Tsúszó és a komplex létezés
1990 kora tavaszát írtuk, amikor sokad magammal meghívást kaptam a nagy
magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon
tartott rendezvényre,
A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra,
Gárdonyba.
Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy
Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és
Ukrajna megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy
éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és
átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli
torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás
nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is
kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.
Magyarországon
ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás
közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban
sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a
rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és
az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az
aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros,
szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk az egypártrendszeri
szólamokhoz szokott fülünknek, amikor Tabajdi kimondta, hogy rövidesen bizonyára
ellenzéki politikusként fog működni.
Bár hallhattunk érdekes
felszólalásokat, számunkra, a Kárpát-medence távolabbi sarkaiból
szalajtott résztvevők számára az alkalom lényegét mégis a személyes
találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot
jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal,
sorstársainkkal találkozhattunk, akikkel elsóhajtozhattuk egymásnak
közös mostohaságunk ügyeit és főleg bajait. (Később aztán alaposan
egymásra untunk; nekem hamarosan végképp elegem lett a határon túli
magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból.)
Nos, bár akkor
még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén
mégsem velük kocsmáztam, hanem a délvidéki kontingenshez csapódtam, a
másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó
Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal
ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt
én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó
találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is Kovács Elemér
újságíró-barátunk kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) teleülve alkottunk
kárpátaljai alkotócsoportot és tettünk felvidéki körutazást. Így
voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett barátkozást. Hodossy
Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan
ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de
emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és
helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy
nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk
el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd,
műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az
általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda,
kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt a felvidéki –
és alighanem az egyetemes – magyar irodalom nagy megújítójáról, miközben
sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy
társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem
teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig
csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezte fel a
maga számára nemzedékük, milyen művei kerültek elő, miért kutatják.
Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói
sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel
mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk
jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.
Szívesen
megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is,
mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre
kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy párizsi
tartózkodása után Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat
művelt. Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.
Véget ért a
tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem,
barátom megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát
hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es
Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor-emlékkönyvben láthattam viszont).
Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás,
Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és
persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik
összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik
Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével
és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az
évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői
állást vállal.”
Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról, itt töltött hónapjairól.
Így
is lett. A szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta az
1930-as egyházi anyakönyvi bejegyzést, én pedig megtaláltam a nem sokkal
korábban elhunyt exfeleség, Blau Borbála második házasságából született
leánygyermek családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy
tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább
félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra – mégsem
adták ki a kezükből – a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat és
újságkivágat).
Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy
kamaszként én bizony hallottam már Beregszászban Tsúszóról, mégpedig az
örök tanárnőtől,
Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt
nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy
ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó
egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a
kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.
Kutatási eredményeimet
kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor
hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi
szerkesztőségébe. Futaky László szerkesztő úrnak tetszett az esszém,
következő számukban a versillusztrációkkal együtt meg is jelent, majd
bekerült a már említett Tsúszó-emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról
aztán recenziót írattam az általam akkor szerkesztett Pánsíp c. folyóiratba.
Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai
kutatások néhány újabb eredményét, egyik kollégámmal heves szakmai
vitába keveredtem a Mester
Utazások innen és túl c. művének értékelését
illetően, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban
teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.
Ezzel
részvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött. Ám a magam
Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét
regényem elé (
Élted volt regénye, 1998,
Szembesülés, 2005),
aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom
művészetfilozófiájára.
Ennél is fontosabb számomra a
tsúszó-jelenségnek mint alkotástechnikának a létezése. Engem hosszabb
ideje az érdekel, hogyan ragadható meg irodalmi eszközökkel a létezés
komlexicitása. Ha ugyanis feltesszük, hogy minden létezőt a valós és
képzetes létezés egyidejűsége jellemez, akkor a valós és imaginárius
összetevők közötti összefüggés nemcsak izgalmas filozófiai kérdéseket
vet fel, hanem a művészet egyszerre valóságábrázoló és fikcióteremtő
jellegét is új megvilágításba helyezheti. A Van és a Nincs
határmezsgyéje ez, és engem roppant módon érdekel, milyen irodalmi
vízummal lehet ezen a határon átkelni, hogyan lehet tartalmakat,
alakokat, műveket az egyik oldalról a másikra átcsempészni. Ha tetszik,
az irodalom önmagában is egy nagy fikció, ám ezen belül a képzetesség
újabb dimenziói nyithatók, amelyek más-más módon, más-más áttételek
révén kapcsolódnak az objektívan is létező valósághoz.
Mondhatnám
azt is, hogy mindkét regényem a megalkotott Nincsről, a pontosan
megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam
megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett
számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei
vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig
nagyszerű alakjának egésze.
A könyv nem ismer határokat című
rendezvény politikai felhangjaitól így hát számomra egyenes út vezetett a
létezés határait művészi eszközökkel áthágó könyvekig. A valóság
ábrázolása helyett ezzel meg is teremtődött számomra az ábrázolás
valósága, mint a tsúszói értelemben vett univerzális metafikció. Hála
érte Hodossynak, Hizsnyainak, Szombartynak és a többieknek, akik ebbe a
nagyszerű hagyományba beavattak. És ne legyek hálátlan, köszönet az
akkori rendezvényt szervező Hazafias Népfrontnak is.
Lapszám:
2011.05.30