Saját Picasso
Jeles művész volt az
egyik beszélgetős műsor vendége a tévében. Külön készültünk rá, talán a
személyes ismeretség okán is, illetve azért, mert szeretjük a munkáit,
Éva a blogját is rendszeresen olvassa, én meg a művészete előtti mély
főhajtás mellett a politikai kiállását is szimpatikusnak és fontosnak
gondolom.
Ám a műsor nem sikerült valami jól. Elég nyögvenyelősen indult, az általunk jó beszédűnek ismert művészből szinte harapófogóval kellett kihúzni a szavakat, nagyokat hallgatott, merengett, sóhajtott… Valószínűleg rossz formájában lehetett, mert amit mondott, azzal szemben is lehetne fenntartásokat támasztani. Nem biztos például, hogy okos dolog nagy nyilvánosság előtt kollégákat lesajnálni. Engem ennél is jobban zavart, amit a festészet és a művészet értelméről mondott.
Mivel nagy formátumú alkotóról és jeles személyiségről van szó, így az ő esetében engem nem elégít ki, ha azt mondja, a képeknek az az értelme, hogy segítenek élni (olykor meghalni is), vagy hogy a művészet lelkileg gazdagabbá tesz bennünket. Ezek persze nagy igazságok, de ilyen közhelyes megállapításoknak egy késő esti értelmiségi rétegműsorban nincsen semmilyen információértéke, még kevésbé súlya, nyomatéka, érdekessége. A ráérős tempó és a hosszú műsoridő megengedett volna árnyaltabb, egyénibb megközelítéseket, izgalmas definíciókat, hosszabb okfejtéseket mind az alkotói szempontok sajátosságait, mind a befogadás komplexitását illetően, arról nem is beszélve, hogy a zene, a képzőművészet és az irodalom területén egyaránt igen jártas művész beszélhetett volna a verbális és nonverbális műalkotások befogadása közötti különbségekről és hasonlóságokról – ahogyan ő látja, érzékeli, tapasztalja: műélvezőként és alkotóként.
A kihagyott lehetőséget bosszantónak éreztem, mert jó alkalom lett volna arra, hogy egy nagy műveltségű hiteles művészember kicsit bevilágítson azokba a koponyákba, amelyekben az esztétikum sajátosságait illetően sok téves elképzelés él. Tapasztalom, hogy még a tájékozottnak és műveltnek számítók sem tisztázták magukban a műalkotás valóságra-vonatkoztatottságának a problémáit, illetve – rosszabb esetben – e kérdésekben rég túlhaladott, naiv álláspontokat képviselnek. A kortárs zene és irodalom, a modern festészet elkötelezettjeként a műsor vendége alig is tett kísérletet arra, hogy a művészi progresszió fontosságát megvilágítsa. Ellenben tett néhány pikírt megjegyzést Salvador Dalíra, Picasso Guernica c. monumentális alkotását pedig plakátszerűnek nevezte. Igaz, aztán szólt Picasso hatalmas tehetségéről, de ezt is a Dalíéval szemben hangsúlyozta; utóbbi voltaképp giccsfestő volt, híres képén takonyként csorog le az asztalról az óra – olcsó kis metafora ez!
Mit mondjak, rosszulesett. Nem bálványozom Dalít, sőt, elfogadom, hogy a művészetében több a póz, mint az elmélyülés, több a látszat, mint a gondolatiság. CSAKHOGY! Csakhogy Dalí művészi forradalmat hajtott végre, megváltoztatta a műélvezőknek a vizuális élményről vallott nézeteit, teret nyert a szokatlanság, a felháborító érzékletesség számára, megmutatta, hogy lehet valami egyszerre rémisztő és dekoratív, megtanított másként látni, másként érezni, talán másként gondolkozni is. Betetőzött egy korszakot, csúcsra juttatta a szürrealizmust. Tehet művész ennél többet? Dalí nagysága helyén takonyként lecsorgó órát látni – méltatlan hozzáállás.
Picasso plakátszerűsége? Hogy túl közvetlen az üzenet? Ezt azért nem mondanám. A borzalom és szörnyűség és szenvedés és halál bemutatása igen kifinomult művészeti eszközökkel történik, habár, igaz, az üzenet maga nem megfejthetetlenül bonyolult. A kép mégis messze-messze túlmutat saját agitatív dimenzióján, ott a helye a legintenzívebb izzású remekművek között.
Lehet bárkinek saját Picasso-felfogása, lehet fogalmazni különvéleményeket Dalíról – de minden kritika csak a huszadik századi művészeti folyamatban tett hatásukkal összemérve lehet érvényes.
*
És ha már Picasso… eszembe jutott az a jó kis online használható program, amelynek a segítségével bárki alkothat egy saját Picassot. Az én kísérletem így sikerült... A remekmű címe: A pincér, a tengerész és a szakállas pultoslány.