Ha e fogalmat szigorúbb kritériumok alapján határozzuk meg, akkor arra juthatunk, hogy kárpátaljai magyar irodalom nem létezik, és legfeljebb jobb-rosszabb írókról-költőkről, vegyes színvonalú művek megjelenéséről, ideig-óráig működő orgánumokról és szerzői csoportokról beszélhetünk, ám nem tudunk felmutatni sem működő egészként értelmezhető irodalmi organizmust (olyanfélét, amely műnemek, műfajok, stílusok, iskolák, műhelyek mentén eléggé tagolt és a létrejött szövegtények tekintetében megfelelően gazdag lenne), sem követhető nyomvonalú olyan fejlődési folyamatot, amelyben az egyes fázisok az előzőekből következtek volna és azokhoz hozzáadtak volna valami újat és lényegeset, sem igazán kiemelkedő olyan alkotókat, akikre nem csupán ritka kivételként (és gyakran esztétikán kívüli szempontok miatt) irányulna rá az összmagyar irodalom figyelme. Ilyen kivételek, persze, akadnak, hiba lenne ezek jelentőségét alábecsülni, de az ismeretlenségből (és jelentéktelenségből) kiemelkedő egy-egy író-költő kárpátaljai működése sokkal inkább tekinthető egyéni sikernek, semmint egy irodalmi folyamat természetes és magára a folyamatra visszaható jelenségének. Különösen így van ez, ha a figyelmet kiérdemlő irodalmár - és erre az utóbbi évtizedekben számos példa akadt - nem a többé-kevésbé körülhatárolható és eléggé merev lokális (mondhatnók: provinciális) szellemi hagyományokat erősítve, hanem azokkal inkább szembeszegülve mutat fel a magyar irodalom egészében megmérhető értékes műveket.
Az írásbeliségünkkel kapcsolatos, kínosnak látszó kérdéseknek a felvetésével, a jelenségeknek az ellentmondások és zavarok felőli megközelítésével, a hiányosságok számbavételével, illetve azzal, hogy szigorú önvizsgálatot végeztem és ezt mások részéről is elkerülhetetlennek gondoltam, továbbá azzal, hogy több írónk-költőnk alkotói teljesítményének a (bevallottan szubjektív) értékelését is megkíséreltem és vizsgálódásaim eredményét tízegynéhány elemző szándékú írásban közzétettem, nos mindezzel a nevezett évtized során szembekerültem azokkal, akik vizsgálódásom tárgyának a megszemélyesítőiként sérelmesnek találták nem csupán (gyakran valóban sommás) megállapításaimat, hanem a problémák néven nevezését, a kényes kérdések puszta megfogalmazását is. Ezekkel a tanulmányokkal-kritikákkal „kiírtam magamat” a kárpátaljai magyar irodalomból. Sorra ellenem fordultak egyfelől azok, akikkel az 1980-as évek kezdetétől ilyen-olyan módon együtt fáradoztam irodalmi életünk megszervezésén, másfelől – és talán erőteljesebben – azok, akiket egyfajta (személyes indíttatású) kompenzációs szándékból éppen én igyekeztem irodalmunk számára rehabilitálni és publikációs lehetőségekhez juttatni, miután a 60-as-70-es évek fordulóján a szovjet kultúrpolitika – és az annak kárpátaljai letéteményeseként tevékenykedő apám – ellehetetlenítette és félig-meddig szilenciumra ítélte őket. Utóbbiak ellenem fordulása az 1990-es években egybeesett egy fiatal és a kárpátaljai irodalmi hagyományokkal radikálisan szakító költőgeneráció indulásával – én őket is felkaroltam, ám modernizmusukat, avantgárd és posztmodern szemléletüket a húsz évvel korábban sérelmeket elszenvedők nem tudták elfogadni (furcsa módon vádjaik igen hasonlatosak voltak azokhoz, mint amivel éppen őket vádolták a szovjet érában), így nem fogadhatták el azt sem, hogy én nem csupán számukra, új és nívós művekkel igen ritkán jelentkező kortársaim számára biztosítok publikációs és szereplési lehetőséget, hanem - ekkor már saját folyóirattal és kiadóval rendelkezvén - éppen a friss és erőteljes hangot megütő termékeny fiatalokat „futtatom”. Mivel irodalmi érdeklődésem a megújulás felé fordult és az idősebbek által követett hagyományokat egyre inkább merevebb béklyónak, az esztétikumot háttérbe szorító szerepnek, provinciális bizonyítási kényszernek kezdtem érzékelni – a szakítás kollégáim többségével elkerülhetetlennek látszott. Mindeközben - részben esztétikai, részben etikai fenntartásaim miatt - hátat fordítottam szellemi életünk összes intézményi és szervezeti formájának. Egyszer s mindenkorra kivonultam a kárpátaljai magyar irodalomból. Valamiféle szellemi emigráns lettem saját pátriámban.
Tapasztalva, hogy írásaim
őszinteségével nemhogy önvizsgálatra nem ösztönöztem kollégáimat, hanem
inkább még jobban beleszorítottam őket abba a szerepbe, amelynek
veszélyeire figyelmeztetni szerettem volna őket; tapasztalva, hogy az
ellentmondások nem oldódtak, hanem elmélyültek és tovább növelték azt az
intellektuális deficitet, amelynek leküzdése nélkül nem alakulhat ki
egészséges irodalmi folyamat; tapasztalva, hogy az újítás, a
megmerevedett szerepből való kilépés, a magasabb esztétikai norma
érvényesítése és a kárpátaljaiságon túllépő, szélesebb körű
megmérettetés ellen nem is annyira elvi vagy alkati okokból berzenkednek
a legtöbben, hanem saját jól felfogott övédelmi és önző (nem ritkán:
anyagi) érdekükben; s végül tapasztalva, hogy a rendszerváltással
megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta
lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja
szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra újításra, sem a
teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem
hajlandó )hanem talán inkább ellenkezőleg) - nos, ezeknek a fájó
felismeréseknek a birtokában a szembenézés gyötrelmes évtizede után úgy
döntöttem, szakmai szinten és a korábbi rendszerességgel-módszerességgel
többé nem foglalkozom e tárgykörrel. Egy-egy friss reflexió,
naplójegyzet, rövidebb-hosszabb észrevétel, netán visszaemlékezés olykor
még megszületik, de igazi kritikát, esszét, tanulmányt 2004 óta nem
írtam. Meglehet, ez sem kevésbé lesújtó minősítés, mintha tételesen
megírnám, mi a véleményem arról, ami irodalom címén az utóbbi években
Kárpátalján történik.
Kárpátaljai magyar irodalom - BDK - irodalom - Kárpátalja