50. születésnapomon virtuális öngyilkolságot kíséreltem meg. Sikerrel jártan. Azóta minden posztumusz.
Akkor a blogombéli bejelentésen és az itt is látható kis képanimáción túl semmilyen magyarázattal nem szolgáltam. Gesztusom kiváltott bizonyos értetlenségeket, de akik ismerték egyéb furcsaságaimat és internetes akcióimat, megbocsátó mosolygással sorolták az esetet különcségem közé.
Csak nagyon kevesen tudhatták, hogy gesztusomnak igen alapos és nyomós az irodalomtörténeti megalapozottsága.
A régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, hogy az 1960-as-70-es tizedforduló táján kis lokális irodalmunkban súlyos szakadás történt.
Egymással ellentétbe és éles szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol keményebb, hol lágyabbnak mutatkozó diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kivívható kis eredményekre tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik nem nem akart lemondani a hatvanas években kialakult kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült.
Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.
A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával pezsgő irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójává.
Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Vergődéseimről és súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom (Szembesülés, 2005), amelynek egy pontján hősöm kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír.
A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a nem annyira internetes heccnek, mint sokkal inkább egyfajta morális cselekedetnek szánt virtuális öngyilkosság és a posztumusz mivolt felvállalása a legmegfelelőbb gesztusnak látszott.
A képzetes szuicídium végrehajtásához a fenti okon kívül még egy nagyon erős igazolásom volt. Az említett regényemről írt tanulmányában (Graqvitációs csapda) állapította meg kritikusom, Bodor Béla:
„Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”
Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?
*
Aktív posztumusz korszakom internetes irodalmi performanszai közül nyilvánvalóan a 2011-ben indított projekt kapcsolódik a legszorosabban a témához. Erről részletesebben itt:
