Hirtelenjében három esete jutott eszembe ellengondolkodásomnak.
Az első friss példa: miután a Magyarországgal szomszédos országokban úgy tartják, hogy az ott élő kettős állampolgárságú lakosok veszélyeztetik az adott ország belbiztonságát, én megfordítottam a kérdést, és némi ellengondolkodással arra jutottam, hogy a határon túli szavazók éppenséggel Magyarországra nézve jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot. Igen, ezt is olvasta, de nem ért vele egyet. Helyes, mondtam, eggyel több érv a szüleivel szemben, hogy mégsem kell rólam példát vennie.
Másodjára egy régebbi irodalmi projektumom jutott eszembe. Részletesen elmondtam, hogyan gombolyítottam visszafelé a gondolatok fonalát, amikor Pilinszky két szonettjét egy hosszú alkotói folyamat végtermékeként mesterszonetteknek tekintettem, s miként próbáltam a feltételezett, a költő által meg nem írt megelőző 14-14 szonettet megírni, teljesen szembemenve a megszokott gyakorlattal, amikor is az egyes szonetteket alakítja úgy az alkotó, hogy végül a kezdősorokból összeálljon a mesterszonett – én ellenkezőleg gondolkodtam, a következményből kiindulva hoztam létre az előzményeket. Hú, ez tetszett neki.
Amíg lapozgatta A Pilinszky-projektum című kis kötetkémet, én a harmadik példán törtem a fejem, vajon mikor is gondolkodtam visszafelé. Be is ugrott egy még régebbi eset, s naplókönyvemből felolvastam neki ezt a kis szösszenetet: Elvesztettek az okmányaim.
Tanítványom arcára széles mosoly ült. Nem lehettem biztos abban, vajon tetszik-e neki az ellengondolkozásom, vagy csak egyszerűen kinevet.