Bonnie és Clyde
Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt
megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát,
hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted:
ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit
megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves
csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát.
Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból.
Arthur Penn 1967-es örökbecsű alkotása, a Bonnie és Clyde (amely az 1930-as évek híres-hírhedt bűnöző szerelmespárjának, Bonnie Parkernek és Clyde Barrownak a történetét dolgozza fel) az időről időre újranézendő klasszikus filmek közé tartozik. Akkor is, ha ma már joggal állapíthatod meg, hogy figurái kissé sematikusak, miközben a történet meg inkább romantikus. A túlcizellált átélések helyett azonban inkább jól adagolt humorral kedveskedik neked a rendező, és talán ez, az ironikus-parodisztikus felfogás békíti ki a sekélyességet a túlzó áradással. A klisészerű leegyszerűsítéssel ábrázolt jellem-konfliktusok ezért illeszkednek harmonikusan a tobzódó erőszak túlexponált képei közé, a film így válik a művészi stilizáció mégis megvalósult remekévé. Az effajta szemlélet és alkotásmód a saját korában forradalmian újszerűnek hatott, és az egyáltalán nem burkolt társadalombírálattal együtt így válhatott a Vietnam-szindrómában szenvedő Amerikában kultuszfilmmé.
Ha magad is lettél volna a törvények ellen lázadó hippi, te is nagyobb rajongással néznéd a rablógyilkosságaik helyszínéről vidám bendzsó-muzsikával kedélyesen menekülő gengszterek megható kalandjait. Vagy ha lennének is fenntartásaid, semmiképpen nem gondolnád már a film legelején azt, hogy aki úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, azt a végén minden bizonnyal szitává fogják lőni.