A keserű tanulságokon túl bennem Csernobil más gondolatokat is kelt. Úgy sejtem, az atomkatasztrófának szerepe volt az addigra már némileg szétzilálódott szovjet rendszer későbbi bukásában: növelte a hatalommal szembeni bizalmatlanságot, kiélezte a belső politikai feszültségeket, elmélyítette a gazdasági válságot, lyukat ütött az ország nemzetközi presztízsén.

De van egy másik állandósult asszociációm is.

1985-ben jelentette meg az ungvári Kárpáti Kiadó az 1945 utáni kárpátaljai magyar irodalom első reprezentatívnak szánt nagy összefoglaló antológiáját. A válogatásra és szerkesztésre még teljes mértékben a szovjet kultúrpolitika merevsége a jellemző. Bár az előkészületek a peresztrojka meghirdetése előtt, javarészt 1984-ben történtek, azért akkoriban már érezni lehetett valamit a változás előszeléből. A torz ideológiákhoz való ragaszkodás országos szinten és méretekben már állandó diszfunkcionalitással párosult, így az összeállítók és szerkesztők sokkal korszerűbb szempontokat is érvényesíthettek volna, ám ők pápábbak akartak lenni a pápánál. Így történhetett, hogy a gyűjtemény a pártosság aránytalan előtérbe állításával készült. Előszavát a területi pártbizottság ideológia titkára írta szinte az 50-es évekre jellemző hangnemben, de alaposan kitettek magukért az utószó-tanulmányt jegyző  „tudósok” is: az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője és tanárai, egy professzor és két docens. Két kedvenc passzusom ebből a tanulmányból:

„A tehetséges kárpátontúli magyar írók, költők tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúrát művelnek a Szovjetunió népeinek testvéri családjában. Alkotásaiknak jellemző vonása a szoros kapcsolat a többi nemzetiséggel a szebb, a teljesebb, boldogabb életért vívott harcban; a realizmus, a népiség és pártosság elemeinek összefonódása, a demokratizmus, a hazaszeretet, az orosz, az ukrán és más szovjet irodalmak haladó hagyományainak felhasználása.”

Ugye nem kell mondanom, hogy a haladó hagyomány a forradalmiság volt, nem pedig a modernizmus. A másik:

„…a Szovjetunióban megszűnt a magyar nemzetiségű író, költő és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is. Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a marxista metodológiai szempontok mellőzésének bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a szovjet néphez való tartozás felemelő tudata…”

Hát igen.

További előzmény, hogy a gyűjteménynek előzőleg A boldogság útján címet kívánták adni. Ezt azonban a szerzőknek sikerült megvétózniuk, bár nem tartalmi vagy stiláris okokra hivatkozva, hanem csupáncsak azért, mert vagy 20 évvel korábban már megjelent egy ugyanilyen című könyv, amely valami olyasmivel kezdődött, hogy megvalósult az ezeréves álom, az elnyomatásban sínylődő ősi szláv földek, így Kárpátalja, a Szovjetunió keretében újraegyesülhetett az anyafölddel. Két azonos című kiadvány mégsem kívánatos, így a kiadói főemberek és az egyetemi grémium agyából végül kipattant a zseniális új cím: Sugaras utakon.

Ha sugaras, hát legyen sugaras, törődtünk bele 85-ben, amikor az antológia megjelent. Kínossá akkor vált a dolog, amikor alig egy évre rá megtörtént a csernobili atomkatasztrófa, és ennek a címnek egészen más lett a felhangja. Jószerével le sem lehetett írni, mert a könyv helyett mindenki azonnal másra asszociált. Így voltaképp az történt, hogy bár a gyűjtemény már megjelenése pillanatában elvesztette az aktualitását (addigra ugyanis Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát) és fene nagy pártossága, túlideologizáltsága miatt ki lehetett dobni az ablakon, aközben címének pikáns időszerűséget kölcsönzött egy tragédiává nőtt üzemi baleset.

S ahogy Csernobil a Szovjetunió végét jelentő fogalommá vált számomra, ugyanúgy egy irodalomtörténeti korszak lezárulását jelenti a Sugaras utakon. Egyszersmind szimbolizálja azt az utat, amelyen magam is botladoztam negyedszázada.