100 éve született Drávai Gizella

A napokban lenne száz esztendős a feledhetetlen Drávai Gizella, sokunk Gizi nénije, a legendás beregszászi pedagógus (1911.05.07-1981.08.28). Nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, a nyelvet, ott bábáskodott sokunk írói indulásánál. Tényleges tanítványa ugyan nem lehettem, okításából mégis éveken át részesültem azokon a délutánokon-estéken, amelyeket Mozi (akkor Ivan Franko) utcai parasztbarokk házában tölthettem társaságában, könyvek, kéziratok, levelek, szobrok, festmények és hanglemezek között.

Azon kevesek egyike volt - és ezt csak jóval a halála után fogtam fel -, akik a szovjet érában sem a hatalommal kötendő méltatlan kompromisszumokba nem hagyták magukat belekényszeríteni, sem olyan ellenzéki szerepbe nem sodródtak, amely miatt a közélet peremére szorulhattak, hivatásuktól eltiltathattak volna. Drávai Gizella úgy tudta képviselni a magyarságot és a magyar kultúrát, hogy ez a missziója nem szenvedett csorbát sem az elfogadhatatlan megalkuvások, sem a csak kudarccal végződhető konfrontációk miatt.

Többször írtam róla, de életében csak egyszer. Kis cikkben köszöntöttem 70. születésnapján, amikor már nagyon beteg volt. Ezt az írást is ő olvasta fel nekem, amikor a kórházi társalgóban átadtam neki. A végén ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

Nem sokad tévedett, bő három hónappal később már a temetésén gyűlt egybe a beregszászi és kárpátaljai magyarság színe-java. A szertartásnak volt valami nagyon halvány demonstráció-jellege: a gyász emberi kifejezése mellett kicsit magyarságunkat, a magyar szó iránti Drávai-féle elkötelezettségünket is felmutatta sokaságunk a velünk szemben nem épp barátságos szovjet valóság közepette. Amikor már elhangzott minden beszéd, mi, tanítványai még kis ideig együtt maradtunk a sír körül. Anyám később mesélte el: félve hagyott ott minket, attól tartott, valami tényleges demonstrációra készülünk, ne adj isten elénekeljük a Himnuszt. De nem, nem keltettünk botrányt, meg sem fordult a fejünkben, hogy provokáljuk a hatalmat. Bőven elegendőnek látszott, ha szívünkben megerősítjük azt, amire kedves halottunk tanított.

Leveleztünk is el-elvétve. Én beszámoltam a dolgaimról, felvetettem egy-egy engem foglalkoztató irodalmi témát, s általában az új verseimből is mindig került a borítékba. Mindig válaszolt, röviden, de bölcsen. Utoljára Pilinszky halálakor váltottunk üzenetet. Én ezt a képversemet küldtem el kommentár nélkül: Pilinszky, 1981 - s ő, már súlyos betegen, nem mulasztotta el megköszönni. Furcsa érzés töltött el engem, a hitetlent,  amikor azt olvastam levelében, hogy versemet beletette a bibliájába.

Öt évvel később, születésének 75. évfordulójára személyes hangú megemlékezést írtam az akkor fontos orgánumnak számító Kárpáti Kalendáriumba. Ez talán az első elfogadható nívójú nem-szépirodalmi írásom. Itt olvasható: Gizi néni.

De nem maradhatott ki alakja Szembesülés c. regényemből sem. Ebben Oresztész fejlődéstörténetét az Elektrákkal és Évákkal való találkozásai mentén bontom ki az Agamemnon és Egiszthosz ellentéte által meghatározott szellemi erőtérben. Abban, hogy Oresztész olyan lett, amilyen, jelentős  szerep jutott a párkáknak, közöttük Darráviának is, aki épp a lojalitás és ellenzékiség közti méltatlan választás dolgában igazítja el Oresztészt saját példaértékű magatartásával.

Ugyancsak szerepel - saját nevén - Az álommás c. befejezetlen életrajzi regényemben, ahol is így írom le első találkozásunkat:

...a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy többedmagammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.
Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.
Mint később még évekig, most is a program része volt, hogy megmutatta újabb könyvszerzeményeit. Az egyik egy művészeket ábrázoló fotóalbum volt. Lapozta, és minden portréhoz megjegyzést fűzött: Boros Miklós (agyagos kézzel, „munkaruhában”) – a művész. Illyés Gyula (matrózsapkában a tihanyi nyaralója előtt, a napba hunyorogva) – az ember. Németh László – az isten (még kiegészítette azzal, hogy amihez hozzányúl, minden arannyá változik a keze alatt, pedig már olyan beteg, hogy magnetofonba mondja a műveit, és a titkárnője később legépeli). Passuth László (bőrfotelban egy kandalló mellett, amelyen egyetlen szem por sincs) – az úriember. Lám, még ma is emlékszem a különös leckére.

Az első találkozástól hosszú út vezetett az utolsóig: én felnőtté értem, őt az öregedést megelőzve érte utol a halálos kór. Éva már súlyos betegen ismerte meg, nem láthatta fénykorában. Kettőnk kapcsolatában mégis szerepe van Gizi néninek: temetésén, azon az augusztusi napon nem csupán az általa képviselt értékek mellett tettünk tanúbizonyságot. Alighanem az is akkor dőlt el, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk, amikor a sírnál összeölelkeztünk.

---

weblap optimalizálás

---

kinyomtatom!

oldal tetejére