Az utolsó futamok

Az immár hetedik kötetemet gondozó pécsi Pro Pannonia kiadónál megjelent második naplókönyvem. Az első az ezredforduló 7 esztendejét ölelte fel (1997-2003), ez a mostani pedig a 2004-2007-es időszakot. Azért éppen ezt, mert ekkor sok minden lezárult az életemben (például felhagytam mindenféle közszerepléssel) , ezt kívánja sejtetni a beszédes cím is - habár a könyyben éppenséggel Oscar Peterson utolsó zongorafutamairól esik szó.

A naplójegyzetekben megörökített akkori eseményektől még nem kerülhettem messze, a korrektúra olvasása közben mégis akadtak olyan epizódok, amelyeket szinte teljesen elfelejtettem. Pedig igazán illő lenne jobban emlékezni arra, ami megtörtént. Arra meg még annál is inkább, amit talán csak úgy kitaláltam… Ebben a könyvben ugyanis akad néhány fiktív szereplő és költött történet. Szemben az előző kötettel, amelyben ilyesmit Aladdin csodalámpával sem találhatni. Ez talán érthető is: ahogy gyérülnek a kinti események, úgy szaporodnak a koponyán belül zajlók...

A könyv szinopszisa

A kárpátaljai Ungváron élő József Attila-díjas író előző naplókönyvének a fülszövege így kezdődött: „Padlásszobájában ül az író – történelmi és etnikai peremhelyzetben. Az országot, amelyben él, most éppen Ukrajnának hívják… Az író nyelve magyar, gondolkodása európai, magatartása egy független értelmiségi pozícióját célozza, értékrendszerét pedig az általános emberi minőségeszmények határozzák meg.”

Ami igaz volt az ezredforduló esztendeire nézve, igaz maradt a folytatásra, a 2004-2007-es időszakra is: nem változott sem a szerző földrajzi helyzete, sem értékrendszere. Ami megváltozott, az egyfelől az őt kisebb és nagyobb körökben övező világ, másfelől tetten érhető szemléletének, hozzáállásának bizonyos módosulása is – a jelen anyagban mindkettő jól nyomon követhető.

Míg korábban figyelmének jelentős részét lekötötte a kárpátaljai író- és újságíró-kollégák munkássága, a kiadói műhelyek, szakmai és érdekvédelmi szervezetek napi tevékenysége, a támogatási rendszerek visszásságai (s ezeket gyakorta érzelmi telítettséggel bírálta) – addig a most tárgyalt időszakban e témák már nincsenek figyelmének a homlokterében, ha érinti is őket, ezt bizonyos távolságtartással teszi.

Változás tapasztalható abban is, hogy míg korábban alig foglalkoztatták az ukrajnai politikai események, addig mostani naplójában ezek kiemelt figyelmet kapnak. Ami érthető is, ha tudjuk, hogy 2004/2005 fordulóján zajlott az úgynevezett narancsos forradalom, és, úgy tűnik, Balla D. Károly erre nem tudott nem odafigyelni.

De más olyan események is zajlottak ebben az időben, amelyek kikerülhetetlennek bizonyultak: ilyen például a határon túli magyarok kettős állampolgárságát érintő magyarországi népszavazás, a Magyar Írószövetség körüli vihar, a 2006-os választások, a Kárpáti Igaz Szó c. lap kettészakadása. Mégsem ezek mentén vagy ezekkel kapcsolatban szerveződik a második napló-könyv belső kohéziója. Nem. Aki ennek a négy évnek az eseményeit elbeszélve közel kerül hozzánk, az nem annyira a közéleti és politikai dolgokban állást foglaló közember – hanem az író és az íróként szereplő előadó, a családtag, a mindennapjait tudatosan átélő és a közelebbi-távolabbi múltba gyakran visszarévedő krónikás.

Mindezzel együtt eltér az új könyv az előzőtől stiláris vonatkozásában is. Míg korábban a publicisztikus hangütés volt jellemző jegyzeteire, addig a most tárgyalt anyagban több a szépírói invenció, egy-egy hosszabb bejegyzés (például a vízszivattyúról, az eltávozott költőtársról, a szobájába berepülő denevérről, a himnuszt harsonán játszó kis rokonról vagy a regényét műfordító ruszin diáklányról szóló) szinte novellisztikus. Mindez igen kellemes arányban vegyül személyes megszólalásaival, belső dilemmáival, nyelvről, irodalomról, identitásról, hazáról szóló vallomásaival.

Összességében szólva Balla D. Károly új naplóanyagában a tényeket rögzítő „külső” tárgyilagossághoz szervesen társul a „belső” vallomásosság; a visszafogott, józan közírói elkötelezettséget pedig egészséges mértékben ellensúlyozza a szépírói attitűd.

Az 1997-ben naplóírásba kezdő szerző második könyvének anyagában egyfajta lezárást is megfigyelhetünk: mintha megelőlegezné valamiféle visszavonulását az élet sűrűjéből. 2007-es előadó-körútjáról hazatérve egyik utolsó jegyzetében erről így ír: „…ideje szép csendben visszavonulni a benti világba, s nem azért, mert már nem bírom tovább csinálni, hanem mert nem akarom. Lehetek lelkes mindannyiszor, ahányszor csak valami meghívást kapok, feldobhatnak a nyilvános szereplések, de ott belül valami már mégis inkább azt kívánja, hogy hárítsak, hogy hagyjam magamon eluralkodni a kényelmességet, felelőtlenséget – és akár a tehetetlenséget is.”

S ha e visszavonulást illetően az eltelt időszak cáfolattal és igazolással egyaránt szolgálhat is, afelől nem lehet kétségünk, hogy aki a 2004-2007-es naplót elolvassa, egyrészt fontos tényanyag birtokába jut, sok olyasmit megtudhat Magyarország és Kárpátalja kölcsönviszonyáról és a régió magyarságának életéről, amit nem írtak meg az újságok, másrészt beavatódhat egy többszörös peremhelyzetben élő értelmiségi belső világába, egy olyan gondolkodó ember élethelyzetébe és alkotói szemléletébe, aki sikeresen leküzdötte nemcsak politikai-földrajzi-társadalmi, hanem személyes hendikepjét is: kerekesszékéből is tisztán, pontosan látja és láttatja világunkat.

bdk-könyvek

---