Ragtime
Úgy adódott, hogy Miloš Forman mesterművét (Ragtime, 1981)
hosszú-hosszú szünet után most ritka társaságban láttam újra. Akivel a
két és fél órás filmet a visszajátszások és vitaszünetek miatt több mint
3 órán át néztem, érzelmileg hozzám nagyon-nagyon közel áll, de
gondolkodásának, szemléletének egyes aspektusai egy ideje eléggé
elfogadhatatlanok számomra.
Éppen ezért az utóbbi időben kínosan kerüljük a (főleg a nagypolitikát és a kisebbségi kérdéseket érintő) vitákat. Ez az én döntésem, így igyekszem elkerülni, hogy nem túl sűrű találkozásaink óráit egyfelől terméketlen és óhatatlanul elmérgesedő szóváltásokra pazaroljuk, másfelől ezek miatt kapcsolatunkban feszültség keletkezzen. El is vagyunk remekül az élet egyéb témáival. Most azonban a film mégis kihozta belőlünk a két elszánt debattőrt.
Az első bő óra felhőtlen tévézéssel telt. A századelő (mármint a 20.) Amerikájának hangulata magával ragadott bennünket. Őszintén szólva erre a hosszú expozícióra én alig emlékeztem, így szinte az újdonság erejével hatottak rám a fordulatos események, élveztem a bravúros képi láttatást és különösebben nem zavartak a hollywoodi mesterkedések, amelyekkel a forgatókönyv írója és a rendező a nézői igényekhez igazította (valamelyest megszépítette) Doctorow regényének nyersebb, keményebb, kegyetlenebb és mocskosabb világát. Az ilyesfajta filmes olvasat szerintem megengedhető, főként ha a stilizálás nem öncélú, hanem funkcionális és expresszív művészi erővel párosul. A Ragtime belül marad a jó ízlésen, nem csap át giccsbe - bár, kétségtelen, néhol súrolja.
A filmben és tévézésünkben a fordulatot a tűzoltó-szertár előtti jelenet hozta, amikor is a nélkülözések után anyagi helyzetében végre megerősödött és személyes életében is kedvező események elé néző, éppen nagyon boldog fekete bőrű zongoristával ízetlen tréfát űz a fehér ember - néhány önkéntes tűzoltó személyében. Az önérzetes muzsikus nem nyeli le a megaláztatást. Az apró ügyön kis megalkuvással könnyen túltehetné magát (erre beszélné rá a rendőr), de ő hajthatatlan marad, makacsul ragaszkodik az igazságához és az őt ért sérelem jóvátételét követeli. Szembekerül a bürokratikus elnyomó apparátussal, s miután törvényes úton nem tud igazának érvényt szerezni, ráadásul szerelme is az események áldozatává válik, önbíráskodásra adja a fejét. Mindez gyilkosságokig, robbantásokig, túszejtésig fajul. Terroristává válik, s ebbe szükségszerűen belebukik. Bár a végén leteszi a fegyvert, megadja magát, lesújthatna rá a törvény szigora, ő pedig bíróság előtt mondhatná el az érveit - ám a talán éppen ettől tartó hatalom képviselője lelöveti.
A történet és a helyzet európai irodalmi-történelmi előzményekből transzformálódott az 1910-es évek amerikai néger-konfliktusává. A zongorista Coalhouse Walker alakját a szerző (E. L. Doctorow) a Hainrich von Kleist novellájából ismert (és Sütő András remekében, az Egy lócsiszár virágvasárnapja c. drámájában is megörökített) Kohlhaas Mihály legendás alakjáról formázta. A törvénytisztelő kisember a maga pici és jelentéktelennek látszó igazsága védelmében szembekerül a legfelsőbb hatalommal és végigjárja a megaláztatás > tehetetlenség > lázadás > erőszak > megtorlás kegyetlen logikával egymásra következő stációit.
Társam a közös tévézést már kezdettől kis kommentárokkal fűszerezte, ezekre hol reagáltam, hol nem, a tűzoltós jelenetnél azonban a következőket találta mondani: „Hogy ez a film milyen jól bemutatja a négerek mentalitását.” Ezen eléggé elképedtem. Nekem éppen összeszorult a gyomrom annak láttán, hogy a magát tökéletesen ártatlannak tudó emberben hogyan magasodik fel a nemes önérzet, s a rendszer igazságtalansága hogyan fogja ezt megtorolni rajta - ám partnerem nem látott mást, mint egy piperkőc négert, aki egy Ford csúcsmodellel furikázik, s aki bár csúfosan cserben hagyta megesett szerelmét, most mégis erkölcsi fölényével provokálja a kedélyes tréfacsinálókat.
„A négerek mentalitását? Talán inkább a fehérekét!” - replikáztam. No, ezután kicsit le kellett állítani a DVD-lejátszót, mert mindketten szükségét éreztük, hogy elmondjuk az érveinket.
Szomorú dolog a hősiesség - kezdtem -, de az igazság és az emberi méltóság alighanem érdemes arra, hogy olykor valaki az életét is feláldozza értük. Társam ezt ugyan részben elfogadta, de a cél és a tét súlyából, jelentőségéből indult ki. Szél ellen nem érdemes ..., főleg nem akkor, ha piszlicsáré ügyről van szó, mondta. Hoztam az ellenérvemet: az igazság soha nem lehet piszlicsáré, mert nincs mennyiségi mutatója. Olyan hatalmas abszolút érték, amelybe ha egyetlen csepp igazságtalanság kerül (mint kondérnyi levesbe egy csepp trágyalé), akkor már hazugság lesz belőle. Ez az ember egy magasztos érték védelmében válik önveszélyesen önérzetessé. Nem a dolog tétjét mérlegeli és nem a saját jól felfogott érdekeit nézi, hanem csupán legelemibb, puszta igazságot akarja.
Néztük tovább a filmet, olykor leálltunk a vita miatt, aztán peregtek tovább a jelenetek. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, vitapartnerem érvei is megfogalmazást nyernek a műben, nagyon jól látszott, hogy a makacs önérzettel szemben az ésszerű túlélés mellett is lehetnek igen komoly indokok. Éppen ez tette megrázóvá a vesztébe rohanó, igazságát a végsőkig védő kisember tragédiáját. Erről aztán a film végeztével még egy órán át polemizáltunk.
Volt még egy korábbi, aprócska, de fontos intermezzója az esténknek. A tűzoltós konfliktus után a főhőst letartóztatják, de egy jóakarója leteszi az óvadékot. Pár jelenettel később újra leállítottam a DVD-t, vitatkoztunk a főhős jelleméről. „Meg se köszönte a pökhendi néger az óvadékot”. „Már hogy ne köszönte volna!” „Csak azt mondta, hogy jó napot.” „De nem, megköszönte!”. Visszacsavartam a filmet. „Köszönöm, uram.” - hangzott a rendőrségi fogda előterében. „Ezt hívják előítéletes gondolkodásnak. Még a tényeket is megmásítja” - kellett rápirítanom partneremre.
A filmet követő közel egyórás vitánkat tanulságosnak mondhatom. Úgy sejlett, sikerült meggyőzően érvelnem például amellett, hogy az egyéni erőszak ugyan maximálisan elítélendő, ám mindig meg kell nézni az okait, és össze kell vetni a hatalmi apparátus kényszerítő erejének a nagyságával. A lázadás, a deviancia nem önmagában való jelenség, vannak jól kimutatható okai, amelyek leginkább a társadalmi igazságtalanság, a hátrányos megkülönböztetés környékén keresendők. Ha sem ezeket nem sikerül megszüntetni, sem a normatörő viselkedést nem sikerül bölcsen kezelni (nem erőszakkal és nem büntetéssel), akkor a probléma eszkalálódik.
Mindezekről, kell-e mondanom, már a (főleg magyarországi) cigány-kérdést érintve vitatkoztunk. Partnerem szavai őszintének látszottak, amikor elmondta, gyakori cigányozó kijelentései ellenére nincsenek rasszista nézetei. Ő csak a csaló, tolvaj, gyilkos, drogdíler cigányokat szidja olyankor. Azt válaszoltam: ezt készséggel elhiszem neki, épp csak ő is higgye el, ha rendszeresen negatív kontextusban használja a cigány (néger, zsidó...) szavakat, akkor ezt az állítását senki sem fogja elhinni neki. Tudom - mondtam -, vannak körök (úgy tűnik, egyre szélesebbek), ahol azt tartják jó magyarnak (és fasza csávónak), aki cigánybűnözésről, zsidóuralomról stb. beszél, de ha igazán „jó fej” akar lenni, akkor éppen hogy ne fogadja el ezeket a zsigeri indulatokat, hanem mindig tegye fel a kérdést: miért? Tegye fel magának és tegye fel környezete tagjainak. És a miért?-tel ne csak a kirekesztettek viselkedésének az okait firtassa, hanem azt is: a többségiekben hogyan alakulhattak ki ezek az előítéletek. Leginkább pedig: vajon segít-e bármilyen probléma megoldásában az előítéletes gondolkodás?
Vitapartnerem nem fiatal. Változatos élethelyzetekben, több munkahelyen és lakhelyen szerzett tapasztalatokat. Bölcsnek kellene lennie. Alig hihető, hogy az utóbbi 10-15 évben mégis egy olyan gondolkodásmódot tett magáévá, amely egyrészt alkatilag teljesen idegen tőle, másrészt ellentmond korábbi szemléletének, harmadrészt erős ellentétben áll mind származásával és tágabb családja etnikai összetételével, mind pedig az évtizedek során a lakhelyváltoztatás miatt változó jellegű saját kisebbségi helyzetével. Hogy mégis belegabalyodott egy számomra elfogadhatatlan ideológia folyondáraiba, annál csak az hihetetlenebb, hogy ez alatt az egyetlen este alatt kellett számos olyan kérdésen elgondolkoznia, amelyek - ez látszott a vitánkból - az utóbbi évtizedben meg sem fordultak a fejében.
Köszönet érte a jó öreg Milošnak, a néger zongoristának és a lovait perelő Kolhaas Mihálynak. Köszönet azért is, hogy a művészi erejű példázatok lehetővé tették: harag nélkül beszéljük meg a Ragtime-ot.
.