Naphalász, Labirintus, Istenszeder

Újra ritkábban írok verset. Volt már így. Nagyjából 1996-os kötetem (Árokszélen) megjelenése után úgy látszott, végképp áttérek a prózára és főleg a publicisztikára, esszére. Kötetnyi elbeszélés, két regény, több tucatnyi közéleti írás és irodalmi életünkkel foglalkozó tanulmány-féleség jelzi a 2006-ig terjedő évtizedet. Vers alig született. 2007-ben aztán globális nemírhatnékom támadt...

Görcsösen akartam, de képtelen voltam. Egy teljes évre még a Mozgó Világban azóta is hömpölygő napló-folyamom is elapadt. Nem volt mit tennem, kínomban létrehoztam eddigi legjobb regényemet. És mert ilyen nagyon nem ment az írás, visszatértem a versekhez. Korábban soha nem próbálkoztam haikuval - 2007-ben ez a műfaj húzott ki a válságból. Tucatjával születtek a háromsorosok - és elindult egy-két szonettfolyam is. Befejeztem Pilinszky-projektumomat, írtam 50 limeriket kárpátaljai helynevekkel... Lényegében az ekkor felgyülemlett friss költeményekből állt össze a Harmadvalaki anyaga. Volt miből frissíteni a 2012-es válogatott kötetet is (Kő és árnyék).

Egy idő óta úgy érzem, akár naponta tudnék verset írni. De egyre ritkábban engedek a kísértésnek.

---

A NAPHALÁSZ

Korongod lomhán fordul rá a múltra
és pengeélen térül meg a láz,
mikor az élted épp kuszává dúlja
apostol-képben orvul egy halász.

Hálóját vetné rendre, közre, szélre -
a víz körötte ármányt sugdosó…
…Ladikban alszik el alélt erénye
- és minden álmot széjjelmar a só.

Hogy téged bántson, vágyna ébredésre.
Nem tudja még, a nappal már halott.
Még vágyna arcba vágó messzi fényre,

s ahol a Mester, ő is járna ott.
De vízbe hullik béklyót vágó kése
- s a hullám-morze szép halált kopog.

LABIRINTUS

Korábban jártak erre már a férgek,
nyomuk még őrzi kósza nesz.
– Azzal, hogy körbejársz, hiába nyersz
időt, ha mégsem változik a lényeg:

hogy egyszer úgyis összenyom a kéreg,
mikor már nem segít a könnyű szesz
s a kinti tőzsdén léhán rajtaveszt
az ügynököd, mert rossz a rejtett képlet,

amellyel mélyre írtad titkaid,
magad hogy mentsed belső tömkelegbe,
ahol nem ér a környék bűzös szennye,

mert érzed már: a légkör ritka itt,
s tüdőd már tudja, elméd amit sejt:
a fal, mely védett, végül elveszejt.

ISTENSZEDER

Mikor a fény a színre rávetül
egy költő fenn a versét buzgón mondja
s akár a részeg bódulat bolondja
elhinni kész, hogy ő van legfelül

pedig a porba isten szenderül
itt lenn, szívében hitre szívott spongya
s amíg forog a gyűrt idő korongja
tövisbokorra vérek szedre ül

leszedni onnan költő sem merész
hát egyre késik így a nagy szüret
de jön Noé, a kényszertengerész

kíséri útját révült szürkület
szedi az istenszedret, várja mentett had
s a színen fenn a költő versébe harap

---