A Google rossz helyre viszi...
Történelmi családnevére méltán büszke barátomat 1991-ben ismertem meg. A rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át
egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt
töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt
is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.
Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.
Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.
Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.
A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.
Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…
Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.
Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…). Hogy ez a kívülről inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.
A teljes írás itt: Béla vitéz lesz