BDK posztumusz

Balla D. Károly virtuális öngyilkossága

**1957 - 2007**

50. születésnapomon virtuális öngyilkolságot kíséreltem meg. Sikerrel jártam.

Azóta minden posztumusz.

Balla D. Károly posztumusz író

Halálpörformansz

Aktuálisan a blogombéli bejelentésen és az itt is látható kis képanimáción túl semmilyen magyarázattal nem szolgáltam. Gesztusom kiváltott bizonyos értetlenségeket, de akik ismerték egyéb furcsaságaimat és internetes akcióimat, megbocsátó mosolygással sorolták az esetet különcségem közé.

Csak nagyon kevesen tudhatták, hogy gesztusomnak igen alapos és nyomós az irodalomtörténeti megalapozottsága.

A régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, hogy az 1960-as-70-es tizedforduló táján kis lokális irodalmunkban súlyos szakadás történt.

Egymással ellentétbe és éles szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk körül felizzott a levegő, szerepvállalásuk megosztotta a közösséget. Nem lehetett vitás sem az az, melyikük győzedelmeskedhez, sem az, melyikük tesz szert erkölcsi tőkére.

A szerkesztői megbízást és kultúrpolitikusi szerepet vállaló egyik író a szovjet hatalommal, a hol keményebb, hol lágyabbnak mutatkozó diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kivívható kis eredményekre tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem akart, belső fűtöttsége okán talán nem is tudott lemondani a hatvanas években kialakult kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán regényét kivonták a forgalomból, a támogatásával működő irodalmi stúdiót feloszlatták (ebben dicstelen szerep jutott ellenlásbasának, a lojalitását túllihegő másik írónak), mígnem ő maga teljesen elszigetelődött a nyilvánosságtól és véglegesen ellenzéki szerepbe kényszerült. Mivel néhány barátja, kollégája, tanítványa kitartott mellette és együtt kezdeményezői lettek néhány jogkövetelő akciónak (beadványokat intéztek a hatóságokhoz), az utókor ebből csinos polgárjogi harcot, mozgalmat kanyaríthatott.

A későbbieklben az egyik író egyre nagyobb befolyással rendelkező kultúrpolitikusként és főszerkesztőként működött egészen nyugdíjba vonulásáig (1987), másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve tudományos szempontból kevéssé értékelhető nyelvtörténeti kutatásokra adta a fejét. Egzisztencális helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült, ezért úgy döntött, családjával elhagyja Kárpátalját. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával nem túl színvonalas, de pezsgőnek mondható irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójává.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, szoros családi kötelékek és azoktól elszakító szerelmek és barátságok vonzásában-taszításéban éltem át, éltem meg. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Vergődéseimről és súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom (Szembesülés, 2005), amelynek egy pontján hősöm kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír.

A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását. A nem annyira internetes heccnek, mint sokkal inkább egyfajta morális cselekedetnek szánt virtuális öngyilkosság és a posztumusz mivolt felvállalása a legmegfelelőbb gesztusnak látszott.

A képzetes szuicídium végrehajtásához a fenti okon kívül még egy nagyon erős igazolásom volt. Az említett regényemről írt tanulmányában (Graqvitációs csapda) állapította meg kritikusom, Bodor Béla:

„Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Kapcsolódó: Elhunyt Balla D. Károly

- nevemre keresve a fenti linken elérhető oldal általában ott szerepeé a Top5 Google-találat között.

BDK idézetek a halálról:

A halál nem más, mint azoknak a hiányoknak az összessége, amelyeket külön-külön az életben már megtapasztaltunk.

Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.

A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik. Voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Aktív posztumusz korszakom számos egyéb internetes irodalmi és közéleti performanszai közül az első nem sokkal a virtuális öngyilkosság után következett: 2007. március 7-én

piréznek nyilvánítottam magam.

Piréz vagyok:

Tettem ezt abból az okból, hogy az előző napi sajtóhír szerint a magyar lakosság részéről nőtt a pirézekkel szembeni elutasítás. Ezzel a bejelentéssel én lettem az Első Piréz. Bár példámat később többen követték, mozgalmak és szövetségek indultak (ezek gyakran hamar ki is fulladtak), elsőségemet senki sem kérdőjelezte meg, így az ideig-óráig tartó fellángolások mellett nem csupán elsőségemet, hanem piréz állandóságomat is megtarthattam. A pirézzé válásnak utólag megfogalmaztam a közéleti vonatkozásait, egyben művészeti performanszként is értelmeztem. Részletek itt: Piréz hitvallás - pirézzé válás mint művészeti performansz.

Arvisura hekkelés

Virtuális öngyilkosság. Balla D. Károly a legaktívabb posztumusz író. Halál-performance. Első Piréz - arvisura hekkelés. Szembesülés c. regény, könyv. BéDéKá SEO - Keresőmarketing tartalmú veboldal. Kárpátaljai magyar irodalom, könyvek. Balla D. Károj, posztumusz, BDK piréz, virtuális megelőzöttség, halál performansz, virtuális öngyilkosság elkövetése, irodalom, honlap optimalizálás, irodalmi performance, google