Imádkozunk vagy baszunk?
Nem fogom én már ezt a rockoperát
megszeretni. Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti
giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra
ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl
propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked
a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan - ne vegyük komolyan
között.
Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni).
Túlontúl olcsó megoldás a marcona egyenruhások, a maffiózó-szemüveges keresztvivők meg a kommandómaszkos erőszak-gyakorlók folyamatos szerepeltetése. Egy-egy ötletes kikacsintás többet ért volna ennél a „megértse a hülyegyerek is” emblémaprimitívségnél. És újra csak: lehetne mindez akár könnyeden szellemes, akár maróan ironikus – a baj az, hogy drámainak akar látszódni az, ami inkább nevetséges. Amikor aztán Koppány egy kalapáccsal leüti a gipszet imitáló fehér ló fejét és ömleni kezd nyakából a meggyvörös vér – na, az már annyira röhejes, hogy valóban paródiának tetszik. Kár, hogy nem az: ez a lóáldozat itten szimbolikus komolyságra van véve.
Két emlékezetes jelenet mégis akad ebben az izzadságos erőlködésben. Az egyik, amikor egy Trabanttal megérkezik Varga Miklós és Nagy Feró és esetlenül énekelgetni kezdenek (na, ez valóban szellemes rákacsintás a rockopera „dicső” múltjára). A másik a záró jelenet: vagy önként, vagy erőszak hatására, de mindenki bevonul a szent koronát imitáló nagy ketrecbe. Összecsukódnak a rácsok, nincs menekvés. Idáig jó. Gyilkosan erős, csúfondáros poén. De aztán felhangzik a Himnusz. Nem ironikusan, nem gúnyból, hanem ima-szerűen, megrendült komolysággal.
Most akkor imádkozunk vagy baszunk? – kérdezte az elcsábított lány a paptól, aki a bujálkodás előtt egy kis bűnbánatot akart gyakorolni.