írja Láng Gusztáv Kérdezz másképp – változik a válasz című előadásában: “Az összmagyar irodalomba (…) nem kell (és nem is lehet) »integrálni« a kisebbségi irodalmakat, mert azt ők (is) »csinálják«. Azzal, ami bennük sajátos és különös. A kisebbségi irodalmak nem a »másságai«, nem helyi, regionális (vagy provinciális) változatai az »összmagyarnak«, nem irodalmi tájszólások, hanem a magyar irodalom kiterjesztései, értékhatárainak és lehetőségeinek a tágításai (…).”

Azt mondhatják erre azok a barátaink, akik járatosak a ma élő irodalomtudományi paradigmák vidékén, hogy az ilyen szociologikus meghatározottságú irodalomeszmény végletesen korszerűtlen, egyes szempontokból nézve egyenesen elbukott a tudományos vizsgálatok próbáján. Persze az irodalom felől nézve maga az elmélet is hibáztatható: “(…) a kárpátaljai irodalomnak főként az elmélet hitelesítő vizsgáján kell átesnie, s ez mindjárt rá is világít a »nagy egészhez tartozás« keresettnek tűnő, ám mégis meglévőnek tudott pozíciójára, ugyanis arra az ismeretkörre apellál, amely mostanság a legtekintélyesebb mércéjéül szolgál az egyetemes irodalmi jelenségnek. A baj nyilván az, hogy az elmélet, amely túlnyomórészt semlegesítette az irodalomtörténet »provokációját«, immáron nem kíván normatív lenni, ehelyett benyomul magába az irodalomba, tudat-jelmezeket ölt, sürög-forog. Az elmélet nem integrál vissza semmibe, illetve ezt kizárólag a maga teremtette »semmibe« kísérelhetné meg.” (Kovács Imre Attila: Egy helyettes irodalom felé) “(…) Badarságnak tűnik a huszadik század vezető irodalomelméleteinek fényében közösség irodalmáról, sőt a közösség szociológiájáról és pszichológiájáról beszélni (noha eddig bizonyosak voltunk, hogy minden esztétikai ítéletalkotás rászorul a közösségi legitimációra és a recepció-kanonizáció-cenzúra hármasságában ez a közösségi olvasat érvényesül), amikor ezek az elméletek kiemelték a művészetet, és vele együtt az irodalmat is a közösségi cselekvési formák közül, lehámozták róla a külső meghatározóit – a politikai, szociális, nemzeti, földrajzi-regionális összefüggéseit –, elszakították a szerzőtől, és önelvű nyelvi önmozgásként értelmezték, amelynek egyetlen és kizárólagos játéktere az olvasó, és amelyek szerint az irodalom szakadatlan szövegelés, egyedüli fétise a nyelv, célja az önreflexió, és semmi köze a nyelven kívüli világhoz, így személyhez, éthoszhoz, nemzethez, történelemhez, végső soron emberhez, vagy ha igen, akkor az is az olvasó intellektuális játékának tárgya.” (Fekete J. József: “Riszálás megy az irodalmi focipályán”) Az irodalomelmélet azonban korántsem annyira egységes, mint amilyennek látszik. A komparativitás persze a legtöbb iskolában megjelenik, de világpoétikáról csak annyiban beszélhetünk, amilyen értelemben a világzene kifejezést használjuk. Úgy a próza-, mint a vers-szervezés sajátosságainak összehasonlítása érdekes tanulságokat hozhat; de ebből sohasem lesz egynemű normarendszer. Az adott példánál maradva: képtelenség azt mondani, hogy a magyarországi magyar irodalom egésze normaként állna, például a vajdasági irodalom előtt. Az azonban kétségtelen, hogy ha egy régióban nem keletkeznek jelentősnek látszó alkotások, akkor nem lehet valamiféle politikai korrektség nevében a magyarországi vagy a közép-magyarországi régióval azonos rangot tulajdonítani neki.

Meggyőződésem, hogy az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor a művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk. Az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek, nota bene régiók által megjelenített irodalmiság vizsgálatakor mindig fokozott gyanakvást ajánlok, és ha a közös kalap-koncepciókból kilóg valami, akkor inkább a kalapot tegyük félre.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a mű zárt doboz lenne. Az alkotó, az olvasó, és maga a szöveg is ezer szállal kapcsolódik közegének közbeszédéhez, és az azt meghatározó normákhoz, értékekhez, hagyományaihoz és divataihoz, szokásaihoz, példáihoz és eszményeihez. A “modern” irodalomtudományok csak azért igyekeznek mindettől elvonatkoztatni és figyelmüket a szövegre, mint olyanra összpontosítani, hogy a műről szóló beszéd ne legyen parttalan. Hogy csak akkor alkalmazzunk külső szemléleti pontot, ha ez elkerülhetetlen. A többek által emlegetett Kertész Imre munkáit például nyilván nem lehet úgy vizsgálni, hogy a nácizmus történéseinek irodalomtól távol eső szempontjait teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Vizsgálatunk első tárgya azonban az a groteszk normativitású és személyességű travesztált Thomas Mann-i mondat kell legyen, mely a mű roppant feszültségét hordozza. A nyelvművészet tétje itt: Auschwitz valóságának megjelenítése. De ez az aktus a nyelvművészet művelése nélkül elképzelhetetlen.

Tárgyunkhoz visszatérve: persze, a kisebbségi irodalmak témája többnyire a kisebbségi élet, annak az emberi lélekre, kapcsolatokra, nyelvre és mentalitásra gyakorolt hatása. De ha nincs nagyon erős, művészien megalkotott szövegvilág, akkor ezek a jelenségek nem tudnak megszületni a fikció univerzumában, és az eredmény nem az ügy szolgálata lesz (mint lenne például egy helytörténeti munka vagy egy riport, egy interjú esetleg szerényebb írásművészeti tehetséggel is megoldható megírásakor), hanem éppen az ügy lejáratása. Úgy gondolom, hogy éppen az elkötelezettség, a referencialitás, a valóságba vetett szálak követhetősége az, ami ha nem annyira megoldott egy kisebbségi környezetben keletkező műben, hát egye fene. Az a fontos, hogy született egy olvasva-élhető világ. Legfeljebb a mesebeli pénzt nem fogadják el a prodmagban. A nyelv sokkal okosabb nálunk. Az a valóság, amit esetleg nem sikerült “megverselnünk”, nagyon is ott lesz a mű anyagában. Pár év múlva majd látszani fog.

Annyiban tehát elfogadhatjuk a “centrum bírál” elvét, hogy a távlatosabb, a mű keletkezésének körülményeit kevésbé ismerő (és attól kevésbé megbéklyózott) szemlélet valószínűleg érvényesebb gondolatokat fogalmaz meg a mű kapcsán, mint az együttérző, és talán büszkélkedni is vágyó sorstársak meglátásai. Erre gondoltam, amikor néhány éve a kritikáról szóló tanácskozáson azt az azóta sokszor félremagyarázott kijelentést tettem, hogy a magyar irodalomnak és kritikájának nagy szüksége lenne a külföldi műbírálók által gyakorolt kontrollra. Viszont ehhez itt és most fontos hozzátenni: a határon túli irodalmárok észrevételei talán ugyanilyen relevánsak lehetnének. A kapcsolatnak ebben az irányban is sokkal elevenebbnek kellene lennie.

Amikor kontrollról beszélek, arra gondolok, hogy valaki, aki nem részese a konszenzus-közösségnek, illetve valakik, akik egy másik befogadói közösséghez tartoznak, az adott mű recepcióját figyelmen kívül hagyva, vagy annak ismeretében azt felülbírálva alkotnak róla ítéletet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ő későbbi megítélésük válik érvényessé, és hatályon kívül helyezi a korábbiakat. A műbírálat természetesen nem nélkülözheti az ítélkező gesztusokat, kijelentéseket. Ezeknek a kijelentéseknek a szituáltsága azonban eltér a bírói ítéletekéitől, illokúciókként szemlélve őket másfajta az eredményességük. A kritikai ítéletrendszer ugyanis nem döntéshez, hanem diszkurzivitáshoz vezet. Egyszerűbben szólva a későbbi ítéletet lehet ugyan magasabb fokúnak, egyfajta fellebbezésre reflektálónak tekinteni, mégsem az történik, hogy a “másodfokú” döntés hatályon kívül helyezi az elsőfokút, hanem a két ítélet beszélget egymással. Semmi sem kötelezi a befogadói csoport tagjait, hogy másként szemléljék az ilyen ítéletet. Persze a szervilis beidegződésektől eltekintve, melyeken nem az irodalomelméleti diszkurzus korlátozása, hanem a civil társadalom és a demokratikus gondolkodásmód megerősödése segíthet.

Jelenlegi izolált önszemléletünk korántsem jelenti egyúttal gondolkodásunk autonóm meghatározottságát is. Cséka György Zsephoki című szövegében olvashatók az epigonizmusról, egy lépéssel való örökös lemaradásról az alábbiak: “Állandóan azt lesni, tetszik-e, tetszünk-e, mint a kurvák. Állandóan olyasmit akarni csinálni, ami tetszik nekik, amilyet ők is csinálnak, csak mi szarabbul, gyengébben, bénábban, aztán legfeljebb vállon veregetnek. Miközben tudod, hogy nem tehetsz mást. Nincs más út. Miközben tudod, ők se tehetnek mást. Tartozni akarsz valahova.” Bizony, hiányzik kultúránkból (ősi magyar szóval) a transzdiszciplináris diszkurzivitás, ezért nem veszünk észre sok értékes teljesítményt.

Áttekintve a konferencián elhangzottakat, egy általánosabb téveszmére is gondolnunk kell, immár szélesebb kontextusban szemlélve beszélgetésünk tárgyát. Amikor kisebbségekről beszélünk, hajlamosak vagyunk a közösségi szerkezeteket kisebbségek és többség dichotómiájaként leírni. Ez pedig tipikus optikai csalódás. Többség csak akkor képződik egy embercsoportban, ha egy csoport annak fikciójával szemben (enyhébben fogalmazva: azzal szemközt, vagy a mellett) kisebbségként identifikálódik. Kedves Barátaim – mondjatok nekem egy többséget New Yorkban. Én úgy látom, hogy a határon túli magyar kisebbségek léte annak függvénye, hogy a térség többi nemzetei, illetve az anyaországi magyarság magára, mint lokális majoritásra tekint. Ez a közös nemzeti-romantikus gond terheli Európa jelenét, és főként jövőjét.

Végül még egy visszatekintés. Jóval korábban már fűztem néhány megjegyzést egyes előadásokhoz, illetve az előadások, a konferencia egészéhez. Egyebek mellett azt írtam: “(…) bizonyos perverz gyönyörűség tölt el annak láttán, hogy a híradástechnika legmodernebb vívmányainak birtokában ugyanolyan buták tudunk maradni, mint azok nélkül. Ha az előadások szövegtengerén átevickélve megpróbálom összefoglalni a tanulságokat, nagyjából ezt a szentenciát kapom eredményül: – Hát, nemtom mi lesz. (…)

Szúnyogh Szabolcs nagyon helyesen megállapította, hogy “nemcsak a határon túli irodalommal vagyunk némiképp mizériában, hanem az irodalommal magával is”, és persze egész előttünk álló társadalmi létünkkel. Egyrészt posztromantikus-nemzeti létünkből kilépve éppen most készülünk elszegődni egy formálódó birodalom nagyon kicsi kisebbségének, másrészt hagyományos nemzeti (azaz: magyar nyelvű és magyar kulturális örökséget éltető) irodalmunkat tovább művelve olyasféle alakok vagyunk (György Péter egyik példázatát kiforgatva), mint az utolsó kódexmásolók a felvirágzó könyvnyomtatás korában. (…)

Nyelvi, virtuális nemzet leszünk, akiknek léte a világháló közvetítésével manifesztálódik? Ez baromian vadul hangzik. Elképzelem a csángót, amint felül az udvaron a szobakerékpárra, s azzal titi, titi vala nad feiér laptopját… Vagy azokat a már a mai világ változékonyságát is tehetetlenül szemlélő északkelet-magyarországiakat, akik nemhogy a mitológiájukat nem tudják nyelvi jellé alakítani, de a segélylista aláírásán kívül jóformán mindent elfelejtettek. (…)

Nem határon túli irodalmi kérdések ezek, hanem az irodalom (és a nemzet, ha értelmes dolog még ilyesmiről beszélni) létkérdései. Meg kell próbálnunk állva maradni egy olyan versenyben, amilyennek errefelé hírét sem hallottuk eddig. Két éven belül úgy magatokra maradtok a határnyi bajotokkal, mint annak a rendje. Adná az ég, hogy ne legyen igazam.”

Hogy ez a szöveg – mely a konferencia végén, annak hozadékát is hasznosítani igyekszik – végeredményben derűlátóbb-e vagy sem, nem tudom. Talán annyi vigasztaló eszembe jut, hogy nagyjából feleannyival, mint Magyarország, Kárpátalja is távolabb került Szibériától. És azon a dróton keresztül, amin ezek a szavak futnak köztünk, sokkal, de sokkal közelebb Magyarországhoz. Akár a magasban helyezkedik el az a bizonyos haza, akár egy határ túloldalán.

BODOR BÉLA

Méegjelent: Kritika, 2003/márc


Lapszám: 2011.08




kinyomtatom! oldal tetejére

 

BDK SEO-Google
Tsúszó Sándor
BDK posztumusz

Napi blog






ELŐZŐ SZÁM címlapja

Csatlakozz:


Frissek a rovatban:

Hasonlóak:


Friss szám

Korábbi számok

Frissek:


Főbb blogjaim



    Főbejáratok




    SEO

    aktuális
    Google honlapoptimalizálás: első seo weboldal kereső

    Keresőoptimalizált oldalak:

    Verecke, Ungvár, Kárpátalja
    Magyarok Kárpátalján, Seo
    első hely: laptop szerviz akku
    kaszinó texas? seo online játék
    public relation szöveg, cikk írás
    tartalom marketing weboldal
    laptop kijelző hiba, gpu grafika
    link: laptop kijelző csere ingyen - tablet szerviz Budapest






    free counters




    BDK ONLINE - BALLA D. KÁROLY internetes magazinja - válogatás az Ungváron (Kárpátalja, Ukrajna) élő író havi publikációból és az írói archívumból.

    Az oldal anyagai Balla D. Károly alkotói munkásságának a részét képezik, ily módon szerzői jogvédelem alá esnek, hosszabb idézésük csak a forráshely link-formátumú feltüntetésével, átvételük és újraközlésük pedig csupán a szerző - adatait lásd: Balla D. Károly - engedélyével jogszerű. -- BDK Online - webmagazin - irodalom, könyv, film, közélet, politika, napló, vers, internet, keresőoptimalizálás, web, seo, blog, Kárpátalja, Ungvár, BéDéKá, blog, UngParty | A szerző keresőoptimalizálással is foglalkozik. Az aktuális SEO-projektek témája: Teraszbeépítés - Budapest. Télikert gyártás, építés. Mobilmarketing: tömeges sms-küldés, kampány. Honlapoptimalizálás és keresőmarketing - Google helyezés javítása - első oldalra kerülni SEO szakértő optimalizálásával a találati listán. - Télikertépítés - Terasz - SMS kampány". Tartalommarketing, arvisura, pirézek