Az Észak-Északnyugat (North by Northwest, 1959) igen sajátosan keveri egymásba az igazi thriller feszültségét, a kalandfilm fordulatosságát – és mindkettőnek a paródiáját. Igen, az alkotás mintha önnön gúnyképét is magában hordozná, talán éppen ezért egyedülálló. A képtelen helyzetek, félreértések, a nem létező ügynök szerepébe csöppenő sármos reklámszakember profikat meghazudtoló talpraesettsége, a triplacsavaros női főszerep, a valós és kamu gyilkosságok, a megmenekülések hihetetlen sorozata és persze a halál torkából szabadultak szerelmi happy endje – mind-mind építőelemei a hiszem-is-meg-nem-is helyzetnek. Többször elkapott az az ambivalens érzés, hogy egyfelől izgultam a feszült jeleneteknél, másfelől kikacagtam izguló magamat.
Ugyancsak emlékezetesek a film záró képsorai, amikor is hőseink az amerikai Dél-Dakota államban található Rushmore-hegy sziklába vésett óriási arcmásai között leereszkedve menekülnek fegyveres üldözőiktől. A páratlanul látványos akció itt is humorosba játssza magát: eléggé komikusan hat, amikor a markáns összkép helyett csak részletek látunk, George Washington óriás fülét vagy Abraham Lincoln gigantikus orrát. A köztük csetlő-botló, halálos fenyegetéstől menekülő emberpár akár kaján szimbólumként is felfogható.
A film legelején egy pillanatra – mint alkotásainak többségében – feltűnik maga Alfred Hitchcock is. Buszra akar szállni, de az ajtó az orra alatt becsukódik. Bosszankodni látszik, de én tudom, itt éppen esze ágában sem volt felszállni arra a járműre, amely két következő filmje, a Psycho és a Madarak vérfagyasztó világába legközelebb már elvitte.
északi tájolású télikert | télikert - terasz
A repülőgépes jelenetben leszámol azzal az ósdi klisével, hogy a hősnek olyan helyre kell mennie, ahol feltehetően meg fogják ölni. Az éjszakai elhagyott utcát és a ház falát megvilágító gyér fényű lámpa helyett Hitchcock az óriási síkságot választotta ragyogó verőfényben.