Szintén zenész

Az 1970-es években iskolai beatzenekart gründolni kívánatos dolognak számított, igaz, a beatet és a rockot a tanárok kedvéért esztrádzenének kellett neveznünk. Amikor hirtelenjében megcsömörlöttünk a tanulástól, mi is belevágtunk.

A nagy rockbandák tündöklésének az ideje volt ez, még fénykorát élte a Rolling Stones, de mi inkább a Led Zeppelin, a Deep Purple és a Black Sabbath új és újabb lemezeire vadásztunk, és nem vettük emberszámba azt, aki nem tudta elsorolni tagjaik nevét. Rajongásunkban magunk is nyomdokukba akartunk lépni, egy szép napon valamelyikünk fejéből kipattant a szikra: alapítsunk együttest.

A legalapvetőbb problémának a névválasztás számított, meg voltunk győződve arról, ha ez megvan, a többi megy majd mint a karikacsapás. Napok teltek el édes tervezgetéssel, füzetlapokat írtunk tele ötletekkel, ám eleinte nem tudtunk meggyezni. Aztán valaki rákaparta egy cetlire: „Future Men”, és tudtuk, túl vagyunk a nehezén. A Jövő Emberei! Hogy ne angol nevet válasszunk, vagy hogy nyelvtanilag ez vajon helyes-e, az meg sem fordult a fejünkben.

Következett a szerepek elosztása. Kiderült, mind a négyen szólógitárosok akarunk lenni, és ha még a dobot kis rábeszélésre el is vállalta dagi társunk, a ritmus- és basszusgitáros posztját úgy kellett kisorsolni, mint azt, mozi után ki fizesse a limonádét vagy ki kísérheti haza az osztály szépét.

A hangszereket, erősítőket – úgy terveztük – kölcsönözni fogjuk az iskolától, amely elvben támogatta az öntevékeny műkedvelő zenekarok, tánccsoportok, működését, és tartott is raktárában ehhez szükséges felszereléseket. Jó lesz nekünk, amíg nem lesz sajátunk. Addig is összeszedtük a rokonok és ismerősök kiszuperált lemezjátszóit, rádióit, hogy majd azok hangszóróiból hangfalakat barkácsoljunk. Komoly szakmai elmélyültséggel listát készítettünk, mely együttesek mely számaival fogunk fellépni, de aztán, természetesen, saját dalokat szerzünk, legalább olyan jókat, mint nagy elődeink. Úgy festett, semmi sem állíthat meg bennünket a világhír felé vezető nyílegyenes úton.

És eljött a nagy nap. Első próbánk megtartására hosszas kérlelés után megkaptuk a tornatermet és az iskola félve őrzött felszerelését is. Lázasan dugdostuk a csatlakozókat, forgattuk a hangfalakat, állítgattuk a hangerőt. Magunkra zártuk az ajtót, senki se zavarhasson, aztán áhítattal hárman nyakunkba vettük a gitárt, pocakos társunk leült a dobokhoz.

Egymásra néztünk várakozva. Na, valaki kezdje el… Mi lesz, te vagy a szólógitáros! Igen, de a ritmus előbb megadja a hangot. Dehogy, a basszus indít! Hogy is ne, legelőbb a dagi üsse össze a dobverőket és mondja azt, hogy egy, két, há...

Kicsit még nógattuk egymást, mint a kabarétréfában a vonósnégyes tagjai, aztán mi mást tehettünk volna, bevallottuk: voltaképp egyikünk sem tud muzsikálni.

Úgy tűnt, a világsiker egy időre elhalasztódik. Pedig milyen jó nevet találtunk magunknak!

Ahogy a mai divatzenekarok egyikét-másikát hallgatom, néha az az érzésem, ők elfelejtették visszavinni a hangszereket az iskolai szertárba, valahogy a nyakukon maradt a gitár.

---