Oresztész hintalovon

A hervadás akkor már második napja környékezte a szökőkutat. Az első napon csak járt körülötte, figyelte rezdüléseit. Éjszakára elhúzódott mellőle, egy tuja tövéből nézte a színes fénypászmákban megújuló csodát.

A második napon már közelebb merészkedett, megtapogatta a márvány medence sima köveit. Imponált neki az elegáns hűvösség, amellyel a vízsugarak a kis barokk teret szemlélték, élvezte a szél felkapta finom, friss permetet, amely időnként az arcába csapott, s amely mintha üdévé tette volna őt is: aszott arcbőre sóváran itta be az apró cseppeket, ráncai kisimultak, s amikor egy eltévedt ananász feléje gurult az egyik mellékutcából, biztos lett abban, Oresztész is ide tart nyerítő hintalován, hogy az elszáradó vízsugarak láttán mohó rügyeket fakasszon a teret borító ősz minden rozsdálló lábnyomában.

---