Merthogy valami ilyesmiről van itt szó. Persze könnyű felháborodni a sok véren, kegyetlenségen, könnyű gyomorforgatónak, ízléstelennek minősíteni a jelenetek többségét, sőt, azt kimondani sem látszik túlzásnak, hogy az erőszak ilyenfajta megdicsőítése erkölcstelen cselekedet, és mivel alapvetően ellentmond a humanitás eszményének, ezért elutasítandó.
A zsigeri reakciók után harmadjára – más megközelítésben – azonban azt sem nehéz belátni, hogy a film mint művészi produktum messze túlmutat a gyilkosságok hétköznapi értelmén (vagy értelmetlenségén), s azzal, hogy filozófiát teremt az ölés számára, meg is másítja azt, univerzálisabb jelentéssel ruházza fel, s ennek révén az emberi természet és a társadalom olyan rétegeibe hatol, amelyek feltárása lehet ugyan kényelmetlen számunkra, ám a megrázó szembesítés mégis felemelő – még ha kínos módon is.
Páratlanul erős hatását Oliver Stone 1994-es filmje (amelyben Quentin Tarantino forgatókönyvét alaposan átértelmezte) leginkább markáns stílusával éri el. Ha valamiben, a modern filmes eszközök használatában valóban zseniális a Született gyilkosok. Groteszk szappanopera-jelenettől rajzfilm- és reklám-betéteken, fekete-fehér bevágásokon, videó minőségű kockákon és a sötétben látó kamera színvilágán át szikár dokumentumfilmes eszközökig terjed a skála, miközben a film a filmben, tv a filmben és film a tévében játéklehetőségei sem maradnak ki, hogy eközben a média hiénatermészete is lelepleződjön.
Jó ízlésünkön túl igazságérzetünket is sértheti az, hogy a rossz ezúttal nem nyeri el méltó büntetését. A maga mögött félszáz hullát hagyó házaspár ugyan börtönbe kerül, de miközben a férfival interjút készít a szenzációt hajhászó, ugyancsak beteges hajlamú „médiageci”, aközben börtönlázadás tör ki, hőseink szökését élőben közvetíti a híradó. Az időközben ugyancsak gyilkossá vált riportert is kamera előtt végzik ki egy elhagyott helyen – hogy aztán a film záró képsoraiban családi idill közepette, gyermekeik társaságában lássuk viszont az éppen valahonnan valahová szabadon utazó, egymásba még mindig szerelmes két tömeggyilkost.
Ám ez mégis több lapos gengszterromantikánál és a rossz felmentésénél. Magunkkal is viaskodva fogadjuk el ezt a torz happy endet, azon tűnődve, miért is tesszük.
Értelmezésemben éppen az ábrázolásmódok merész és meghökkentő (de végig egységet alkotó) variálása teszi lehetővé, hogy ne csak elfogadjuk a szinte mindenben megmutatkozó végletes túlzásokat (értve ezen a jellemek szélsőségességét és a végkifejlet képtelenségét is), hanem azzal is tisztába jöjjünk, hogy ez a film elejétől a végéig filmnek tartja magát, ezért és ezzel képes a véres valóság fölé helyezni a még véresebb fikciót, a kegyetlen életet így emeli az igazságtétel elmaradása okán még kegyetlenebbé tett mesévé.
Innen nézve a brutalitás megdicsőülése már egyáltalán nem elfogadhatatlan. S ha valamiben, akkor éppen abban zseniális a Született gyilkosok, hogy képes felülírni szépérzékünket és két órára felfüggeszti bennünk a jó ízlést csakúgy, mint a morális tiltakozást – épp ezzel juttatva bennünket megrázó művészi és erkölcsi élményhez.