A műsorok általában thrillerként jegyzik, dermesztő zsigeri izgalmat azonban ritkán kelt, inkább valami vibráló intellektuális feszültséget hoz létre a képtelen, de igencsak szellemesen rendezett helyzetek egymásutánjával és az erős vizuális hatásokkal. Mindeközben, talán a fokozott abszurditások és a túlstilizáltság miatt, mintha folyton tudatnánk velünk, hogy ez csak egy film, csak egy véres, kegyetlen, de mégis mulatságos játék. Nem azonosulunk egyik szereplővel sem, nem éljük át halálfélelmüket - végig kívülállóként, mozinézőként élvezhetjük a mesteri művet.
Úgy kezdődik, mint egy road movie, a Ford Mustang nagy port verve száguld a sivatagi országúton, Peggy Lee szól a rádióból, bepólyált kézfejű fiatalember elszánt derűvel igyekszik valahová. Jó kis kaland lesz ebből, talán kicsit durva is - gondolhatjuk, amikor az út mentén állattetemet marcangoló keselyűk tűnnek fel.
Alig néhány perc múlva azonban egy hajmeresztően abszurd anti road movie veszi kezdetét - a kocsi lerobban, és a bizonytalan egzisztenciájú Bobby Cooper soha többé nem tudja elhagyni a Superior nevű porfészket. Képtelennél képtelenebb szituációkba keveredik, egyik csapdából a másikba esik, ráadásul még átkozott peche is van. S ha véletlenül a végzet asszonya képében csábosan rámosolyog a szerencse, abban sincs köszönet. Még kevésbé, amikor mosoly helyett az öregedő férj vigyora kínálja a menekülés lehetőségét.
Sean Penn sziporkázó színészi játékkal jeleníti meg a fenyegetések és veszélyek hálójába egyre jobban belegabalyodó, olykor talpraesett vagánynak, lényegében mégis inkább szerencsétlen flótásnak mutatkozó, mégis végig szimpatikus kalandort. Szurkolhatunk neki, hogy megússza, hogy túljárjon a többiek eszén - mégis pontosan tudjuk, hogy hősünk itt hagyja a fogát (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) ezen az átkozott helyen.
Nick Nolte a sátáni kajánsággal asszonyt ölető férj szerepében a (nyilván szándékos) túljátszások ellenére is nagyot alakít, Jannifer Lopeznek ellenben itt is meggyőzőbb az egzotikus szépsége, mint a színészi játéka. Az epizodisták remekül hozzák a teljesen szélsőségesre torzított karaktereket - így válik teljessé a halálos kanyargás.
Ha a kiemelkedő alakításokat, a remekbe szabott párbeszédeket, a jól komponált abszurd jeleneteket és a hatásos (néha talán hatásvadász) képi világot lehántjuk a történetről, akkor eléggé elcsépelt sztorit kapunk, az úgynevezett váratlan fordulatok is szinte előre borítékolhatók. A váznál azonban sokkal fontosabb az, amit az alkotók ráépítettek: a megjelenítés gazdagsága, ötletessége, a jelenetek megkapó expresszivitása és a mindezt belengő fanyar humor végül teljes értékű művészi élményt nyújt - túl azon, hogy remekül szórakoztat.
Ahogy a legelején, úgy az utolsó képsor alatt is Peggy Lee A Good Day számát halljuk, miközben a kamera - miként a keselyűhad is - hőseink hullája felett köröz. Alig hihető, de éppen a kép és szöveg közti éles disszonancia teremti meg bennünk a harmóniát, hogy a temérdek vér és brutalitás után álmunkban ne a sok rémség, hanem a sivatag zord szépsége jelenjen meg.
.
. .