VERSKÉPVERSTÁRCANOVELLAMINIMA JEGYZETESSZÉKRITIKAGLOSSZAÉLCC-DULNAPLÓFOTÓHÍRAJÁNLÓ


Meséld el a regényedet!

„Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás.” Cseke Gábor interjúja új, Tejmozi című regényemről, előtörténetéről:

Megkértük Balla D. Károlyt: „Meséld el a regényedet!”

1. Nemrég a Magvetőnél megjelent 3. regényed, Tejmozi címmel. A címet magát már akkor irigyeltem Tőled, amikor még csak egy érdekes irodalmi kalandod fölött szerepelt, amelynek eredménye egy hosszabb elbeszélés volt. Mi az a motívum, ami nem engedett nyugodni, hogy az elbeszélésből regényt formálj?

A 2004-es irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott. Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg meg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget. A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem. Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom. Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá. (A folyamat persze visszafelé is hat: maga az írás egyben beavatódás is, olyan szellemi gyakorlat, amelynek során az egymás után következő szavak és mondatok logikája enged mélyebbre hatolni a korábban csak sejtett összefüggésekbe.)

Tervem megvalósítása előbb két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyerekkorára utaló epizódokat. Illetve a második novellában egy elbeszélői trükköt eszeltem ki, amely aztán, úgy érzem, a regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom. Hogy érhetőbb legyen: egy szokványos regény általában vagy narratív (az író harmadik személyben elbeszél), vagy egyes szám első személyű (én-regény). Én azonban ezen csavartam kettőt-hármat, felépítve és felváltva alkalmazva, máskor egymásba átbuktatva több elbeszélői és szemlélői helyzetet. Egyfelől egyértelművé tettem, hogy én, aki beszélek a regényben, egy író vagyok. De nem kívülről láttatok, hanem „a szöveg belsejéből”, ugyanis azt fogom elmesélni az olvasónak, hogy miről szól a regényem. Ezt a kiindulópontot már első mondatommal tisztáztam: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Látható, hogy már ebben az első mondatban a hősömet is beszéltetem, pontosabban idézek tőle, még ám jelen időben, a dolog tehát úgy fest, mintha én ott állnék a háta mögött és közvetíteném szavait – miközben az is nyilvánvaló, hogy mindez nem a valóságban, hanem a regényemben, annak is az elején történik. És pont erről olvashatni a regény elején… Ez az írói „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot végig megmarad, de tovább bonyolódik. Például azzal, hogy a „helyszíni közvetítés” olykor átvált igazi narrációba, amikor a beszélő „mindentudó” lesz, ismer előzményeket és következményeket, belelát a gondolatokba és szándékokba. Máskor viszont, amikor a regényét mesélő író hosszan, oldalakon át idézi hősét, jórészt azonossá is válik vele. Sőt, továbbmegyek: ilyenkor maga a hős lép narrátorként, ő lát bele a dolgokba, ő idéz másokat (apját, anyját, húgát). De például a papa hosszas filozófiai fejtegetései szintén első személyűek… Így hát a szerzői én valóban szétágazik, lévén egyrészt vagyok én, BDK, aki megírta azt a könyvet, amelyet most az olvasó a kezében tart, másrészt van az az író, aki a könyvemben elmeséli a regényét, amelynek ő maga nemcsak írója, hanem szereplője is, hiszen éppen a regényben számol be a regényéről, harmadrészt van a „hősöm” nevű hős, aki már csak ezzel az állandó nevével is jelzi, hogy részben azonos a beszélővel (melyikkel is?), ráadásul – kell-e mondanom? – ő is regényt ír, be is fejezi, és egy ponton a húga reggelizés közben megkéri, mesélné már el a regényét neki… Az állandó „hősöm” megnevezéssel egyszersmind azt is elérem, hogy olvasóm ne csupán regényt olvasson, sőt, ne csak úgy hallja a regényt, ahogy én elmesélem, hanem maga is átvehesse az írói nézőpontot, beavatódjon az alkotói attitűdbe.

No de vissza a novellákhoz. Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak. Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért egy merész ötlettel a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket. Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben bátran hozzányúltam egyfelől „életművemhez”, korábbi regényeimből – már csak a gesztus miatt is – átemeltem néhány bekezdést, de előfordult, hogy éppen egy prózaversem illett valahová; másfelől visszanyúltam az eredeti szövegprojektumhoz is, és a tömörítés kedvéért elhagyott szövegek közül nem egyet „visszaírtam” a regénybe. Mígnem azon kaptam magam, hogy az írás (és persze: az állandó javítás, átszerkesztés) folyamata valóban elég közel hozott ahhoz, amit korábban csak gondolatban tudtam körvonalazni.

2. Ha a regénybeli író-alteregód megteszi, akkor talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérlek, te is meséld el könyved cselekményét, tartalmát. Igazából csakis így lehet kedvet csinálni bármihez, ha egyszerűen beavatjuk az eredendően kíváncsi polgárt a kulisszákba. Mesélnél könyvedről valami szívhez szólót?

Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, miként adom elő. Ezen felül az elbeszélt sztori mögött van egy rejtett történet is, amit utalásokból, előzményekből és következményekből az olvasónak kell megfejtenie. De annyit talán elárulhatok, hogy hősöm kutató nyelvész, aki menekülésben van. Menekül annak a roppant adatbázisnak a súlya alól, amit maga hozott létre, s amelyre támaszkodva meg kellene oldania a nyelv matematikai modellezését. Menekül a szakmai kudarc elől. De menekül az emlékeitől is, szüleinek nyomasztó lelki jelenléte elől: anyja alakja azzal nehezedik rá, hogy túlszereti, érzelmileg kisajátítja; apja meg azzal, hogy eltaszítja és elhagyja, nem enged neki helyet az életében (hősöm mégis kényszeresen látogatja apját világvégi faházában – egy ilyen alkalom képezi a regény egyik keretét; ekkor zarándokolnak el a „farkassá vált” öreg ruszin sírjához; a szimbolikus epizód egyben a rejtett történet kulcsa). Menekül iskoláskori önmagától, attól a szerencsétlen fickótól, aki egyszer eltévedt egy téli tájban, és a sehová le nem ágazó úton mégsem tudott visszatalálni saját biztonságába. Menekül attól az elhidegült lelkű önmagától, aki nem kíváncsi hajdani osztálytársaira, ezért nem megy el az érettségi találkozókra; aki nem tud, nem mer tartós párkapcsolatot kialakítani, mert fél az érzelmi függőségtől. Menekülési útvonala egyfelől az írásba vezet, másfelől egy távoli, északi városba, ahol vendégtanári állást vállal, s ahol szolgálati lakásának tengerre néző ablaka előtt kezd emlékezni mindarra, amitől elmenekült. Például arra, hogy kamasz korában miként leste meg a meztelen lányokat, akik a papa aktképeihez álltak modellt a fényes műteremben.

3. Érzésed szerint miként aránylik az eredeti irodalmi projekt a most megjelent regényhez? És milyen érzelmek fűznek egyikhez is, másikhoz is?

Kezdjük a szövegarányokkal. Az ős-Tejmozi, azaz a vendégmondatokat tartalmazó elbeszélés 70 ezer karakternyi. Ám a regény alapját nem ez képezi, hanem a redukált, vendégmondataitól megfosztott, kényszerű kerülőktől mentes novella, ez szűk 44 ezer karakter. A regény pedig bő 242 ezer. Az arány tehet kb. 1:5. De mégsem mondható az, hogy a regény cirka 20 %-át teszi ki az eredeti novella, mert annak szövege nemcsak „szétszóratott” a regény egészében, de át is formálódott, hozzáigazodott például a többszemélyűséghez és átesett több egybecsiszolási és stilizációs folyamaton. Egy mondatról mondatra haladó összevetés alig találna teljes egyezéseket. Annyi azonban bizonyos, hogy a regény tartalmi keretét mégis a vendégmondatok ihlette előszöveg adja.

Érzelmek? Most érthetően az újszülött könyvre, a benne olvasható regényre gondolok fokozottabban. De jólesik felidéznem a régi interakciót is, amely egyfelől homlokizzasztó írói koncentrációt igényelt, másfelől önfeledt szellemi játékot jelentett. A regény, úgy érzem, méltó betetőzése a belé épült összes előzménynek.

4. Melyik műfajban érzed igazán sikeresen-otthonosan magad: lírában, prózában, közírásban? A bloggerkedést nem említem, mert az, gondolom, inkább jó eszköz ahhoz, hogy megfelelő hőfokon tartsad irodalmi terveidet, gondolataidat.

Eszköz, de otthonosság is, lévén én a közösségi énemet régen felköltöztettem a világhálóra, ezért számos blogom és oldalam jelenti az irodalomban és a világban való napi jelenlétemet.

Költőként indultam, a vers volt és maradt a legkedvesebb műfajom. Legtöbb arcomat is talán itt tudtam megmutatni. No meg: a költészet számomra megtartotta különleges, mondhatni ünnepi, emelkedett jellegét. A vers emel ki a hétköznapiságból. Prózában a mai napig elveszettnek érzem magam, nehezen találok a hangomra; legjobbnak tartott novelláimmal sem vagyok elégedett. Talán a regényeimben sikerült legjobban lepleznem prózaírói esetlenségemet. Közíró, ha vagyok, nem teljesen önszántamból és önkedvemre lettem, valamiféle muszáj-herkulesség volt abban, hogy a nyolcvanas évek végétől közügyekben való állásfoglalásra, vélemény-nyilvánításra adtam a fejem. Első írásaim, kell-e mondanom, a kárpátaljai magyarság helyzetét, nemzetiségi jogait érintették.  Ezekkel és főleg a későbbi cikkeimmel, esszéimmel szereztem talán a legtöbb olvasót (és legtöbb ellenlábast). A kilencvenes években és a kétezresek elején szinte úgy tűnt, ez lesz a fő műfajom. Ám pár év és vagy két tucatnyi elemző igényű írás után kicsit megcsömörlöttem azoktól a témáktól, amelyekben korábban oly fontosnak gondoltam hangomat hallatni. Tanulmányokat, esszéket, elemző cikkeket ma már alig írok, közéleti témákban legfeljebb írójegyzetekre ragadtatom magam. Ha nem is kizárólagosan, de lényegében visszatértem a szépirodalomhoz, újra sok verset írok, és lám, harmincvalahány éves pályám során a harmadik regényig is eljutottam.


Köszönjük az interjút és a portálunk számára kiválasztott regényrészletet, amit a szerző és a kiadó együttes jóváhagyásával közlünk.

A Káfé főnix számára kérdezett: Cseke Gábor

A Tejmozival kapcsolatos eseményekre mutató főbb hivatkozások a világhálón:



Lapszám: 2011.10

Címkék: tejmozi interjú



kinyomtatom! oldal tetejére

 

BDK SEO-Google
Tsúszó Sándor
BDK posztumusz

Napi blog






ELŐZŐ SZÁM címlapja

Csatlakozz:


Frissek a rovatban:

Hasonlóak:


Friss szám

Korábbi számok

Frissek:


Főbb blogjaim



    Főbejáratok




    SEO

    aktuális
    Google honlapoptimalizálás: első seo weboldal kereső

    Keresőoptimalizált oldalak:

    Verecke, Ungvár, Kárpátalja
    Magyarok Kárpátalján, Seo
    első hely: laptop szerviz akku
    kaszinó texas? seo online játék
    pr-cikk elhelyezés, szöveg írás
    tartalom marketing weboldal
    laptop szerviz budapest - kijelző hiba, gpu grafika, akku
    link: laptop kijelző csere ingyen - tablet szerviz Budapest






    free counters




    BDK ONLINE - BALLA D. KÁROLY internetes magazinja - válogatás az Ungváron (Kárpátalja, Ukrajna) élő író havi publikációból és az írói archívumból.

    Az oldal anyagai Balla D. Károly alkotói munkásságának a részét képezik, ily módon szerzői jogvédelem alá esnek, hosszabb idézésük csak a forráshely link-formátumú feltüntetésével, átvételük és újraközlésük pedig csupán a szerző - adatait lásd: Balla D. Károly - engedélyével jogszerű. -- BDK Online - webmagazin - irodalom, könyv, film, közélet, politika, napló, vers, internet, keresőoptimalizálás, web, seo, blog, Kárpátalja, Ungvár, BéDéKá, blog, UngParty | A szerző keresőoptimalizálással is foglalkozik. Az aktuális SEO-projektek témája: Teraszbeépítés - Budapest. Télikert gyártás, építés. Mobilmarketing: tömeges sms-küldés, kampány. Honlapoptimalizálás és keresőmarketing - Google helyezés javítása - első oldalra kerülni SEO szakértő optimalizálásával a találati listán. - Télikertépítés - Terasz - SMS kampány". Tartalommarketing, arvisura, pirézek