Tsúszó: Utazások innen és túl
Az Utazások innen és túl Tsúszó Sándor kései műve. Alább olvasható a recenzióm eredetileg 1996-ban jelent meg akkori, nem túl hosszú életű Pánsíp című folyóiratunkban egy összeállítás keretében, amely Rollay Dák Bélának az írásomra tett kritikai észrevételeit és az akkor Svédországban teljes elszigeteltségben elő idős Tsúszó Sándor levelét is tartalmazta. A közlemények előzményéül Bodó Lea írása szolgált (Hatodik Síp). Egy kis tsuszológia címen a teljes anyagot komplex blogomban rekonstruáltam.
Egy utazó derűs rezignáltsága
Tsúszó Sándor öregkori remekének, az Utazások innen és túl c. úti esszének immár második – alaposan kibővített – kiadását vehettük kezünkbe nemrégiben a Liber-All Kiadó jóvoltából.
A Svédországban teljes elzártságban élő és lassan kilencven esztendős Mester új kötetének megjelenése akár szenzációt is kelthetett volna mind a szakma, mind az olvasók körében, ám igen csekély példányszáma miatt gyakorlatilag visszhangtalan maradt. (Bár a tirázst újabban üzleti titoknak tekintik a könyves műhelyek és ezért nem tüntetik fel könyveik impresszumában, egyes értesülések szerint az Utazások első kiadása mindössze hat példányban látott napvilágot: ebből kettőt megtartott a kiadó, egyet a svéd uralkodónak dedikált a szerző, egyet a British Museum címére postáztak, az ötödik darabot a Marianna árok fölött elégették és hamvait a tengerbe szórták, a hatodikat pedig igen borsos áron megvásárolta, nem tudni, milyen célból, a NASA). Mindössze két ismertetés jelent meg a könyvkülönlegességről, ezek közül az első[1] inkább a kiadás körülményeire vonatkozó legendát tárta fel (innen merítettük magunk is a példányok sorsára utaló ismereteinket) a második[2] akár szakmai értékelésnek is tekinthető volna, ám a szerző, Rollay Deák Béla (talán tájékozatlansága okán) alaposan félreérti a könyv lényegét.
Azt ugyan helyesen állapítja meg, hogy Tsúszó e művében mintha egyesítené Németh László Sanremoi Naplójának és Szerb Antal Utas és holdvilágának erényeit, értve ezen az azonos súllyal érvényesülő útleírói tárgyszerűséget, esszéisztikus elmélyültséget és regényes olvasmányosságot, azonban Rollay már cikke címében elárulja, hogy a művet önéletrajzi munkának tartja, s úgy véli, hogy az Utazó azonos Tsúszóval („Egy emigráns…”); ezzel szemben a figyelmes olvasó (még ha nem is ismerője a tsúszói életmű jellegzetességeinek) már a második fejezet környékén ráérezhet arra, hogy az Utazások hőse nem lehet még csak alteregója sem Tsúszó Sándornak: alapvetően más típusú személyiség. Erre nem csupán kissé ironikusra hangszerelt műbéli neve (Dékár) enged következtetni, hisz a felvilágosodás-kori nagy bölcselő, Descartes ilyen fonetikus átírása még nem feltétlenül negatívan minősítő értékű, ám a nagyvilág dolgaira meglehetősen naivan (bár igen érzékenyen) rácsodálkozó Dékár olvasottsága enyhén szólva is sok kívánnivalót hagy maga után, s ez semmiképpen nem egyeztethető össze Tsúszó közismerten széles körű roppant műveltségével. Alakját talán épp azért formálja ilyenné a Mester, hogy önnön „poeta doctus”-mindentudásától megszabaduljon, és a jelenségeket azon pőreségükben tudja szemlélni, nem pedig a kulturális hátország állandó hatásától és viszonyító kényszerétől meghatározottan.A dolgokhoz való ilyetén hozzáállásáról Dékár maga vall a 3. fejezetben: „A műveltségem tele fehér foltokkal, viszont nem vagyok sznob és megbízhatóan jó az ízlésem”.
Erősen téved Rollay Deák abban is, hogy – szerinte – „az idősödő Tsúszó ifjúkori utazásainak élményeit dolgozza fel eme kései művében”. Erről ugyanis szó sincs! Tsúszó Dékárja jellemzően most, mondhatni: naprakészen utazik. Igaz, hogy amit lát, tapasztal, annak többsége akár a 20-as, 30-as évek benyomása is lehetne, ám az az utánozhatatlan „derűs rezignáció”, amellyel Tsúszó mozgatja a világban hősét – az félreérthetetlenül századvégi élményeket feltételez. (E vonatkozásban teljesen mindegy, hogy Tsúszó valójában mikor járt, s járt-e egyáltalán Amszterdamban vagy üldögélt-e a bécsi Kunsthistorisches Museumban Brueghel Gyermekjátékok c. képe előtt – a fontos az, hogy az Utazót szimbolikus szinten is megjelenítő Dékár mindenféle historikus rálátás nélkül, éles közvetlenségben és jelenidejűségben szemléli a szemlélendőket.)
A naprakészségre egyébként van néhány döntő bizonyítékunk.
Először is: az új kiadású kötet terjedelme közel másfélszerese az előzőének, s ennek oka nem valamely lappangó kéziratrészletek felbukkanása, hanem egyszerűen az, hogy az elmúlt évben Mesterünk újabb utazásokat tétetett meg (valóságosan vagy képletesen) Dékárjával, s ezekről beszámolni oly fontosnak tartotta, hogy az esztendővel korábbi verziót alaposan kibővítette. (Mi sem lenne idegenebb Tsúszó párátlan stílusérzékétől, minthogy a több évtizede tett utak és a frissek benyomásait elegyítse!) Másodszor: felbukkannak az Utazásokban (ha ritkán is) olyan helyszínek, tárgyak, személyek, amelyek és akik nem hogy a 20-as vagy 30-as években nem léteztek, hanem még néhány esztendeje sem szerepelhettek volna semmilyen útleírásban (például a hollandiai Shockland „sziget” húsz évvel ezelőtt még valóban sziget volt). És ennél is tovább menően: Tsúszó nem egyszer bizonyos „előrelátásokat” enged tenni hősének. Itt nem a Mester látnoki készségére kell gondolnunk, hanem csupán arra, hogy számára az idő kategóriája nem osztható egyértelműen a már megélt-megismert múltra, az épp most történő jelenre és a még titkos-tilalmas jövőre: ezek nála összemosódottan, egymásba tűnően jelentkeznek, annak megfelelően, melyikük felel meg leginkább arra, hogy Dékár szavaihoz hátteret biztosítsanak.
Elrugaszkodva most már Rollay Deák félreértéseitől és az ezek cáfolása kapcsán a Tsúszó-műről kifejtett (egyébként lényegi vonatkozású) véleményünktől, tegyünk kísérletet arra, hogy ennek az unikális értékű könyvnek a specifikumait megragadjuk. Induljunk ki a már említettekből és folytassuk a még fel nem tárt vonásokkal:
- A szerző saját mindentudó tájékozottságát és roppant műveltségét véka alá rejtve egy képzelt hős, a Descartes-ból „egyszerűsített” Dékár nevű utazóval láttatja a világot, ezen a réven szabadulva meg bizonyos intellektuális előítéletektől (itt akár József Attila sorát is idézhetnénk: „Úgy hull le rólam a kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben”).
- Tsúszó egy abszolút naprakész, modern szemléletű, jellemzően századvégi rezignációjú művet hozott létre, amelyben szerencsésen ötvöződik az útleírások élményszerű tárgyilagossága, az esszészerű bölcseleti elmélyültség és a regényes belletrisztika.
- A műben szimbolikus értelművé válik az Utas, pontosabban az Utazó alakja: benne testesül meg azoknak a véleményeknek és életszemléleti sajátosságoknak az összessége, amelyek a szerző számára értéket képviselnek, s amelyek együttesen egyfajta eszményt, ha tetszik: értelmiségi modellt alkotnak.
- Metaforikus értelmet nyer maga az utazás gesztusa is: Tsúszó számára e fogalom többet, lényegibbet jelent, mint amit szótári jelentése hordoz. A helyváltoztatásnál, a környezetváltozásnál és az eközben tapasztalt élményeknél számára mindig fontosabb az, ami utazás közben belül történik az utazóval.
- Tsúszó szintetikus gondolkodású alkotó és e réven hősét, Dékárt is alkalmassá teszi arra, hogy az utazásai során tapasztalt benyomásokat összegezze és olyan következtetéseket vonjon le a látszólag össze nem függő mozzanatokból, melyek szemléletmódjának gazdagodásához, emberi karakterének kiteljesedéséhez vezetnek.
- A fentebb főleg a gondolatok világára értett megállapítások érvényesek az érzelmek szférájában is: utazásai során Dékár általában emocionálisan is lereagálja az őt ért impressziókat, s ezen reagálások összessége érzelemvilágának kifinomulásához vezet, azaz a gondolkodó tudat által felfogottakat az érző lélek is feldolgozza, asszimilálja az „utazói psziché”-be.
- Ezekből (is) következően az Utazások innen és túl üzenetét abban a jól kirajzolódó felismerésben lehetne megragadni, mely szerint az utazás gesztusa önmagán túlmutatóan és előzményektől függetlenül szemlélettágító és jellemformáló hatású (feltételezve, ha az Utazó nem érzéketlen tuskó, mint a mű egyik fejezetében feltűnő Anecpé, aki hiába járta be a fél világot, mindenünnen üres szellemi tarisznyával tért haza, és például a japán oktatási módszerek megismerését célzó tanulmányútjának lényegét így foglalta össze otthoni tanítványainak: „Egyetem – mint egyetem; de ott diákok nem ragasztanak kollégiumban falakra képeket”).
- A fentebb vázolt lényegi vonásokat a szerző igen változatos kifejezésbeli és nyelvi eszközök révén jeleníti meg. Ezek behatóbb vizsgálata külön tanulmány tárgyát képezhetné, e helyütt jegyezzünk meg csupán annyit, hogy Tsúszó „nagy fogalmazó”, és így hőse is alkalmassá válik arra, hogy
- az egyébként banálisnak tűnő megállapításokat is szellemes nyelvi fordulatokkal tegye élvezhetővé („Amikor már felmerül benned, hogy vajon szakíts-e egy nővel, akkor szakíts”);
- az egyéni, újszerű meglátásoknak adekvát nyelvi megformáltságát adja („A tolmács hat világnyelven beszélt. A baj csak az volt, hogy ezt egyszerre tette, és így egy szavát sem lehetett érteni”);
- a roppant bonyolult gondolatokat és érzelmeket is jól követhető mondatok közvetítésével jelenítse meg. („Kevés gusztustalanabb dolgot láttam életemben, mint a pisai ferde tornyot. Egy dolog döntse el, hogy talpon akar-e maradni, avagy fel kíván-e dőlni. Erkölcsi szempontból tarthatatlannak érzem ennek az intézményesített ferdeségnek az évszázados kultuszát.”)
Kár, hogy ezt a Mesterhez méltatlan módon tudta csak elérni a kiadó.
[1] Bodó Lea: Van-e kozmikus üzenete a Ts-UFÓ-lógiának avagy mióta tud magyarul a svéd király? In: Hungarian Express, 1995, március 21.
[2] Rollay Deák Béla: Egy emigráns bolyongásai. UngBereg, 1995. dec. 24.
Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl – Liber-All Kiadó, 1996. – 220 old.
Más könyv: Utazás a koponyám körül - Karinthy. Hangoskönyv, lemez
Utazás: Balatonfüred, Székesfehárvár - határon túli magyar irodalom
Lapszám:
2011.05.30