Közvetítés a Semmiről
Egy emlékezetes performansz hiteles kronológiája: közvetítés percről percre. Markovits Teodóra posztmodern bűvészinas helyszíni tudósítása Balla D. Károly A SEMMI APOTEÓZISA című performanszáról az ungvári Archipenko teremből 2007. február 27-28-án. Az előadás részletes programja és tartalmi kivonata »itt olvasható. De lássuk, mit tapasztalt az, aki jelen volt az Archipenkóban:
febr. 27. reggel
Jó reggelt, szervusztok, Markovits Dóra vagyok. BéDéKá hosszas unszolására elvállaltam ezt az online blog-közvetítést. Kaptam jelszót az oldalhoz, így egyenesen ide fogom írni holnap este a kronológiát.
BéDéKá azt mondta, olyan médiumot szeretne - engem -, aki kritikával közvetít, meglátja az előadás gyengéit. Nekem elég éles a nyelvem, mondta, de mégsem vagyok sem felületes, sem rosszindulatú. Ezért képes vagyok, mondta, a tényszerű, de mégis élvezetes közvetítésre. Vagy nem, mondom én. De majd meglátjuk. Legközelebb már élesben.
febr. 28. 18.10.
BéDéKá kért, hogy jöjjek fél órával korábban beüzemelni a laptopomat, ehhez képest eléggé idegesítő, hogy a terembe nem mehetek be sem én, sem a szép számmal összejött közönség. Az üres előtérben kell várakoznunk. Leültem az egyetlen székre és kinyitottam a laptopomat. A mikrohullámos internetkapcsolat működik itt is, ezért pötyöghetek.
18.22.
Kicsit idegesek a várakozók, mert még mindig nem lehet bemenni. Ez vagy százszor ki is van írva. Már mindenki végigolvasta azt a 17 kirajzszögezett papírt, amelyek mindegyikén ugyanaz a szöveg, tömbösen, de pontokba szedve. Az elsőben a rendezők sajnálatukat fejezik ki amiatt, hogy az előadás színterét csak a kezdés pillanatában tudják megnyitni előttünk. A második pontban kérik, hogy addig is teljes intenzitással várjunk Godot-ra. A harmadikban pedig bejelentik, hogy ezen a helyen fog megnyílni az előadás kísérőrendezvénye, Szilágyi László megfestetlen képeinek a tárlata.
Utóbbira a legkisebb előkészület sem utalt és az előadóterem felől sem mutatkozik semmilyen mozgás, egyetlen szervezőt vagy résztvevőt nem látok közel s távol. Fel is merült bennem a gyanú, vajon nem lehetséges-e, hogy A Semmi apoteózisát egy elmaradt előadással, meg nem tartott rendezvénnyel akarta-e BéDéKá bemutatni. Idecsődített jó sok embert, ahol aztán nem történik semmi, vagyishogy ahol éppen A SEMMI történik. És mi ehhez szolgáltatunk szánalmas asszisztenciát.
18.42.
Pontban 18.30-kor kicsit gyengébb lett a világítás az előtérben és az egyik üres falra kivetítették nekünk BéDéKát, aki ekképpen szólott hozzánk:
„Godot úr megbízásából közlöm, hogy ma este nem jöhet, de holnap feltétlenül eljön.”
Akkor mégiscsak átverés, gondoltam, mehetünk haza.
Ám váratlanul felgyulladt a világítás az előtér és az előadóterem közti átjáróban, szemben egy üres képkeretre esett a csalogató sárga fény. Megindultunk arra, és a forduló után egy szárnyas ajtó méretű kifeszített lepedővászonba ütköztünk. Malevics Fekete négyzete volt ráfestve.
Az utánunk érkezők egyre jobban rányomtak minket a vászonra, amely egyszer csak hosszában felhasad, és mi a hasítékon keresztül szinte beestünk az előadóba, a voltaképpeni Archipenkóba.
Az tök üres terem kis emelvényén, legnagyobb meglepetésünkre, Balla Dé már javában beszélt, úgy festett, valamely okfejtésének éppen a vége felé tart. Mindenki igyekezett minél gyorsabban és csendesebben elfoglalni a helyét. Eközben az előadó ránk sem hederítve rutinosan lezárta gondolatmenetét, utolsó szavai, ha jól idézem fel, ezek voltak: „A létező műrészletek közti hiányokat előbb megtöltjük saját szövegünkkel, majd épp a pillérül szolgáló eredeti létezéseket eltávolítva súlyosbított hiányt hozunk létre. Ezzel a hiányzó kezű torzó befejezi önteste megmintázását.” Ezek után megköszönte a figyelmet és a hátsó ajtón kigurult a teremből.
A közönség fél percig döbbenten ült a helyén, majd zavartan mozgolódni kezd. 2 percet kell várni az első bekiabálásokra („Mi ez a baromság? – Hülyét csinál belőlünk! – Baszom az ilyen performanszot!), ötöt a füttyégésre és szórványos tapsokra, és hét teljes perc telt, míg ketten felálltak a helyükről. De ők sem mentek el, kicsit álldigáltak, majd visszaültek. A 9. percben befejezem ezt a jegyzetet. Most várom, hogy mi lesz.
18.50.
Mácsai még nem ment ki, amikor BéDéKá már begördült, tolószékével körbegurulta a művészt, „Ez volt a tiszteletkör”, sütötte el a lapos poént kézfogás közben. Mácsai el, BéDéKá pedig elfoglalta az emelvényen ugyanazt a pozíciót, mint amelyben bejövetelkor láttuk. Nyilván szándékosan tett így, értettük is a gesztust, de ő a gyengébb felfogásúaknak is szájába rágta az indítással: „Előző előadásomban…”, és összefoglalta pár mondatban, amiről az érkezésünk előtti másfél órában beszélt (volna).
18.55.
Erre, mint valami végszóra, bejön egy számomra ismeretlen ember és ezeket mondja: „A Semmi apoteózisa. Ezzel a címmel tart ma Önöknek előadást Balla D. Károly, akit ezennel bemutatok.” (bemutatja) „Én Balogh Robert vagyok és néha majd közbekérdezek.” (leül mellé)
19.01.
19.10.
Ez kérem, maga a semmi megdicsőülése, mondja BéDéKá.
19.15.
19.26.
Ugye tetszik érteni.
19.31.
Egy fiatal performer következik, Tatár Balázs János, aki József Attila sor- és szóközeiből improvizál tartalmas némaságot. Utána azt mondja, hogy közben meg Miskolcon ül a gépe előtt és itt kommentel. Szóközök nélkül.
Újra baj van. Vagyis Baj László van az emelvényen (ez egy bédékásan lapos poén volt), ezúttal Tandorit hallgat, valami hosszú sakkozós címe van.
19.43. INTERMEZZO
(kávé nincs)
Ahol
azelőtt semmi sem volt kifüggesztve, ott most ki van függesztve 17
darab Semmi: üres keretek pontos és részletes felirattal. BéDéKá megint a
kivetített falról intéz két kedves mondatot Szilágyi Lackóhoz és Zoé
Pithez arról, hogy a művészet örök (ezt nélküle nem tudtuk volna), majd
Szedlák Ádám, miután a magyar undergrandról és cyberpunkról beszélt,
ünnepélyesen megnyitja a tárlatot. Egy mellettem álló tájékozatlan fazon
megkérdezi, és hol van a művész. Meghalt néhány hete, súgom. Ez egy
emlékkiállítás. Aha, mondja, akkor már érti, miért van egyes képek alatt
2008-as dátum. Mire visszaérünk, BéDáKá már megint az üres teremnek szónokolt. Úgy látszik, ez a heppje.
Gyorsan leültünk, hogy le ne maradjunk a telefonkönyv felolvasásáról: az előadó vég nélkül sorolja a hiány, a nincs, a Semmi előfordulásait irodalomban, zenében, tudományban.
20.03.
Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikájánál elveszítem a szálat, pedig még csak ezután jönnek a Wittgenstein-idézetek.
20.11.
Három videót fogunk megnézni. Benyomnak egy DVD-t, a képernyőn pedig – jaj, sejtettem! – nincs egyéb, mint fehér sistergés.
Megtudjuk, a rendezők felkérték Friderikusz Sándort, hogy olvasson fel
üres könyvéből részleteket, ez sistergős semmi itt most az ő elmaradt
reagálása.
De hamar megelevenedik a
kép: archív felvételt látunk, Zeneakadémia, a fiatal Kocsis Zoltán
(talán 1980-ban) adja elő Kurtág György Némajátékát. Nem, nem a
mikrofont felejtették el bekapcsolni, halljuk a közönség köhintéseit. És
persze a címének megfelelő művet is.
Egy harmadik darabot is
meghallgatunk: semmi-virtuózok konstruálta okos szoftver egy
Beethoven-előadásból (VII. szimfónia, a Firenzei Maggio Musicale
Zenekarát Zubin Mehta vezényli) kikapkodta és szünetmentesen sorba rakta
a partitúra összes szünetjelét.
20.13.
A DVD-t BéDéKá teátrálisan
odaajándékozza az Acrhipenko-terem igazgatójának, Vereczkey Bélának (akit
eddig elfelejtettek bemutatni).
20.19.
Egy egészen rövid ideig az a
benyomásom, hogy az est, bő egy és háromnegyed órával a kezdete után,
végre szokványos mederbe terelődik: most lehet kérdezni az előadótól.
A közönségből valaki fizikusi tanulmányairól kérdezi BéDéKát. Tévedés
volt azt hinni, hogy egyetemi élményekről lesz szó, már a tér-idő
szingularitásnál és a hipotetikus elemi részecskéknél (kvark vagy
kvargli, vagy valami hasonló) tartunk, hogy aztán szépen belehulljunk
egy ránk leselkedő fekete lyukba.
20.23.
És még csak most következnek a korreferátumok.
20.42.
Csernicskó István: lendületes futamok a zéró morfémáról és egyéb nyelvi nyalánkságokról.20.53.
Fűzfa Balázs: Arány János hangtest nélküli jelentései - közvetlen telefonvonal a balladai homályba.
21.04.
Egyre intenzívebbek a kinti zajok, már egy fúrógép is fel-felmorog, és valóban olyan, mintha a bejárati ajtóba szögeket vernének. BéDéKá tudomást sem véve nyomja tovább az elméletét, pedig (talán jobb is így) már egyáltalán nem hallani, amit mond.
20.12.
Elő is adják. Nagy siker. Addig-addig tapsolunk, míg ráadásként újra eljátsszák a harmadik tételt.
Hogy az estnek vége van, azt onnan tudjuk, hogy Vass Tibor elmondja megnyitó expozéját.
21.25
Ezt már a vesztibülben írom.
Kifelé
menet az ajtóban a Malevics-hasadék helyén üreges fekete kockákból
épített labirintus-folyosót találunk. Ezt építette oly nagy buzgalommal
és hangerővel maga a tervező művész, Keisz Gellért, aki most személyesen
kísér át bennünket az egész előteret megtöltő sötét útvesztőn.
Közben még halljuk, amint a hátunk mögött az előadóteremben Vereczkey
Béla igazgató bekonferálja, Balla D. Károly pedig elkezdi a következő
előadást. Címét is halljuk: Az Ung Ungvárnál.
Azt pedig csak a
folyosón egymás mögé kerülve vesszük észre, hogy a sötét
Malevics-folyosón mindnyájunk hátára feltűztek egy-egy cédulát. BéDéKá
aforizmái vannak rajta. Hátunk mögött hagyva az Archipenko-termet az ambivalens élményen kívül ezt vihetjük haza magunkkal.
A performansz részletes programja, tartalmi vázlata itt: A Semmi apoteózisa