Halálaim: Az árokásó halála

Virtuális öngyilkosságom visszamenőleges megértését azzal igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról. Ezekben a jegyzetekben (voltaképp mind egy-egy képzetes szuicidium) az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hízlalnom. Akcióimnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső nevemre keresve előkelő helyen hozza a
Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat.
Az árokásó halála
Mély árokba zuhanva lelte halálát a rá hulló föld alatt Balla D.
Károly költő, aki saját megosztó személyiségének lett tragikus áldozata,
miután elhatározta, hogy enkezűleg temeti be azt a maga ásta árkot,
amely áldatlan tevékenysége nyomán kettészelte a kárpátaljai magyar
irodalom eleven testét. Ezt a sebvonalat az 1990-es évek első felében
kezdte ásni azzal a szándékkal, hogy mesterségesen elkülönítse a
szerinte értékes irodalmi műveket a hitványaktól, a progresszív
irányzatúakat a szerinte sematizmusba süppedt hagyományosoktól. Eleinte
inkább csak kijelölte a fejlődés térfelét, majd sokáig csupán egyetlen
ásónyom mélységű vágatokkal határolódott el a visszahúzónak mondott
erőktől. Sokáig élt benne a remény, hogy a túloldalon rekedt írótársai
vonzónak találják az általa választott parcellát, belátják annak
előnyeit és az árkot könnyedén átlépve maguk is a modern melioráció
talajára építik munkásságukat, odahagyva a túloldal hagyományokban
gazdag, ám ragadós sarát. Csakhogy ennek épp az ellenkezője történt:
akikkel korábban együtt kerülgette a szocreált, azok most éppen a
visszamaradt cuppogásban lelték örömüket, kijelentették, hogy káros
minden poszt- vagy neo- alagcsövezés, ez a sár a mi sarunk, és aki nem
dagasztja híven a szülőföld tradícióit, az jobban is teszi, ha minél
messzebbről figyeli az itt fogant sikereket.
Eközben Balla saját eszményeihez ragaszkodva módszeresen mélyítette
az árkot, hol kíméletlen könyvkritikákkal, hol provokatív előadásokkal,
hol nyersen őszinte blogbejegyzésekkel ásott alá évtizedes barátságokat,
mígnem a 2000-es évek elejére az árok törésvonallá fejlődött és mindkét
irányból átjárhatatlanná, mi több: megkerülhetetlenné vált.
Másfél évtized elteltével azonban a remeteéletű mogorva költő
rákapott a tőle korábban teljesen idegen nosztalgiázásra, ez vált
öregkori szenvedélyévé, esténként a dr. vitéz helyesíró megzenésített
magyarságversét dúdolgatta, reggelente a lovagkeresztes költő
nemzetmentő sorait mormogva ébredt, és egyre gyakrabban fogta el heves
vágy, hogy a régi és a túloldalon most is rituálisan űzött gyakorlat
szerint ifjú fűzfapoétákat költővé avasson.
Ezek után jutott a nagy elhatározásra. Először is szellemileg
felvérteződött a művészetiakadémiás prózaíró mélynéplélektani
mondataival, majd felvette kedvenc pólóját, amelyre már korábban
rányomatta a mentor kategóriájú költőnő némileg fényhiányos, de szürkén
is ellenállhatatlan arcélét. Így indult a nagy ároktemetésre. A
legmélyebb résznél akarta kezdeni, ott, ahol a fiatal kritikus korábban a
szétszóródás árnyékában titokban már egyszer-egyszer kis pallócskát
fektetett át az árkon és megpróbált rajta oda-vissza közlekedni, ám
mindkét oldal rosszallásától tartva mindig felszedte maga után az
átjárót. Nyomai mégis látszottak a földhányás oldalában. Itt veselkedett
neki Balla az ároktemetésnek, ám már az első ásólendítést eltévesztette
és úgy pánsípcsonton csapta magát, hogy morális tartását veszítve a
vágatba zuhant. Kétségbe és árokba esésében – kozmopolita költőhöz
méltatlan módon – magára húzta a kárpátaljai anyaföldet, amely
jótékonyan azonnal be is temette.
további halálaim
Lapszám:
2017.01