VERSKÉPVERSTÁRCANOVELLAMINIMA JEGYZETESSZÉKRITIKAGLOSSZAÉLCC-DULNAPLÓFOTÓHÍRAJÁNLÓ


Thézeusz vagy Ikarosz?

„...nem vagyok alávettetve a helyi tabuknak és legendáriumoknak sem, megfogalmazom hát a tételem: noha minden erőfeszítés egy jelentős, európai mércével mérhető szépliteratúra kialakítására irányult az elmúlt évtizedekben, a puszta működés akadálytalansága érdekében oktrojált nem-esztétikai értékrend elsősorban e cél elérését zárta ki.” - Kovács Imre Attila esszéje először az UngBereg 2000 c. almanachban jelent meg.

Thézeusz vagy Ikarosz?

Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról

(60-as, 70-es, 80-as évek, röpke kitekintéssel a 90-esekre)
I.
     „Illetéktelenségem tudatában” – írta Lator László1 az enyémmel hasonló tárgyú rövid cikkében, s úgy intézte a dolgot, hogy a „szélen”2 verselők ne buksi fejük megcirógatásának vagy kritikusi alászállásnak véljék földijük szívből jövő üzenetét. Aztán valahogy mégiscsak mentegetés lett a „levél”, az irodalmár erkölcse errefelé menekült a szorongatottság magyarjainak elképzelt súlyos pillantása és a szakmai engesztelhetetlenség kötelmének, a céh vigyázó szemének sugárkeresztjéből. „Fogjanak kint is, bent is egeret” – tanácsolta a kishaza tollforgatóinak, miközben (a képnél maradva) ő sem csípte fülön a maga egerét, mert kapaszkodnia kellett a csillagokra hajló házgerincen – a jóindulatú szólamok kísértő mélysége fölött.
    Lator nem kifejezetten szakírói, inkább lírikus nézőpontját mélységesen megértem. A tudós kritika elbeszélő (történeti) hajlandóságát nem készteti irodalomtudományos cselekvésre a kárpátaljai magyar líra „homályból homályba” bujkáló életrajza. Számos körülmény nehezíti a műnem regionális történetének kontinuus előadását: nincs önmagát előlegező, beteljesítő és újrakezdő eseményesség, a „cselekmény” több szálon fut (ráadásul a szálak többsége elkerüli az irodalom köreit), s ha van is tételezett folytonosság, azt meg kell „mérni”, és kérdéses, hogy csak a poétikai mozzanatok meghagyásával egyáltalán újraírható-e a kishaza „nagy elbeszélése” stb. Ebből a szaggatottságból adódhat a felismerés, miszerint ez „rímel” leginkább a költészet valódi, térségbeli létmódjára: a drámai szituáltságra. Vagyis, ami kicsúszik a kint is, bent is egeret fogó líra „karmai” közül, ami epizodisztikus tarkaságban villódzik a szerves alakulástörténetben érdekelt krónikairodalom horizontján, az „drámailag” igenis hozzáférhető. Csak a szereplők gazdag viszonyrendszerét, az „isteni” és emberi szándékok bonyolult hálóját, a konfliktusok lélekomlásait kell rendezői ihletettséggel darab-egésszé, egész darabbá álmodni. És lehet a kárpátaljai „színpadot” a katharzis halvány reményében (egyébként anyaországi impossibilitevel) is bámulni, mert hisz’ rég tudjuk, hogy valóban dráma játszódik, játszattatik a szemünk előtt. (Olykor úgy, hogy a nézők bekapcsolása a kismagyar pörformanszba kerülendő, avantgárd manírnak számít!)
     De ami igaz (szerényebben: találó) az életvalóság allegorikus vagy metaforikus (tudományos) rögzítése és szemlélhetővé tétele szerint, az esetleg üres keretté válhat az irodalmat az életbe, az életet az irodalomba habaró „élő-kép”-ek kritikai értelmezése során. Az viszont aligha vitatható, hogy a kárpátaljai magyar lírából mind a mai napig hiányzik az a drámai figura, aki elsősorban poétikai hőstettet hajt végre. Aki olyan művek sorával szcenírozza újra a „darabot”, hogy a szunyókáló vezéresztéták is jegyzetfüzetük után kezdenek el kotorászni. Csendeskés, középfajú drámára nem izgulnak rá a főkritikus urak! Ám ha lenne egy hős (az ő kedvéért még a romantikába is visszaszeretnénk!), már a tanulmányírásnak sem lenne gátja, hiszen tőle visszafelé minden előtörténetté szerveződne, és az összes fél-historikus sallang egyszeriben befonhatóvá válna egy történeti főmotívumba. Sőt, a „lírikus” (személyes-esszéisztikus) pertraktálás is megkapná a maga szimpátia-antipátia centrumát, amiből kiindulva, vagy ami felé tartva intuitíve helyesen számolhatna be az így felfogott értelemteljesülés magánvíziójáról. Csak sajnos nem történt meg a nagy dobás, késik a nyelvileg pazar, rafinált és lekenyerező nagymonológ.
     Egy igazán jelentős költő ínségét szenvedi a kárpátaljai magyar költészet, s még a tetejébe’ egyszerre éli át az e hiány okozta kínos-szemérmes gyötrelmet, és a poétikai „hérosz” eljövetelét önironikusan, játékosan elvető büszkeséget. Naná, hogy elkelne itt egy üstökös, egy istenadta zseni, naná, hogy naiv ez az ezredfordulós messianizmus!
     Kárpátalja literátus elméi ennél nyilván mélyebb tudással rendelkeznek helyzetükről, s ha át is borong rajtuk az imént leírt ambivalencia, meggyőződésük, hogy minden másképp van. Ez a másképpen-valóság fogja mérni az én illetékességemet, ami (megtartván a klasszikus műnem-hármasság segédfogalomként alkalmazott rendjét) valójában illetéktelenség: nem érzem (líra), nem ismerem (epika), nem szenvedem el (dráma) a hiteles, létbengyökerező tudást adó kisebbségi sorsot.
     De nem vagyok alávettetve a helyi tabuknak és legendáriumoknak sem, megfogalmazom hát a tételem: noha minden erőfeszítés egy jelentős, európai mércével mérhető szépliteratúra kialakítására irányult az elmúlt évtizedekben, a puszta működés akadálytalansága érdekében oktrojált nem-esztétikai értékrend elsősorban e cél elérését zárta ki. Minél jobban állt a kisebbségi irodalom szénája, annál nagyobb megerősítést kapott az (elfogadtatás érdekében érvényesített) nem-irodalmi értékrend helyénvalósága, ami az ezen való belülmaradásra ösztönözte a költőket és más szegénylegényeket. Mentül jobban szuperált a rendszer, annál kevesebb esélye volt a létrehozásakor megfogalmazott vagy áhított állapot elérésére. Azt hiszem, ezt nevezik kelepcének. Ráadásul nem is valami ördögi ravaszság fundálta ki, mert akkor erőt vehetett volna rajt’ egy a köznapinál fejlettebb morál vagy intellektus. A dolog egészen egyszerűen természetesnek hatott, miközben valószínűleg természetfölötti tüneménynek gondolták volna, ha mégiscsak előverekszi magát egy fenomén – a várakozásoknak megfelelően.
     Külön próbatételt jelenthettek az enyhülési szakaszok, a főhatalom stílusváltásából vagy gyöngüléséből származó fél-szabad periódusok, amelyek egyfelől fokozhatták az óvatosságot, mondván: nehogy a kedvezőnek ígérkező változások „felhagyjanak” dialógust megengedő logikájukkal, s ezért hagyni kell beérni azokat a folyamatokat, amelyekből a megnövekedett „játéktér” adódik; másfelől az új idők új követelményeket támaszthattak: a költészetbe eleve „bekalkulált” politikai nyomás enyhültével nyelvet és horizontot kellett (volna) váltani. Tehát ajánlatos volt a szervezeti lojalitás, és időszerű a poétikai megújulás, okos dolognak tűnt a kivárás, és sürgetőnek az új helyzet „kibeszélése”. A hatalom „figyelmetlenségének”, szunyókálásának illúziója oldott valamelyest a résenállás görcsén (az idegrendszeri tónust a ravaszkás óvatosság egyenlítette ki), de nem „törölte” azt a nyelvet, amin és ami fölött újból és újból helyreállt a kapcsolat a dicsőséges óidők szimbólum-készletével.
 Hiába, no, a kárpátaljai magyar költészet a negyvenvalahány év alatt mégiscsak a „helyesen” megválasztott magatartás függvényében létez(get)hetett. (Elég baj!)

II.
     Az egyetemes magyar irodalom feltételezettségével3 és a poézis hangsúlyozott immanenciájával dolgozó irodalomtörténetírás és kritika eddig csendes zavarodottsággal szemlélte a kárpátaljai magyar műhely költői megnyilatkozásait. Nemigen tudott mit kezdeni a speciális regionális helyzetre épülő esztétikai jelentésképzéssel, a térségi meghatározottság „provinciális” kódjával, de az az „egyetemesség” sem volt ínyére, ami a kollektivista-birodalmi szisztéma folyományaként ideológiai korlátok között imitálta a pátosz végtelenségét. Kárpátalja regionalizmusából ugyanakkor nem formálódhatott ki egy „transzilván” tudathoz hasonló attitűd, s talán nem is a történeti-kulturális kapaszkodót biztosító gazdag múlt hiánya miatt, nem azért, mert a töredék nép magárautaltságának nem voltak meg a preideologikus, múltbéli tapasztalatai. Amiatt nem vált lehetségessé a megmaradás érdekében vállalt szenvedés és lefokozódás heroikus kompromisszuma, mert a népek nagy családjában nem illett duzzogni: az identitáskeresés teremtette feszültségekre a közös lelkesültség leplét borították. A kárpátaljai magyarság kénytelen volt a szerencse fiának gondolni magát, hiszen a világtörténelem legfejlettebb társadalmi alakulatába vonódott be, s átugorhatta a magára találás egyéni, önmarcangoló időcsapdáját. Ettől kezdve már nem kellett az ántivilág fakult jelmezeiben illegetnie magát, ugyanis az új intendancia az ideális jövő pionírjának zubbonyába húzta.
     A regionalitás, a fél-különállás morális energiái a kulturális énkép megalkotásának immár anakronisztikus feladatával felhagyva, a sajátos közlésformák „össz-szovjet” lefordíthatatlanságát belátva, a túlélés szolgálatából a nem feltétel nélküli kooperáció oldalára álltak. Az együttműködés mint vitathatatlan humán érték akkor veszítette el erkölcsi töltését, amikor politikai kényszer-jelleget öltött, illetve a belátás az igazodás racionális gyakorlatát egy kollektivista üdvtan elismerésének irracionális vállalására cserélte. A túlélés lekerült a napirendről, a töredék magyarság „Ugocsa”-erkölcse feloldódott a hatalmilag szavatolt világrendbe, amelyben – úgy remélhette – az életlehetőség konszolidált formáin keresztül részesül a relatív különállás kulturális méltóságából. Leegyszerűsítve: lemondott szellemi integritásáról, egyediségéről (tehetett volna egyebet?), abban bízva, hogy „különös” státusát kivívhatja az „általánossal” folytatott dialógus révén. Csakhogy az „általános” helyén a „totális” állt, s így a kárpátaljai magyarság sorskérdései mindig egy taktikai zónában kötöttek ki. Az előrelépéseknek, a nemzetiségi vívmányoknak újfent azokhoz a központosító reflexekhez kellett igazodniuk, amelyek a rendszer önbizalmából eredő rugalmasságát időről időre görcsbe rántották. Egy világrendet képviselő birodalom „beltagjaként” egészen más lehetőségek kínálkoztak, mint mondjuk egy szövetséges ország kisebbsége számára; egy fedél alatt élni az óriással sajátos próbatétel volt, amit épp’ a sajátosságok tompításával, áthangolásával, „szótárbavételével” kívántak megoldani. Sose felejtsük el: a Szovjetunió utolsó negyvenegynéhány évének világában zajlott a kárpátaljai elszakított magyarság napi küzdelme, beszorítva a nagyhatalmi pragmatizmus területi „dialektusa”, alacsony horizontja és a patetikus ideológia lelógó, festett ege közé.
     A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává4. A nyugat-európai, klasszikus modern költő-szerepek képviselhetetlenségéhez hozzájárult még a csoporttudat tisztázatlansága, a kis (magyar) és nagy (szovjet) közösség hierarchikus viszonya nemzeti oldalról való bemutatásának, lelkesült megéneklésének a skizofréniája, ráadásul ez az alkotáslélektanilag egyébként termékeny dilemma nem tematizálódhatott mint az individualitást megalapozó létprobléma.
     A magyarokkal, ugyebár, az a baj, hogy valami furcsa (sőt káros) szemléleti tévedés folytán furton furt tótágast állnának (by Hegel), a felépítményben látván saját társadalmi létük fogódzóját, holott az anyagi termelésből, a matéria biztos talajából nő ki minden, ha nem is az égig. A kisebbség idealizmusa saját „felépítményi” önállóságának tévhitéből táplálkozik, innen a fordított észjárás, amit az „alap”-ba való alámerítéssel lehet orvosolni. A terápiában összemosódtak a ráolvasásos rituálék és az ideológiából tetszés szerint levezetett, tudományközelinek elismertetett processzusok. A megszállottan viselt irodalmi magyarság exortiójára a birodalmi Tan „jezsuitái” alaposan fel voltak „műszerezve”: a költészetről szóló általános és hivatalos doktrínát még a szovjet harmincas évek elején (1932-34) véglegesítették (gyökerei persze néhány évtizeddel korábbra nyúlnak vissza5), miszerint a szépirodalom nem is szép, inkább hasznos vagy alkalmas, eszközszerű valamicsoda az osztályok globális harcában. Ahogy véget ért a világforradalomra való egy-ügyű várakozás, lezárult a szovjet proletkultos avantgárd quasi-politikai ambícióit elfojtó kultúrharc, elmúlt a formalista iskola6 és Majakovszkij, attól kezdve az irodalomnak ki kellett vennie a részét az egyre fokozódó osztályharc elméleti hátországának illusztratív támogatásából. Három alapelvét viszont (a realizmust, a pártosságot, és a népiséget) legalább anynyira nehéz volt egyeztetni, mint a francia forradalom hármas jelszavában a szabadságot és az egyenlőséget, hiszen a realizmus „igazmondása” a pártosságon méretik le, és beszédmódja is a feltételezett nép feltételezett ízléséhez szabatik; a pártosság és a népiség pedig csak valami elkötelezett, felvilágosult népakarat virtuális „terében” boronálható össze, amely így a vezetők és vezetettek eszmei indítékú munkamegosztásának irodalmi újratermelésére buzdít.
     Ezekhez az egymásba gabalyodott, de Kárpátalján a 80-as évek közepéig koegzisztáló alapelvekhez a kisebbségi magyar irodalom (költészet) viszonya még további bonyolultságokkal terhes, mert a hűségként felfogott realizmus ábrázolásbéli és morális előírást is tartalmaz, a típusban pedig fedésbe kellene hozni a többségi „tapasztalatot” a kisebbségi nézőpont „absztraktumával”. A pártosság meg egyenesen „letiltja” a néptöredék és a nem magyar többség érdekpluralitásának részletezését. Ami a népiséget illeti, ez artikulálható legkevésbé, mivel a dolgozó tömegek etnikai megosztásának rémével csak úgy lehet leszámolni, ha a népélet zsáneres bemutatását nem háborítja semmiféle különutas tendencia, vagyis a népiség ős-kommunista, érintetlen lendületéhez nem keveredik hozzá a modern, polgári nemzet-eszme aktuális dilemmája. A líra, emelkedettségénél fogva fölébe kerülhet az említett antinómiáknak, s „szárnyalhat”, még az elvártnál is magasabban (csodálatos, üres ballonként), vagy róhatja a töprengés eltévedt Micimackó-köreit egy engedélyezett hangulat alaktalan batyujával a vállán. Mindez mégis tétlen, görcsös kielégületlenséghez vezet, s nem hajszol poétikai kísérletezésbe mint más, mondjuk szerencsésebb tollforgatót.
     Ha anyaországi (nem egészen pontos) analógiával akarnám megvilágítani a régió irodalmáról szerzett benyomásomat, azt a következő drámai kijelentésben összegezném: Kárpátalján több mint negyven évig tartott az „ötvenes évek”. Igazából ez választotta le a magyarországi kritikát a kishaza teljesítménye alapos elemzésének „becsületbeli” ügyéről. A szakírókat az az ideológiai túlfűtöttség riasztotta el, amelynek ágensei a nyelvi homlokzat takarta zavarosságokra való rákérdezés után bizonyára csípőből tüzeltek volna a betolakodóra. A magyar irodalom történetében „megszakított folytonosság”-ként aposztrofálják az ötvenes éveket7, mivel a klasszikus modernség második hulláma kiteljesedésének folyamatát egy importált művészetideológiai szemléletformával próbálta meg „felül írni”. Ez a bonyodalom közjátékszerű, kínos emlékké fakult (fakíttatott), részben az ‘56-os forradalom örökségén a „hagyományos”, népi-urbánus megosztottság szerint jussolók aktivizálásának elkerülése érdekében, részben az irodalmon túli, ideológiai mozzanatokkal nem foglalkozó irodalomelméleti és kritikai irányzatok mércéjének általánossá válásának következtében, végül, de nem utolsó sorban kegyeleti okokból.
     A magyar irodalom, úgy tűnik, kiheverte a kényszerpálya fáradalmait és szégyenét (legalább volt egy mondata a zsarnokságról!), s további, önálló tájékozódásának kizárólag a követhető minták globális kavargása vagy saját inerciája szab határt. Kárpátalja „gyógyulása” viszont alig képzelhető el türelmes számvetés és némi önélveboncolás nélkül. Míg nem jelenik meg a régió „ötvenes évei”-nek nemzedékekre rugó tapasztalata az irodalomban (s most egyáltalán nem politikai gyónásokra gondolok!8), egy lehetséges új nyelv által is birtokba véve, addig jószerével csak az avantgárd havonkénti tabula rasai és korszakdeklarációi köthetik le a figyelmet, s alakíthatják a helyettes irodalmat. (És tulajdonképpen ez sem kevés!)

III.
     Amennyire nélkülözhetetlen a helyzetérzékelést segítő, nagy erudícióval bíró anyaországi kritika a régió „lenni akaró” irodalma számára, olyannyira nélkülözi azokat az „iskolateremtő”, autonóm műveket, amelyek az életkommentáló monotónia fölé emelkedve kilátópontot kínálhatnak a szellemi táj feltérképezéséhez. A szabadságélménytől tartósan megfosztott irodalmi beszédmód „fékezett habzása”, nyelvi szűkreszabottsága, sőt érdektelenre tompítottsága az oka mindennek, vagy a befogadói mentalitáshoz való alkalmazkodás esztétika alatti formákat kiváltó vállalása a ludas, netán a literátus fajtájú tehetségnek a városiasság őrlő-serkentő idegizgalmaitól távoli „eltésztásodását” hibáztathatjuk? De hiszen minden nagy szó beömlött már a versekbe, kipróbáltatott a fejkendők és kalpagok fölötti gondolati líra, és utóbb bekövetkezett az ismert világot megzúzó botrány, a keleti mozdulatlanságot, tízezer évre tervezettséget európai időre cserélő rendszerváltozás. Valószínűleg nem az élmény-szerkezetben vagy a lírai felfokozottságot (az ellenoldalon: a saját mélységeiben tapogató mélabút) szövegművé szervezni nem tudó művészi inkompetenciában lelünk magyarázatot, hanem a kisebbségi lét errefelé általános feltételeire és múltbéli helykereső kísérleteire kell egy pillantást vetnünk.
     A Kárpátalján a ‘60-as évek közepétől kibontakozó magyar „reneszánsz” az Ungvári Állami Egyetem néhány évvel korábban létrehozott ugor tanszékéről indult, ártalmatlannak tűnő, „szent zűrzavart” támasztva (irodalmi önképzőkör, néptánc csoport, vidéki kulturális jószolgálat stb.). Az események miáltal is áthágták a birodalmi logika szabta határokat: (a Hatalom hangján szólva) bizonyos túlbuzgó egyének fél-legális, önszerveződő kiscsoportokat verbuváltak etnikai alapon, s missziós külsőségek között, érzelmekre ható módon ideológiai befolyásuk alá akarták vonni az egyetemi ifjúságot és a lakosság erre fogékony köreit. A hatalmi centralizmus sem azt nem tűrhette, hogy a „manipulálással”, vezérkedéssel kacérkodó, elkötelezettség szempontjából gyakran labilis értelmiség a saját (túlértékelt) feje után menjen, és központi függelmű intézményeken kívülre helyezze tevékenységét, sem azt nem viselte el, hogy a nemzeti különállás kulturális szeparációban bontakozó, kezdetleges alkalmai megbontsák az internacionalizmus hatalmi kommunikálásának zárt rendjét. Ebben a túlpolitizált közegben nem fordulhatott elő civil kezdeményezés, szívügy, meg efféle csacskaság, kizárólag a doktrínák pontifex maximuszai ruházhattak fel bármit is jelentéssel, s iktathatták az „államilag létező” kategóriájába.
     A Forrás Stúdió jámbor, önképzőköri szárnypróbálgatása (az Együtt csoport „szamizdatja” után) egészen egyszerűen a rendszer diszfunkciójaként kezeltetett, értelmezhetetlen (nemzeti szimbólumokat használó) és gyanús jelenségként. A művészi megformáltságot kereső, a közösségi ethoszt élesztgető csoporttal szemben egy „reálisabb” síkon lépett fel a hivatalosság: politikai és ideológiai kanosszát járatott a nyájtól elbitangoltakkal. Nem a művészi produkciók színvonalát firtatta, felőle akár sok kis Ady és Vörösmarty is ülhetett azokon a felolvasásokon... Így fordulhatott elő, hogy a politikai abszurddá dagadó ügy „visszamérgezte” a Forrást, amely saját jelentőségéről egy idő után csak a politikai sérelem horizontján tudott nyilatkozni, elfogadván az önkényuralmi szótárt, s ezzel belépett az ellendiskurzus rendszerfüggésébe. A Forrás tehát politikai és nem művészi vereségként élte át szétszórattatását, majd az erkölcsi győző szerepét osztotta magára (szerintem joggal), bár máig sem tisztázta a Stúdió líratörténeti jelentőségét a kárpátaljai irodalom adott időszakában. A Forrás Stúdió nem a megújuló líraszemlélet kísérleti műhelyeként, hanem a KMKSz előképeként van legendáriumba véve.
     A Forrás tragédiája az, hogy a hatalom kénytelen volt beletenyerelni ebbe a lelkes vállalkozásba, a Forrás Stúdió pedig kénytelen volt a „kultúrharc” és a kisebbségi jogok politikai terében definiálni a történteket. Az erő pozíciójából alkalmazott túlzó reagálás olyan jelentőséget adott a Forrás lírájának, amire a versek („tisztán” poétikai karakterükkel) nem szolgáltak rá, s mindebben közrejátszott a költészet propagandisztikus hatását túlértékelő, azt „jövedéki terméknek ” tekintő, vulgármarxista esztétikába burkolózó államrezon, és az etnikai kisebbséggel szembeni parttalan bizalmatlanság. A magyarságra mért „döntő” vereséget mégsem a Forrás betiltásának „egyszerű” ténye szimbolizálta, hanem az a taktikailag logikus lépés készítette elő, hogy a politikai-képviseleti irányba eltolódó, eredetileg kulturális tematikájú „mozgolódásokat” távol tartották a számukra úgyis csak egyenlőtlen feltételeket megengedő hatalmi szférától (ahol a lassú alkufolyamatokban lendületét veszti a kisebbségi „voluntarizmus”, ahol a magyar vezetőket egy másfajta arányérzék realitásáról meg lehet győzni), illetve a továbbra is konokul verselni akarókat egy pártirányítás alatt működő újság gyámsága alá helyezték. Erre mondják azt, hogy ügyes: szétválasztották és magakoptató harcba fordították a kis magyar „reneszánsz” közéleti-mozgalmi és önkifejezésben érdekelt ágát.
     A kárpátaljai magyar költészet „szervi” hibájának fundamentumáig érkeztem, nevezetesen: a Forrás szétkergetése után minden nemzedéki, irodalomra kapott törekvés az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének és a Kárpáti Igaz Szónak az egymást kiegészítő és erősítő „nevelő” munkájában részesült. A tanszék feledtethette a Forrással kapcsolatos pártmulasztását, az újság új, felelős funkciót kapott, a hallgatók írhattak a Kárpáti Igaz Szóba, akit pedig megkedveltek a lapnál, jelentkezhetett egyetemre (ha akart). A baj nyilván nem ebben az ésszerűnek tetsző munkamegosztásban keresendő, hanem a politikai kötelességteljesítés kettejükre kirótt, korszakos kényszerében, amelyet a működés (némi öncsalással: szolgálat) lehetőségéért cserében tudomásul vettek, s olykor önként „tökéletesítettek”. A Kárpáti Igaz Szó fiatal magyar verselőket patronáló munkájának „legpoétikusabb” pillanatában sem téveszthette szem elől, hogy itt most nem „költészünk”, de igenis formáljuk a jövendőt, szeretjük az Eszmét, és főleg Lenint. Az újság jottányit sem engedhetett propagandisztikus kötelmeiből, abból, hogy politikai szócsőként erősítsen fel kívánatos jelszavakat, hogy közharagot imitálva vagy a Párt szavaként pellengérezzen ki kótyagos tévtanokat, hogy hallgasson vagy kioktasson, nyaljon vagy faljon. Mégsem a politikai maszlag, a kötelező mese fertőzte meg az ifjakat a lapnál (vagy még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy próbát tegyenek valami lelkesült, egyszerű dogmatikájú hittel). A Kárpáti Igaz Szó írni tanított egy olyan retorika jegyében, amelyet a politikai akarat „súlyveszteség nélküli” közvetítésére dolgoztak ki, amely épp ezért a világos, egyértelmű szöveget tekinti kizárólagos ideáljának, amely az áttetsző, könynyen befogadható cikket eszményítette. A versre vetítve ezek a „prózapoétikai” jegyek elvárt személyiségvonások is egyben: a költő legyen nyílt, őszinte, egyértelmű9 stb. A lírikus ziláltságon (de hisz’ még oly fiatal!) üssön át a komoly hit és a szabatos nyelvhasználatért folyó szakadatlan küzdelem. Jaj, bizony, elvétetett itten a „csak úgy írdogálok” magáértvaló, gyermeki öröme, a százszor hibázó, öntisztító játék, a durcás visszavonulás kedves esetlensége. A lapnál megfordulók beledresszírozódtak a szabályos megjelenés dobütéseinek gálya-moráljába, a hitvalló kollektivizmus szókincsjármába, s a sok „segítség” (a javító toll!) ráadásul egy életre szóló fogalmazás-kényszert ültetett a fej mögé, kb. úgy tarkó tájon.
     A kárpátaljai magyar lírát innentől számítva a politikai publicisztika retorikája és stíluseszménye szülte, és azóta költészetnek minősül mindaz, ami ezzel az örökséggel szemben döntetlenre viszi a „játszmát”. Az újság kiravaszkodta, kidögönyözte, kikészségeskedte a mindennapok forradalmiságának lírai adóját a poéta faberektől, de műveltséget, még inkább erről szóló igazolást nem adott. Erre kellett az egyetem magyar tanszékének líra-felelős munkatársa, aki a tudomány tekintélyével támogatta a bimbózó lelkek zöngeményeinek nyomdaképessé tételét, mert úgy tudta (maga is úgy tanulta), hogy a szocialista realizmus tulajdonképpen módszer, s mint ilyen elsajátítható, ergo stúdium tárgyává tehető10. Ez idő tájt e diszciplína az ő körein belül leledzett, nem csoda hát, hogy gondoskodásának nyoma (illetékességének tudományos garanciája lévén) mélyen és sötéten beégett pártfogoltjaiba11. Az általa írt verselőző kisesszék, előszók és más, fontos opuszok viszont nem ennek a gazdag tudományosságnak voltak méltóságteljes lerakatai, hanem jobbára a publicisztika felé kacsingattak, s a pedagógiai buzgalom, a népnevelő alkalmak kihasználása rendre elvették az időt és a teret az érdemi elemzésektől. Sem a bensőséges szakkérdésekben nem sikerült kivágni a rezet, sem az olvasói tájékozódás nem kapott kritikai viszonypontokat. A tudósból a rácsodálkozás, a kritikusból a líra „házibarátjának” nyájassága maradt csak meg, és egyre késett annak az (itt irodalomtörténetet pótló) lajstromnak az összeállítása, amit manapság kánonnak szokás mondani.
     Magammal vitázva jegyzem meg: könnyű azon a vidéken kánont emlegetni, ahol az irodalmi termés mérete és jelentősége – mintegy mellékesen – előhívja a maga kanonizátorait, akik világos szempontok és itt-ott kilógó motivációk szerint azonmód a kultúra számtartóinak jelentkeznek. A kánon ilyesformán a fuldokló bőség elleni bűvszó is, a szavak vízesésében hápogó, légszomjas filosz mentőmellénye. És a restanciáját utolérni képtelen olvasó „bosszúja”.
     Az irodalomtól kevésbé „sújtott” Kárpátalja neodemokrata kánonját (minden szép, minden jó) nem csupán az „egyszemélyi” felelőtlenség virágoztatta fel, kellett hozzá a rosszul értelmezett szolidaritás szovjet-magyar infrastruktúrája is. Az anyanyelvi műhelyek intézményesültek vagy szorosan összefonódtak valamely hivatalos orgánummal, tehát a szerzők ide- vagy odatartozásuk szerint osztoztak az „erősorrenden”, egyébként mindenki költő vagy író volt. Ha lehetett is tudni, hogy ki a jó, az über-kánon, a totalitarizmus szolgálati szabályzata a saját szemmagasságáig nyomta össze az ízlést. A kárpátaljai tudósok és újságírók együtt keresték a jelzőket, egyeztették az alanyt az állítmánnyal, együtt javították a helyesírási és világnézeti hibákat az ifjú poétákkal, gyakorlatilag elő-„kanonizálták” a lírát – utána szépen megdicsérték.12
     Summa summárum: a Kárpáti Igaz Szó és a magyar tanszék líra-felelős pedagógusa közös gyámkodásának köszönhetően létrejött egy olyasfajta irodalmi diskurzus, amely, az elszakadt magyarság bármely megnyilvánulásával összehasonlítva is, egyedülálló, én úgy nevezném – „állami gondozott” költészet. (A ‘90-es évek már egy más történet.)

IV.
     (Kitérő) A néhai Szovjetunió jóravaló dolgozói szerették a komoly, megfontolt politikai útmutatást, kivették a részüket az anyagcsatákból és a mindennapok illedelmes örömeiből. Puritán, de alapvetően kedélyes lényüket át meg átjárta a vezetőik iránt érzett gyermeki szeretet, ám ha kellett, gyűlölni is tudtak, felismervén a kijelölt ellenséget. Jövőre szegezett nyílt tekintetükben ott parázslott az éberség, simogató-parolázó markuk pöröllyé csontosodott a harcban. A szovjet dolgozók részt vettek a tervtúlteljesítésről szóló brigádértekezleten, minden friss hajnalon megsimogatták a traktoruk sárhányóját, szövőgyári munkásnőket bemutató, színes újságokat olvastak, és rajongtak a műkorcsolyáért. Kirándultak, fát ültettek, és fáradt, noha acélos térdükön lovagoltatták az unokájukat (akinek már sokkal, de sokkal jobb lesz).
    Látogassunk meg közülük egyet a peremvárosi szürkészöld lakótelep harmadik tömbházának hetedik emeletén. Vigyünk magunkkal egy palack könnyű bort és egy kárpátaljai magyar költőt. A lakásból harsány esztrádzene szól, amivel (nevezzük őt így) Iván kissé hamisan, de tele torokból együtt énekel. A kinyíló ajtórésben megjelenik a nagymama barázdált arca, fölötte ragadós, érett káposztaszag. A résen lökjük be a megilletődött kárpátaljai magyar költőt, aztán gyorsan (nem erőszakosan!) csukjuk be kintről az ajtót, s liftre sem várva siessünk el a helyszínről. (Ja, a bor, most már mindegy!) A lényeg, hogy odafenn, a hetedik emeleten elkezdődik a barátkozás, ki-ki elősorolja majd életének fontos eseményeit, megérteti a másikkal, hogy mi az a régi-régi üzenet, amit gyermekkorától hordoz a szívében, s így, a harmadik pohár vodka után nem bírja magába fojtani, no meg a nők, nagyszájú, szurtos angyalok a műszak végéig, és így tovább. A kárpátaljai magyar költő állja a sarat, s észrevétlen végigsimítja a zakóját a belső zseb fölött, ahol legújabb kéziratainak paksamétáját hordja. Várja a megfelelő pillanatot, a fecsegésbe egyszer csak beálló, tétova csöndet, és akkor...
     Biztosan történt volna valami felejthetetlen, egyetemes tanulsággal szolgáló emberi kitárulkozás, vagy valami más, amit ez a kis fikció a Nagy Fikció (Szovjetunió) szétpukkanása után már aligha tudhat elképzelni.

     A kárpátaljai magyar líra elmúlt évtizedekbeli tétovaságainak és bukdácsolásának elsőszámú felelőse a költő. Végül is ő fogja a tollat, ami irodalomként előáll, az az ő izzadmánya, ő írja fölé a nevét, és ő közlekedik a dicsőség légpárnáin Korzószerte, láthatatlan babérkoszorúval körbesugározva. Csakhogy a (már sokat emlegetett) hatalom jobban szereti egybeterelni a csellengő poétákat, és a kölcsönös szocializációra bízni a leghaladóbbak közvetítette normák elfogadását, valamint célzott, „rásegítő” intézkedésekkel jutalmazni vagy büntetni az útkeresőket. A kollektivista elven nyugvó társadalom betegségnek, veszélyforrásnak tartja a magányt, amit a költő alkalmasint világgá kürtöl, sőt ehhez a személyes mélyponthoz szabja egész világképét. A hazugság nem abban van, hogy a szerző szomorú, hanem hogy az irodalom, a költészet hatásos, lebilincselő eszközeivel „kedvet csinál” a szomorúsághoz, sötét szemüveget biggyeszt a csillogó szemekre, és keserű páclébe meríti a munka-mámorban fürdő szíveket. Bizonyára van repedés a falon, rálépnek az ember lábára, lemarad a fizetésjegyzékről, túlszámlázzák a gázt, de ezek átmeneti kellemetlenségek, ezeken felül kell tudni emelkedni, mert „a felhők fölött mindig kék az ég”. A költő hivatása a segítségnyújtás és az optimizmus sugárzása, a pozitív társadalmi energiák felerősítése. Nem kellenek a szomorúmanók, a köldöknézők, a savószemű érzelem-fakírok. Az összeterelt (a zászló alá összeterelt) versírászok rá fognak döbbenni, hogy saját sebvakargató, önsajnáló elesettségüket annak a kollektivitás-élménynek az átéletlensége okozza, ami a költőket szükségszerűen össze kellene hogy fűzze (: imigyen szólott az Irodalompolitika).
     A nyitott és tanulékony kárpátaljai magyar költő bele is lovalta magát abba a boldogságba, amely akkor fog ránk köszönteni, ha most, a körülmények dacára, hajlandók vagyunk boldogok lenni. Nagyjából kétezer verset olvastam el a kishaza irodalmi terméséből13, s boldogság-ügyben a következő fokozatokra leltem14.
     Van az elragadtatottságnak egy szinte önkívületi neme, amihez lépcsőzetesen jut el a vers: először az anyagi világ emberépítette műveit veszi sorra, majd rátér a vívmányok tudati feltételeire, az egyéni hősiességet megsokszorozó összefogásra, végül megfejti a titkot, félrehúzza a szavak sápadt függönyét, s a csattanóban az égre, a Csillag irányába mutat. Máskor eldördül az Auróra ágyúja, magasba lendülnek a zászlók, kitör az örökbéke, visszatér Lenin. Ezeknek a verseknek (a középkori ikonfestészethez hasonlóan) nagyon kötött a formakincse. Hangütésük a himnuszköltészetééhez fogható. A csúcspont, az Eszme színről színre látása (visio Dei – Dante az Úr előtt) visszamenőleg igazol mindent, „szakralizálja” a kopárabb nyitómondatokat. A szerző titokzatos kiváltsága, hogy az elkötelezettségnek eme transzállapota csak költészetileg érhető el: a művész különleges érzékenysége segítségével megközelíti a kollektívum harcát és döntéseit tápláló erő forrását, és a pártos beavatottság magasabb fokára jutva teljesen átadja magát az így megtapasztalt lényegiségnek. Ekkor a népet mozgató Eszme hirtelen egy fejben villan fel, elviselhetetlen szépségben. A költőt melegség önti el, mint a morfinistákat, és gyorsan lejegyzi a látomást.
     A második fokozat a mozgalmi szerelmes vers. A szerelem tárgya  az Eszme, s mint a „normális” szerelmes versekben, ahol a dolgok a szeretett lény közelségének vagy érintésének köszönhetik fontosságukat, itt az Eszme rávetülése fokozza fel a tárgyi valóságot, s kölcsönöz fétis-szerű megjelenést az overallnak, a lompos fülű tehénnek, a kilométerkőnek. Ebben a jelrendszerben Lenin mint családtag jelenik meg, ő az Eszme szülője, tehát a költő imádottjának legközelebbi hozzátartozója. A mozgalmi szerelmes versekben már felbukkan a kárpátaljai ember és táj, kirajzolódnak a regionális karakterjegyek, ám ennek nem valamiféle szűkkeblű lokálpatriotizmus a magyarázata, nem „csak úgy” szeretjük Kárpátalját, hanem mert észrevettük, hogy a kishazát is megérintette ez az alakot öltött politikai szenvedély. Márpedig mi mindent szeretünk, amihez csak hozzá ér. Következésképpen: ti is szeressetek bennünket.
     A harmadik grádics boldogság-faktora ugyan nem szakad el teljesen az Eszme megkérdőjelezhetetlen jelenvalóságától, de a költőt töprengésre készteti a szocialista realizmus ábrázolásmódja és az eszmény metafizikai árnyalatának nyelvi kifejezhetősége közti feszültség. Úgy reflektál az Eszmére, hogy a népélet ideális (nem ritkán idealizált) képeit festi. Új mozzanat az önlefokozás, amely válasz a költő-szerep népéleten kívüliségére, a művésznek a heroikus termelőmunkából a lélekgondozás értelmiségi „segédcsapatába” való visszavetettségére. (Az ars poetica-szerű krédók gazdag ihletforrása!) Az önlefokozást ellensúlyozandó elszaporodnak az intelmek, a költőtársak pirongatásai, fellengzősségük korholása, a szolgálattétel elhanyagolása miatti dörgedelmek.
     A szabvány-jókedv visszaszerzése a harmadik fokozatban némi spekulációt igényel: a versírász felteszi, hogy a nép értelmessége főleg életmódjában van, s habár ő nem ezt az életmódot választotta, ennek az értelemnek, vitális és világnézeti egy-ségnek (ha törik, ha szakad) a végére jár; az első lépésben – úgy, ahogy illik – az Eszmét nevezi ki a népélet jelentéscentrumának, majd a javított „hegeli” szisztéma segítségével szükségszerűen rájön, hogy (nem a Szellem, hanem) az Eszme akar magára ismerni a kollektív történelemgründolásban. A pontos megfigyelések a végtelen Eszméhez kötődő végtelen tárgyiasságokról végtelen számú információt továbbítanak: a költő tévedhetetlenné válik, s egyszersmind az ábrázolás is korlátlan tárgykör birtokába jut. Kárpátalja így automatikusan betagolódik az Eszme szerinti széles értelmezésű népéletbe, továbbá a magyar „tárgyiasságok” a centrált világkép különleges, de nem külön létezőinek számítanak (gojzer varrás, örök élet plusz egy nap). A fáradságos gondolati munka jutalma a vers empíriájának fokozódása, és a szerző közösséghez-tartozásának boldogságos tudata.
     Míg a fentiek szerint a költő a közvetlen termelőmunkától való elszakadásának lelkiismereti problémáját úgy oldotta meg, hogy feltétlen alávetette magát az Eszme uralmának, rendteremtő felsőbbségének, s így visszakapta helyét a Rendben, s egyúttal a Közösségben, addig a „negyedik típusú találkozás” a boldogsággal szerényebb eredményekkel kecsegtet. Az Eszme felismerhetetlenségig átstilizált motívumait a boldogságkeresésnek az emberi „térben”, a társadalmi kapcsolatrendszerben tájékozódó, lázas gesztusai nyomják el. Ez a líra sokkal kommunikatívabb, ami a „nyelvszerűség” tudatosulására hatott nagy mértékben. A magánélet játszmái, elkeseredett csatái még fellebbeznek ugyan a kollektívumhoz, de az Eszme tündöklő napja már nem ragyogja be azokat a fontossá vált mikrovilágokat, ahol immár az erkölcs „napszaktól” független, éjjel-nappal szolgálata szükségeltetnék. Ráadásul bebizonyosodott, hogy az Eszme tételes elsajátítása és a nevében folytatott absztrakt küzdés élesen elválik a hatalmi praxis átvilágíthatatlan szervezetétől és megnyilvánulásaitól, s ettől kezdve a „megmaradás” már nem tárgyalható az Eszme univerzalitásához kapcsoltan. A kollektívum sem az Eszmét hordozó adottság, hanem az emberi kapcsolatok felől létesülő, s meglétének kimondásával valóságossá váló gondolati keret stb. Meg hát az imperialisták, a vietnami agresszorok és afrikai alkirályok könnyebben „legyőzhetők”, mint legújabb, nyűgös és gyönyörű szerelmünk, aki nem akarja tudomásul venni ezerfiókos lelkünk időnkénti kiömlő kacatjait.
     Kárpátalja hirtelen megtelt „fazonokkal”, „nyelvekkel”, maga a boldogság is alig lett megkülönböztethető a költői feladatok incselkedő, izgalmas kihívásaitól. Ennyi lelki „jav” azért már sok volt a kárpátaljai magyar költőnek, s mielőtt az új tapasztalatok áthatották volna az errefelé hagyományos líranyelvet, megint egy szűkös szótárból kezdett el válogatni, egyetemes, boldogító szimbólumok után kutatva. Vagy ha nem talált ilyeneket, akkor egy „értékarányos” mítoszra, valami régi díszletezésű félisteni példázatra váltott. Itt van mindjárt az Ikarosz-mítosz, ami Kárpátalján különösen kedvelt és sokat idézett, talán  a Napot ostromló hős lírai kiaknázhatósága miatt, esetleg elnyomott mélylélektani okokból.
     Dupka György, Horváth Sándor, Finta Éva és mások is szívesen használták az ifjú építész értelmetlen és szívszorító históriáját – de csak a leleményes meneküléstől a tengerbe zuhanásig. A mese eredetileg ott kezdődött, hogy Daidalosz és Ikarosz illő fizetségért elvállalta egy rendkívül bonyolult labirintus megépítését Minosz király szigetén. A fortélyos építmény arra kellett a királynak, hogy felesége, Pasziphé szörnyszülött gyermekét elrejthesse a világ elől. Így is történt, s attól fogva a bikafejű szörny, a Minotaurosz a labirintusba tévedt szerencsétlen emberek húsával élt, széttépte és felfalta őket.
     Daidalosz és Ikarosz, befejezvén a munkát, már épp’ továbbállt volna, amikor Minosz kijelentette, hogy nem hagyhatják el a szigetét, nehogy bárkinek is elárulhassák a labirintus titkát. Ezért eszelte ki Daidalosz a szökésüket megkönnyítő szárnyakat; a többi tudható.
     Bizony, aki felépítette (saját maga démonainak is) a labirintust, az ne a Nap felé röpdössön, hanem várja Thézeuszt! Vagy vegye kezébe a madzagot...

(V.) Jegyzetek
    1 Lator László: Illetéktelenségem tudatában. In: Kárpátaljai Minerva, II. k., 2. füzet; Minerva Műhely, Budapest–Beregszász, 1998. 82-85.
    2 A kárpátaljai magyar irodalom eddig legteljesebb antológiájának anyagát fél évtizeden át szerkesztették (1983 nyarától 1988 novemberéig), a szedést Magyarországon, a nyomtatást és kötést a Szovjetunióban (!) végezték, a szocialista köztársasági szövetség megszűnésének „előestéjén”. Szovjet-magyar kiadványról van tehát szó, a fülszövegben jelzett „teljesség” a végórákra oly’ jellemző megvilágosulás jegyében áll. A kötet címét olyan grafikai megoldással írták a borítóra, hogy az legalábbis kettős értelmet kapott. A nagy kezdőbetűs „Szél” magát Kárpátalját, a szélen lévő „kishazát” is szimbolizálja, és nemcsak egy meteorológiai jelenség költőileg sokat használt neve. (Az orosz nyelvű cím vetyer-ében nincs „áthallás”, de a „vergődést” sem fordítják.) Így az antológia címe, a Vergődő Szél helyzetjelentés és segélykiáltás. A kötet összeállítása egyébként rendkívül óvatos, példaként a 79-re datált Demjén Miklós-verset hozhatom fel (Féltés), amely a szerző 1982-es önálló kötetében még apokaliptikus vízióval zárult (a címe ott: Vers), az antológiában viszont csöndeskés, sőt jövőtváró befejezést „nyert”. (Vergődő Szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája, 1953–1958. [Szerk.: M. Takács Lajos]; Magvető Könyvkiadó–Kárpáti Könyvkiadó, Budapest–Ungvár, 1990. 607 oldal)
    3 Ezt a magától értetődőséget veszi górcső alá Tőzsér Árpád egyik invenciózus tanulmánya. A nemzetiségi irodalmak új, vagy a régi fogalmi apparátus szerint kezelhetetlen alkotásainak dilemmája helyett azt veti fel, hogy a problémás művek egy csoportja nem új, és szigorú értelemben az a bizonyos fogalmi apparátus sem létezik. Írásának egy tanulságos részletét idemásolom: „...az elmúlt évtizedekben egyre-másra íródtak térségünkben (a Kárpát-medencében) a magyar nemzetiségi irodalomtörténetek és lexikonok, s közben egyetlen összefoglaló elméleti munka, monográfia sem vizsgálta meg az ún. határon (értsd: Magyarország határain) túli magyar irodalmiság elméleti alapjait...(...) Irodalomtörténészeink olyasmivel foglalkoztak hát, amiről nem tudhatták biztosan, hogy létezik-e egyáltalán. Természetesnek vették »a határon túli magyar irodalmak« autonóm létét, azt a valamit, ami már akkor (a szocializmus bezártsága idején) sem igen volt természetes. (...) De most meg aztán azt vesszük természetesnek, hogy a szóban forgó irodalmak (illetve alkotóik) az ún. egyetemes (egyetlen?) magyar irodalom részei. Holott erre a bizonyos »egyetemes magyar irodalomra« ugyanúgy rá lehetne (és rá kellene) kérdeznünk...” (Tőzsér Árpád: Az irodalom határai. A nemzetiségi irodalom, a nemzeti irodalom és a világirodalom fogalmáról Cselényi László és Grendel Lajos néhány műve kapcsán. Tiszatáj, 1999. március, 65-66.)
  Tőzsér tulajdonképpen érti az „egyetemes magyar irodalmat”, valahogyan érti, csak az értelmezéséhez nem talál (kap) elméleti fogódzót, így az alkalmazások „magától értetődősége” (e láncszem híján) joggal nyugtalanítja.
    4 Lenin kárpátaljai „jelenlétének” művelődéstörténeti hagyományát Gortvay Erzsébet egyetemi tanár filológiai felfedezése alapozta meg, miszerint „itt született Pásztor Árpád, a világirodalom elsőként számon tartott Lenin-versének szerzője.” (Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945–1985). [Szerk.: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera]; Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1985. 312. old.)
    5 A szocialista realizmus módszerét (valójában a párt művészetpolitikájának kulcsfogalmát) a művészeti NEP-korszak művelődési népbiztosának, Lunacsarszkijnak a tanítványai, és az 1932. április 23-án szétkergetett RAPP befolyásos, volt vezetői, a plehanovi ortodoxia hű követői dolgozták ki Sztálin állandó, és atyainak egyáltalán nem nevezhető irányításával. Szántó Gábor András „irodalmizált sztálini munkastílusnak” tartja a szocialista realizmus módszerét, amelyen (Plehanové mellett) Kautsky írásainak is ott maradtak a közvetett nyomai, főleg a kérdésben perdöntő Sztálin-i ízlés rejtett „struktúrája” következtében. (Szántó Gábor András: Sztálin és a szocialista realizmus. In: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó, Budapest, 1995. 304-316. old.)
  Lenin – mondjuk 1905. novemberi dolgozata (A párt szervezete és a pártos irodalom) – azért nem felelt meg mint elméleti alap, mert Sztálin még élénken emlékezett a futuristák NOSZF utáni anarchisztikus akcióira, amivel szemben Vlagyimir Iljics nem volt kellőképp’ erélyes.
    6 Ejhenbaun még írhatta 1922-ben, hogy „Az orosz intelligencia s vele együtt a tudomány meg voltak mérgezve a monizmus nézeteivel. Marx, mint igazi német, az egész életet a »gazdaság«-ra vezette vissza... Megtalálták az alapvető tényezőt, sémákat kezdtek építeni. A művészet nem fért be a sémába, kihajigálták. Létezzen csak mint »visszatükrözés«. Néha hasznos a felvilágosítás szempontjából.” (Idézi Nyírő Lajos: Az orosz formalista iskola. In: Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. [Szerk.: Nyírő Lajos]; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 154. old.)
  Nyolc évvel később Viktor Sklovszkij a Lityeraturnaja Gazetában (az 1928/29-es sztálini fordulat után vagyunk) publikálta az Egy tudományos tévedés emlékműve című cikkét, amiben kijelentette (megígérte?), hogy a jövőben irodalomtörténettel kíván foglalkozni, és elsajátítja a marxista módszert. Sklovszkij meghátrált, mindenféle „És mégis mozog!” dac nélkül, de a gyanakvás (éberség!) megmaradt, és 1936-ban sem találtatott fölöslegesnek olyasmit írni, miszerint a legvilágosabban a formalizmus fejezi ki – a kapitalizmus imperialista stádiumának termékeként – a burzsoá művészet és a burzsoá művészetelmélet széthullását (Vinogradov). Sklovszkijék akár tévedhettek is, csak ezt a jogot megvonták tőlük. Akármilyen szintű vita helyett „egyszerűen” stigmatizálták a csoportot.
    7 Elsőként Kulcsár Szabó Ernő, méltán (és nem mindig méltón) vitatott irodalomtörténeti hosszú-vázlatában. (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1993. 198 old.
    8 A lelkiismereti okokból vállalt, nyilvános kiábrándulásra íme egy (ritka) példa, ám én mégsem ebben látom (de még a Benjámin László-s stilizáltságú mea culpákban sem!) a „fordulat” ígéretét: „sötétség s dicsfény egyveleg, és pusztulás végül, / nem sejtettük, hogy itt minden hazugságra épül. / Azt hittük, jófele megyünk: néztük a csillagot, / mely magas tornyon, éjben is tündöklőn ragyogott / (s aki mást látott, másnapra már megvakíttatott).” (Kecskés Béla: Múlt és jövő. In: Évgyűrűk ‘90, Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1991. 27. old.)
    9 Idézet egy jubileumi válogatás előszavából: „csak azok kerültek be egy-egy versükkel a kötetbe, akik, úgy éreztük, nemcsak írásaik színvonalával, eddig elért eredményeikkel, de fejlődőképességükkel, munkánkhoz való viszonyukkal, társadalmi magatartásukkal is méltókká váltak arra, hogy legjobbjaink közt tartsuk őket számon.” (Megtart a szó, segít az ének. Tizenöt költő tizenöt verse. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1986. 3. old.) E rövidke részlet nemcsak arról tanúskodik, hogy a lélek ifjú mérnökeit levizsgáztathatták a kommunista „antropológia” legáltalánosabb elveiből, hanem nyilvánvaló üzenet a hatalomnak is: nyugi, kézben vannak tartva a gyerekek!
    10 A sok, citátumnak kínálkozó „gondolatból” egy: „az irodalom technikájának elsajátítása, az összes megelőző korszakok irodalmi hagyományainak kritikai elsajátítása olyan feladat, amelynek megoldása nélkül önök nem válhatnak az emberi lélek mérnökeivé”. Imigyen oktatta írásra a leendő szovjet írószövetség tagjait, és világította meg számukra az írásművészethez vezető tanulási folyamatot Zsdanov, 1934-ben. Az irodalom megtanulható, fegyverei birtokba vehetők, a harcot mi nyerjük meg! Sztálin nem volt különösebben elégedett Zsdanovval. Egyszerűen ezt várta tőle.
    11 Marad a kérdés: a szubjektum meghaladhatja-e, hogyan haladhatja meg azt a struktúrát, amelynek a terméke?
    12 Most, amikor néhány nevet körbemagyarázok, nem egy elkésett, pótlólagos kánon körvonalait igyekszem megrajzolni, nem törekszem rendet tenni a szétszórt javak és felmagasztosult ügyetlenségek „hátsóudvarában”, csupán (szerintem) jellemző veszteségek, elszalasztott lehetőségek vagy ígéretes jeladások közt tallózom.
  S. Benedek Andrással kezdem, aki mai szóval „nyüzsgedelmes” alaknak számított a ‘60-as évek második felében. Garabonciás, izgága figura, ráadásul nagy hatással volt az egyetemi ifjakra. Akkoriban a hivatalosság erősen kifogásolhatta az olyan szavakat, mint: agonizáló, korhadt, halódó, bomló, hullaméreg, undor, lótrágya, utcanő. A lassan rothadó szívéről meg az út szélén döglődő lóról faragott verset (Baudelaire-i kéjjel). Bedobta a prágai tavasz fülesbombáját is a dísztribünön ülők közé, megdicsérvén a behívócédulát égetőket. „Hitemet is elhagyom!” – hejehujázta a Béni fiú. Nahát, hogy ez irodalom?!... Több bátorság volt benne, mint poézis, az ma már látszik, „dekadenciája”, a nagy írósorsok szuggerálta szertelensége, pózai mégis fölszabadítólag hathattak a környezetére, oldhatták a bekerítettség-érzést, és ami döntő volt: kiderült a beszédmód és a nyelv szabadsága, ha nem is a léttel, de legalább az államideológiával, a korabeli „valósággal” szemben. Zavart keltő személye 1976-ban áttelepült Magyarországra. Az azóta írt, általam ismert versei megsínylették, hogy szerzőjük elszakadt régi „sikerei” honától: átlagosak, néha csak bombasztosak. Az emlékezés vékonyka virágai.
  Számomra a kárpátaljai magyar költészet ‘80-as évek végéig elnyúló, jól ledöngölt őstalajába Dupka György szerzeményei illenek bele leginkább. Népművész ő: versezeteinek jobb fordulataiban tetten érhetők az elit irodalomhoz való „felkívánkozás” futó hangulatai, ám ezt rögtön letorkolja az ösztönösség, a fabrikáló öntudat. Nem tud győzni saját „őserején”, bütykös, kiszínezett, tollal-gyönggyel berakott játékok felé húzza a szíve. Komolysága széles lapokkal határolt, rosszkedve baltával faragott. Természetéhez soha nem tudott eltalálni a nyelv ösvényén. Műhelyében roppant ütésekkel kalapálja a hűlő, fáradó anyagot. Pályája valószínűleg lezárult, mert beszédmódját az az ideológiai-szemléleti struktúra alakította ki, amely történetileg megbukott, és éppen zavaros utóvédharcokban őrli fel magát. Témái közül bizonyára maradandó lesz a népek egyenrangúságon nyugvó barátsága.
  Tárczy Andor az az Ady Endre, aki nem ment el Nagyváradról, de még korai nagy verseit sem érkezett megírni. Nagy barátja az örömöknek (az életnek), jól megvan soha nem pótolható, örök mulasztásai társaságában, egy cinikus, újságírós piszkatúrájú alak – nyolckilós szívvel. Nem is volna muszáj neki verset írni, aztán belefog, s mentül inkább foszlik a mindenről írni tudó, napi kipróbáltságú fölény, annál jobban erőlteti a csinálást. Tárczy körül hiányzott a polgári sajtó politikai pluralizmusa, a sok Bakonyból egy kis Párizs. Úrnak és elátkozottnak kellett volna lennie, meg a halál rokonának. Némely versében persze ott van: mindent megkapott és semmit sem ért el. A Tegnapután c. kötetében egészen lelassul, egy tiszta pontot keres, csak hát a világnak rég nincs egyetlen archimédeszi pontja, s az a rengeteg pont, amelyik vadul riszálja magát, nem tisztaság tekintetében versenyez. Tárczy, ha tíz év múlva újra írja az addig elkészült verseit, ő lehet Kárpátalja egyik legnagyobb költője – s ezt tessék szó szerint venni!
  Meglehetős fejtörést okozott (a nemrég Magyarországra áttelepült) Finta Éva, aki az indulásakor kijelentette: „néha elhiszem, hogy költő vagyok / s ehhez még verset se kellene írnom...”, mintegy megadván a kulcsot a kishaza véznácska poéziséhez. Finta az évek során (módosult az Oscar Wilde-i álláspont) megalkotta Kárpátalja legspekulatívabb líráját, pontosabban szólva – kigondolta. Ott vette fel a boldogságkeresés fonalát, ahol a sajtón és a sajtóval nevelkedett pályatársak (nekiütközvén a beszélt nyelv korlátainak) elejtették, csak nem előre indult, egy gazdagabb vagy önmagát reflektáló nyelv bozótosába, hanem visszafelé. És ennek csak részben oka, hogy érezhette: nem győzi majd retorikával a kalandot; a meghatározó a lelki értékirányultság volt, visszafordult a koraidők szemléleti egységéhez, az aranykorhoz, amikor még szólongatható volt a boldogság. A nyelv tágítása, bővítése helyett a meglévő nyelv „kikérdezését” választotta, mert még mindig ott kell annak lennie, ami egyszer már megmutatkozott. A szavak új kombinációja, a régi jelek másfajta, merészebb rendje rá kell hogy valljon a harc értelmére, az öröm szerkezetére, a vállalkozás evilági céljára. Egyre gabalyosabb versek birkóznak a feladattal, hol fojtogatja, rázza a néma szavakat, hol pátoszba hanyatlik, hol József Attila, hol Várnai Zseni. Ha nem hagy fel a költészettel (ne tegye!), és békén hagyja az agyongyötört rációval visszaszerezhetetlen „békeéveket”, kicsit „megöregszik”, akkor... de mikor?
  A legmakacsabb verselő széles e tájon Horváth Sándor. Nagyon kapaszkodik a költészetbe, nem ereszti. Rengeteg mesélnivalója van. Kötelező téma a természet: az évszakok (főleg a nyár, tél nincs, csak hó), a hegyek, az eső, a teljes horizontú táj. Szépre válogatott jelzők, érzékeny piktúra, máskor a giccs kályhaezüstje, és egy vödör zománcfesték mint rímelés. Második témakör a Mindenség: űr, Nap, Hold, atom, elektromosság, fizika, kémia. Semmi parajelenség, szikár materializmus silbakol a vers bejáratánál, s csak azokat a kozmikus és természettudományos megjelenésű szavakat engedi be, amelyek két tanúval tudják igazolni, hogy maximum a szimbólumságig akarnak elvonatkoztatni közismert jelentésüktől. (Nem a tollam lódult meg – egy kis irónia vagy humor felfrissítené Horváth oeuvre-jét.) Az utolsó témakör túl (vagy innen?) van a földi és égi szférákon: létkérdések, a személyiség gondolati megoldatlansága, egzisztencialista dilemmák, ontológikus paradoxonok. A feladat itt meghaladja Horváth erejét (nyelvét). A meditációi puhán leeső közhelyek, vagy grammatikai görcsök közt múlnak ki. A Távolságok c. kötetének „svédasztala” után a Kishaza hívószavai jobb elrendezést biztosítottak az anyagnak, kár, hogy az erős szakaszokat lerontja pár érthetetlen ügyetlenség. Mint a küllők közé nyomott vasrúd.
  A saját dikcióval rendelkező szerzők egyike Füzesi Magda. Majdnem hibátlan ritmikája kiemeli a „mezőnyből”, előnye akkor csökken, amikor összetettebb tárgyat kell rövid, pattogó sorokba hasogatnia, vagy egy jelentősen rétegzettebb élményvilágot muszáj (saját hitelességének érdekében) „elmondókásítania”, mint ahogy az Ady c. versében megesett. Füzesi finom, érzékeny, így korai lírájában pont az okoz feszültséget, hogy alapvetően lírai énje a kérlelhetetlen küzdelem agitátoraként lép fel. A nyolcvanas évek közepétől sötétebb színeket is alkalmaz a műveiben, legnagyobb problémája a „felnőttéválás”, a kamaszkori rajongás újraértékelése, de az ideológiából való kiábrándultságot nem köti össze a dikció megváltoztatásának kísérletével, ráadásul a régi ritmus a zord témák fölé is visszabűvöl valami kabátujjból előrángatott, preparált optimizmust. Füzesi Magda legerősebb ösztöne a szeretetéhség, ezért nem akar szomorúnak látszani.
    13 Fő forrásaim a következők voltak:
        A várakozás legszebb reggelén. Füzesi Magda, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balogh Miklós, Kecskés Béla versei. Kárpáti Könyvkiadó, 1972. 78 oldal
        Balla Teréz: Így jöttem. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1985. 23 oldal
        Balla Teréz: A hallgatás oszlopai. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995. 80 oldal
        Balogh Balázs: Kaláris. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1974. 62 oldal
        Balogh Balázs: Csillagzene. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1979. 47 oldal
        Balogh Balázs: Üzenet. Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1989. 71 oldal
        Balogh Miklós: A mindenség tenyerén. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1980. 23 oldal
        Czébely Lajos: Évszakok ösvényein. Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1996. 70 oldal
        Demjén Miklós: Hív a távol. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1982. 23 oldal
        Dupka György: Ikarusz éneke. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
        Dupka György: Tavaszra születtem; Kőszeghy Elemér: Változom. Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1990. 127 oldal
        Évgyűrűk. Almanach. (Szerk.: Dupka György); Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1987. 159 oldal
        Évgyűrűk ‘88. (Szerk.: Debreceni Mihály, Dupka György); Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1988. 119 oldal
        Évgyűrűk ‘89. (Szerk.: Debreceni Mihály); Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1989. 118 oldal
        Évgyűrűk ‘90. (Szerk.: Dupka György); Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1990. 112 oldal
        Ferenczi Tihamér: Szívem volt már minden. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
        Finta Éva: Vállalkozás az örömre. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
        Füzesi Magda: Gyöngyvirágok. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1977. 39 oldal
        Füzesi Magda: Egy ember a tömegből. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1983. 23 oldal
        Füzesi Magda: Útban hazafelé. Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1984. 39 oldal
        Horváth Sándor: Itt és most. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1981. 23 oldal
        Horváth Sándor: Távolságok. Galéria Kiadó, Ungvár–Budapest, 1993. 84 oldal
        Horváth Sándor: Kishaza. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 104 oldal
        Imre Sándor: Menetrend nélkül. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1980. 23 oldal
        Kádas Kati: Ego. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995. 80 oldal
Kőszeghy Elemér: Teremtő titkot. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1984. 23 oldal
        Lendület. Ifjúsági almanach. (Szerk.: Márkus Csaba); Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1982. 64 oldal
        Megtart a szó, segít az ének. Tizenöt költő tizenöt verse. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1986. 23 oldal
        Nagy Zoltán [Mihály]: Dolgok igézetében. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1983. 23 oldal
        Nézz töretlen homlokomra. A Forrás Stúdió versantológiája. (Szerk.: Fodor Géza); Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 247 oldal
        Penckófer János: mert. Új Mandátum Könyvkiadó, h. n., 1993. 71 oldal
        Stumpf Benedek András: Régi versek. Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1995. 71 oldal
        Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945–1985). (Szerk.: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera); Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1985. 344 oldal
        Szivárványszínben. Ifjúsági almanach. (Szerk.: Márkus Csaba); Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1977. 127 oldal
        Tárczy Andor: Ölelkező évszakok. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1985. 23 oldal
        Tárczy Andor: Tegnapután. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 104 oldal
        Zselicki József: Rokonom, csillag. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 88 oldal
    14 Az elgondolás, hogy a szocializmushoz való költői „szocializáció” stádiumait a boldogságkeresés ismételt, változó kísérleteiként jellemezzem, talán Adam Schaff felfogásával áll szorosabb kapcsolatban, aki szerint „...minden szocializmus egyfajta boldogság-elmélet, még ha nem is minden szocializmus harci teória, hogy a reális küzdelmet szolgálja ezért a boldogságért.” (Adam Schaff: Marxizmus és egyén. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 90. old.) Természetesen a kárpátaljai magyar költők fokozatos (némi túlzással: tendenciózus) „kijózanodását” a társadalmi rend gerjesztette eufóriából nem a szocialista szisztéma kontrolljának vagy az individuum gyógyulásának vélem, hanem az irodalmi munka belső szelekciójának tulajdonítom. S ha így volna, ezt azért kifejezetten reménykeltőnek tartanám.




Küldj SMS-t tömegesen: marketing




Lapszám: 2011.05.16




kinyomtatom! oldal tetejére

 

BDK SEO-Google
Tsúszó Sándor
BDK posztumusz

Napi blog






AZ ELŐZŐ SZÁM tartalma

Csatlakozz:


Frissek a rovatban:

Hasonlóak:


Friss szám

Korábbi számok

Frissek:


Főbb blogjaim



    Főbejáratok




    SEO-szerviz

    aktuális keresőoptimalizált oldalak:

    Google első hely

    Helyezés javítás, honlap optimalizálás

    Google honlapoptimalizálás: első seo weboldal kereső
    pr-cikk elhelyezés, szöveg írás
    tartalom marketing weboldal

    Internet - Laptop - Számítástechnika

    első hely: laptop szerviz akku

    Alkatrész szervíz és webáruház - notebook akkumulátor töltők, tablet kijelző csere






    free counters




    BDK ONLINE - BALLA D. KÁROLY internetes magazinja - válogatás az Ungváron (Kárpátalja, Ukrajna) élő író havi publikációból és az írói archívumból.

    Az oldal anyagai Balla D. Károly alkotói munkásságának a részét képezik, ily módon szerzői jogvédelem alá esnek, hosszabb idézésük csak a forráshely link-formátumú feltüntetésével, átvételük és újraközlésük pedig csupán a szerző - adatait lásd: Balla D. Károly - engedélyével jogszerű. -- BDK Online - webmagazin - irodalom, könyv, film, közélet, politika, napló, vers, internet, keresőoptimalizálás, web, seo, blog, Kárpátalja, Ungvár, BéDéKá, blog, UngParty | A szerző keresőoptimalizálással is foglalkozik. Az aktuális SEO-projek tartalom marketing: Laptop szerviz Budapest: akkumulátor, laptop billentyűzet, notebook töltő. Honlapoptimalizálás és keresőmarketing - Google helyezés javítása - első oldalra kerülni SEO szakértő optimalizálásával a találati listán. - Laptop szerviz marketing szolgáltatás: Budapest honlap. Tartalommarketing, arvisura, pirézek