Mint amikor a hosszú elvonókúra és gyomorgörcsös absztinencia után a súlyos alkoholista rácuppan az első üveg házi pálinkára. Persze: legyen sikeres a magyar foci – de ne kardlendítő náci szurkolókkal, ne cigányozó, zsidózó, buzizó skandálással, ne ezzel a visszatetsző orbánviktori mindenáronnal, ne stadionépítő megalomániával. És ne az első szerény sikerbe belerészegedő, hamis illúzióban ringatózó tömegekkel. Pláne nem azzal a feltételezéssel, hogy ez most itt egy diktátori hajlammal megvert, a valóságtól elszakadt, a nemzetet megosztó szociopata népvezér gyalázatos országlásának az igazolása lenne. - Kekecblogomban mondtam véleményt: Tovább...

A forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt. - A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Tovább...

A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett... Nem tudom, hogy valóban exodus-e az, ami történik. Valószínűleg nem pontos ez a szó arra a jelenségre nézve, ami meghatározza (megpecsételi) a kárpátaljai magyarság sorsát. Az exodus rövid idő alatt lezajló teljes kivonulás, kimenekülés. Esetünkre egyik sem áll. A folyamat évtizedek óta zajlik. 10-15-20 éve én a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, diszfunkcionalitásáról. Még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús viszonyok kialakulása óta azonban én sem gondolom, hogy a folyamat irreverzibilis lenne. A közösség megszűnőben. Ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A szülőföld iránti ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren. | Három jegyzetben is foglalkoztam a témával; egybeszerkesztve itt: Tovább...

Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma... Történt pedig, hogy bátyám hívott Skype-on egy májusi napon – és az időjárásról kezdtünk beszélgetni. Nekem ez egyáltalán nem tartozik kedvenc témáim közé, az utóbbi időben azonban valami helyett társalgunk hőfokokról és csapadékról. (A valami az a – főleg magyar – politika, amelyben gyökeresen különböznek a nézeteink, s amelyet érintve a vita hevében én évekkel ezelőtt többször elvesztettem az önuralmamat, ordibáltam és sértegettem kedves bátyámat, s ezt utólag annyira bántam, hogy megkértem: kerüljük ezt a témát, nem szeretném újra elveszteni a fejemet, nem szeretném, ha rángatózni kezdene a gyomrom és éjszaka nem tudnék aludni a hevült vita után. Így hát kínosan kikerüljük a forró kását, azt ellenben alaposan megtárgyaltuk, hogy Baján dörög az ég, ömlik az eső és bátyám emiatt nem tudja a kertben gyümölcsfáit ápolgatni. De hát a májusi eső aranyat ér, mondtam. Ja hát persze, Puskin is szerette a májusi vihart – válaszolt ő. Tovább...

A számos forrásban olvasható tényszerű megállapítás annyi, hogy a második világháború utáni utáni Kárpátalja első független sajtótermékét, egyben első irodalmi folyóiratát Balla D. Károly hívta életre 1989-ben Hatodik Síp címen. A szerkesztőség, illetve a mögötte álló alapítvány 1990-től könyveket is kiadott. Ugyancsak lexikonszócikk-szerű rövidséggel: Kárpátalja 1944 utáni első magánkiadója 1992-ben jött létre Galéria Kiadó néven. Alapítói: Balla D. Károly (főszerkesztő, kiadóvezető) és Vereczkey Béla (igazgató). Ez a két formáció törte meg Kárpátalján az állami könyvkiadás monopóliumát. Tovább...

Alighanem ő volt az utolsó klasszikus értelemben vett folyóiratszerkesztő a magyar irodalomban... Nem tudom felidézni, hol és mikor találkoztunk először. Bizonyos, hogy még a Holmi előtt volt. Már lezajlottak a lapalapítással kapcsolatos teendők, de az első szám még jó ideig nem jelent meg. Az én várakozásomat növelte, hogy éppen én is lapot alapítottam, a Hatodik Sípot, és ennek első száma már kijött a nyomdából, amikor 1989 őszén a Vígszínház előterében összefutottunk. Rá is kérdeztem, megjelent-e már a Holmi, sajnos még nem, mondta, én meg kivágtam, hogy viszont a Hatodik Síp első száma már elkészült. Tovább...

Egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni ostobaság lenne. A magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa. Tovább...

Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer (szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám addig-addig Tovább...