Oresztész és a közhelyek

Beteglátogatóba érkeztek. Szájra adták agresszív nyálas csókjaikat, hoztak bonbont és befőttet, hosszan zörögtek nejlontasakjaikkal, amíg minden odaadó figyelmességüket kipakoltak a nachtkasznira. Kis pálinkát is akartam, finom házit, de azt most neked nem lehet, szabadkozott egyikük.

Oresztész csalódottan legyintett, ugyan miért pont azt ne lehetne, majd rémülten figyelte, ahogy a közhelyek végigülik az ágya szélét, a legfázósabb asszony cipőjét lerúgva még a lábát is bedugta a paplan alá. Messzi van ez a város, sóhajtott az egyik kövérkés gyerek, anyja megértette a célzást. Reggel óta nm evett szegénykém, szedte elő az elemózsiát. A többiek követték a példát  és  Oresztész ágyán pillanatok alatt megterítették a csirkecombok, fokhagymás fasírtok és elmés élcekben bővelkedő családi történetek pompás lakomáját. Kár, hogy te ezekből nem ehetsz, harapott nagyot egy kedves rokon a kovászos uborkából, majd a nemrégiben elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau emlékére német eredetiben Goethe Rémkirályát kezdte tele szájjal dúdolni Schubert dallamára, már-már legyűrve a beregi diftongusokat. Ezután körbeadták és jól meg-meghúzták a savankás házi vigasztalások csikóbőrös kulacsát és lassan felkászálódtak a betegágyról. Meg fogsz gyógyulni, mondta búcsúzásul a legokosabbik, miután Oresztész megnevezte gyógyíthatatlan betegségét.

---

több hasonló

---