Nem meglepő, hogy új kötete, harmadik regénye már a megjelenés előtt saját blogot kapott. Ebből megtudhatjuk, hogy a mű első darabjai 2004-ben keletkeztek, amelyekből kiindulva a szöveg négy-öt évvel később formálódott egésszé. Mégpedig oly módon – derül ki ugyancsak a blogból, pontosabban egy arra föltett, szintén internetes interjúból –, hogy az író nem készített semmiféle előzetes tervet, hanem egyszer csak nekiült a regénynek, „hátha utóbbi majd megteremti az előbbit (…) csak elkezd folyni a szöveg, egyik mondat hívja a másikat, egymásból következnek a dolgok, és nem a szent koncepcióból”.
Mindez nagyban tetten is érhető. „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek” – ezzel a mondattal kezdődik a Tejmozi. Hamar kiviláglik azonban, hogy a főhős alapvetően narrátor is, lévén, hogy a szöveg egyes szám első személyű, ám a legelső mondatban meghatározott másik, „valódi” elbeszélő a későbbiekben csupán időnként „jelentkezik be”: olyankor, amikor mintegy megmutatja nekünk a főszereplőt, aki vendégtanári állásának elfogadása után egy tengerre néző ablak előtt állva gondolkodik a múltbéli dolgokon; egyébként teljesen átengedi a terepet neki.
Ezek a bejelentkezések viszont meglehetősen hézagosan, esetlegesen történnek, mintha az írónak épp akkor jutott volna eszébe a regény legelején fölvázolt, egyébként érdekes elbeszélői pozíció, amellyel talán még messzebb is lehetett volna jutni. Ugyancsak ezt a szándékolt megkonstruálatlanságot jelenítik meg az apának az életről és a halálról szóló, gyakran esszébe illő monológjai – vagy éppen a főhősé, aki eredeti szakmája, a nyelvészet kérdései mellett a regényírás lehetetlenségéről elmélkedik, miközben ő maga előbb az anyjáról, utána pedig az apjáról szóló regényen dolgozik. Ez természetesen nem az a regény, amit a „valódi”, leginkább megbúvó narrátor végül megír. Úgy gondolom, hogy ez a „regény regényének regénye” nagyon jó ötlet, amelyet – koncepció ide vagy oda – még inkább ki lehetett volna aknázni.
Hiányérzetünk mindazonáltal nem kell hogy legyen. Irodalmunkban viszonylag kevés az olyan mű, amelybe nem türemkednek be különféle módokon és mértékben a jellegzetes magyar sorskérdések, viharos történelmünktől kezdve Trianonon át a holokausztig. És ez nem valamiféle minősítés akarna lenni, csupán annak a vágynak a kifejeződése, miszerint milyen jó lenne egyszer eljutni oda, hogy végre nálunk is az általános, globális emberi kérdésekre fókuszálhasson az irodalom fő sodra. Balla D. Károly új regénye a mostani kivételek közé tartozik. Nincsen benne nagy ívű cselekmény, hatalmas szavak vagy éppen váratlan fordulatok – hiszen a szülők elvesztése, bármennyire fájdalmas, a mindennapok tragédiái közé tartozik –; a Tejmozi ugyanakkor egyetemes, a világ minden táján egyformán érvényes és értelmezhető dolgokkal, így elszakadással és leválással, felnőtté válással és elmúlással foglalkozik.
Mert igen, az kiderül, hogy a történet fő színtere Kárpátalja, az „átkozott provincia”, ahogy a narrátor szerepébe belesimuló főhős húga nevezi, aki aztán hamar el is vágyódik onnét, míg bátyja csak a múlt (korántsem végleges) lezárása után követi. Ám BDK innét jóval messzibb: ránk, mindnyájunkra tekint. „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is” – szögezi le a főhős apja, mi pedig keserédes borzongással gondolunk mindarra, amiről ez a szépen megírt, bölcsességgel átitatott regény szól: szeretetről és fájdalomról, vagyis a legfontosabb dolgokról, amelyek mögöttünk és előttünk állnak.
Benedek Szabolcs
Balla D. Károly: Tejmozi – Magvető, 214 oldal, 2990 forint
Megjelent: Népszabadság, 2011. okt. 1. Forrás: NOL-közlés