Amikor ötven éve ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba, akkor a második szomszédunkban pompázó Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel szerelem szövődött. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És Olga negyvennégy esztendő után csak azért tett meg kétezer kilométert, hogy megszabaduljon egy visszatérő látomásától. Gyakran álmodja, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a két házat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi kamaszkori boldogsága színterét. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tíz egynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót. Ehelyett csak a szeme párásodott be, amikor mélyet szippantott a mindent elárasztó orgonaillatból.

Lapszám: 2011.05.02