Kedvencünk lett a Számokba fojtva, tetszett A rajzoló szerződése, s amint bemutatták, azonnal megnéztük Prospero könyvét és A macomi gyermeket. Egy addig számunkra ismeretlen filmnyelvet ismertünk meg, rácsodálkozhattunk a tobzódó hanyatlás és a rothadó szépség képeire, az ocsmányság tiszta művészetbe oltott esztétikumára.
Az építész hasa ((The Belly of an Architect, 1987) valahogy kimaradt ebből a sorból, tíz-tizenöt év késéssel láttuk először itthon, a tévében, addigra a brit rendező iránti rajongásunk valamelyest alább hagyott. Aztán nemrégiben láttuk újabb alkotásai közül a 8 és 1/2 nőt (vegyes érzelmekkel fogadtuk), most pedig az építészt és az ő gömbölyödő beteg hasát néztük újra nagy élvezettel. Egészen kitűnő film, állapíthattuk meg, mesteri ábrázolása annak, hogyan keveredik a művészet fennköltsége a női és főleg férfiúi lélekben lakozó hitványságokkal, no meg persze a test biológiájával.
Az amerikai építész azért érkezik feleségével Rómába, hogy a leginkább csak általa ismert, száz évvel korábban élt francia építész emlékére nagyszabású kiállítást rendezzen. Az előkészületek 9 hónapon át tartanak, ezalatt felesége éppen kihordja gyermekét, de ő maga is egyfajta kínos terhességbe esik: enyhén dagadt hasának fokozódó fájdalmai mániákussá és a végletekig önzővé teszik, szervezői státusa is meginog. Mindeközben esendősége, szánandósága is kibuggyan elégtelen bélfunkciói mögül, titkolt érzékenysége már-már szerethetővé teszi akkor, amikor olasz partnerei kiakolbólintják élete nagy projektumából, amikor leveleket ír múltbéli kollégájának vagy amikor felesége csalárdságát egy kulcslukon át meglesve sírva fakad.
A kiállítást végül (sok pénzt elsikkasztva) csak megnyitják, a szalagot férje helyett átvágó asszony a kupolák alatt megszüli gyermekét, az építész pedig, nem várva be, hogy a hasában tenyésző kór végezzen vele, kiesik egy emeleti ablakon. Kifejezetten szép hulla benyomását kelti, ahogy elterül egy zöld automobil tetején.