Ám adásról adásra valahogy szaporodni kezdtek a beszélgetésekben az érdektelen üresjáratok, egyre gyakrabban érződött az erőltetettség, s ezt a riporter olykor fontoskodónak látszó közbevágásai sem tudták elhárítani – mint ahogy az egyébként színes „sztár”egyéniségek személyes sármja és intellektusa sem tudott kibontakozni (Geszti, Vágó, Bródy… – velük sokkal jobb, érdekfeszítőbb párbeszédeket is el tudok képzelni).
Legutóbb aztán már úgy látszott, Rónai Egon hamarább unta meg a saját műsorát, mint ahogy az formáját kifuthatta volna. Pedig első vendége a mindig sziporkázó és pörgő, nagy dumás és remekül sztorizó Csapó Gábor volt, akivel nehéz lapos műsort készíteni – úgy tűnik, ezúttal sikerült. És én bizony nem tudtam a második vendég, Katona Klári átszellemült mosolyaitól sem meghatódni, valahogy művi, mesterkélt és magatevő volt mindaz, amit elmondott, s a riporter kényelmességi okokból inkább besétált a kicsit ködös álomvilág díszletei közé ahelyett, hogy néhány alapvető dologra rákérdezett volna. A végén nagy mosolyok közepette jól alá is tettek egymásnak – én meg csak azért nem unatkoztam eléggé, mert ezt a bosszankodásom nem hagyta.