Málenykij nyuánsz



A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna... Nyüstöltek is állandóan: mire ők megjönnek Budapestről, találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, energetikai ágazatot, szerszámgép-forgalmazót, beruházót, csendestársat, polgármestert, csempészt, vámost stb., mert ők hozzák a magyarországi, sőt, nyugati üzleti partnert - és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom.

Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem fűlött a fogam az egészhez, de a közös kiadói-szerkesztői munka fenntarthatósága érdekében immel-ámmal csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk fatelepen, sóbányában, cserépüzemben...

Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, ertét és káeftét, gyártót és forgalmazót, uzsorást és pénzmosót. És valóban: én összehoztam őket, és ők addig egyeztették az ötleteiket, amíg kibontakozni látszottak bizonyos lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam helyett talált fickó nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható fordítóra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket.

Tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni, s ha ezzel kiadós társaim kedvében járva elősegíthetem akkori legféltettebb kincsem, a Hatodik Síp c. folyóirat megjelenését - akkor üsse dunakavics.

A fickó - nevezzük mondjuk Jurának - rá is állt egy közösen felvázolt projektre, volt néhány megbeszélésünk Ungváron, mígnem odáig fejlődött a dolog, hogy egy svédországi befektető komoly érdeklődést mutatott a felkínált lehetőség iránt.

A nagy terv az volt, hogy közös fafeldolgozó vállalatot alapítunk, a svéd hozza a tőkét és a technológiát, mi, ukrajnaiak adjuk az időközben megszerzendő területet, a felhajtott munkaerőt, az olcsó energiát és a felvásárolandó nyersanyagot, a budapestiek - mint ötletgazdák és közvetítők - pedig szellemi apportjukkal és szervezésükkel vesznek részt a vállalkozásban. A késztermékben pedig - ez leginkább fűrészáru, illetve bútorgyártáshoz szükséges minőségi alapanyag lett volna - az apportoknak megfelelően osztozunk.
Mindez a fejekben bombaüzletnek látszott.

A svéd - akiről talán mondanom sem kell, hogy magyar származású volt - a révünkön közvetített ügymenet egy pontján szükségesnek találta az ukrán kollégával történő személyes találkozást, és Jurával az élen meghívott minket egy budapesti tárgyalásra, még ám az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amolyan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a megbeszélésen és lényegében abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti kiadós partneremnek néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból. Közben kaptunk kávét, üdítőt és szendvicset, majd menetrendszerűen, mintegy 25-30 percenként új és újabb kör whiskyt szolgáltak fel az elegáns pincére. Mindezt a svéd kontójára, aki egyébként még a tárgyalás elején mindenféle ajándék-apróságokkal (öngyújtó, zsebszámológép) kedveskedett nekünk. Úgy látszott, remekül alakulnak a dolgok - ami engem lepett meg a legjobban.

Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Jura barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának figyelmet felkeltő apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. „Jeszty málenykij nyuansz." És tett egy olyan megjegyzést, amelytől a svédnek a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg. Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege olyasmi volt, hogy ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amelyről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amely idővel kemény milliárdokat fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebébe tesznek ezer dollárt. A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól.

Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni.

A svéd nagytőkés odaintette a pincért, rendelt még egy rund italt, majd Jurától roppant előzékeny hangnemben megkérdezte, kényelmes-e a szállodai szobája, és hogy látta-e már Budapestet by night. Barátunk nem tudta mire vélni a kérdést, nem értette, hogyan van ez összefüggésben az ő apró nüanszával, de azért válaszolt: köszöni a meghívást, a szoba luxuskényelmű, és nem, nem látta még, most jár először a magyar fővárosban. Hát akkor el ne mulassza megnézni, biztatta a svéd, és mosolygott. A többiek is, kényszeredetten.

---