HOMO LUDENS - A JÁTÉKOS EMBER

Ez a honlap a Google első oldalán szerepel a homo ludens magyarul és játékos ember latinul kulcsszóval. Linkerejét kihasználva télikertes és infrás oldalakat támogat. Ha szeretnéd weboldaladat jobb helyezésekhez juttatni, fordulj szakemberhez. > Web-szolgáltatási árak. Levél >

Balla D. Károly

Játékban élni - egy homo ludens vallomása

Ha megkérdeznék tőlem, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magam, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám.

Kezeket a szívre, valljuk be töredelmesen: szenvedélyesen szeretünk játszani.

Boldog-boldogtalan gyermekkorunk főfoglalkozását kisebb-nagyobb odaadással és gyakorisággal felnőttként is űzzük. Valahol mindig perdül a kocka és pörög a rulett, valahol mindig felveszi vagy lecsapja egy játékos a kártyalapokat, odább teszi a bábot a táblán, számokat ikszel be a szerencsemezőben. Valahol mindig rúgják, dobják, elütik vagy megpöckölik a labdát, másutt biliárdgolyók koccannak, dominókövek illeszkednek egymáshoz, unalmat űznek a kirakott pasziánszok, összerakott puzzle-képek és kitöltött keresztrejtvények. Példátlanul népszerűek a televíziós vetélkedők, milliók rángatják mindenütt a világban a „nyerő”automaták karjait, naponta új és újabb komputeres játékok teszik próbára ügyességünket, kreativitásunkat, kombinációs és stratégiai készségeinket.

Ha valamely emberi foglalatosság régi eredetét akarjuk hangsúlyozni, vagy azt mondjuk, hogy „már a görögök is”, vagy még messzebb megyünk az időben, állítva, hogy ez a valami bizony „egyidős az emberiséggel” (mint mondjuk a tánc). Ám a játék, mint erre a holland történész, Johan Huizinga hívta a figyelmet Homo Ludens (A játékos ember) c. művében, korábbi az emberi kultúránál, „öregebb” az embernél. A játékot állati ősiségünkből hoztuk magunkkal. Álljunk csak meg egyetlen percre a csimpánzok ketrece előtt! De az is elég, ha megnézünk egy delfinekről szóló filmet – vagy csupán madzagra kötött papírmasnit húzunk el macskánk előtt. Igen, a játék legősibb ösztöneink mélyéről tör fel és legkifinomultabb szellemi képességeinkben teljesedik ki. Ez a kettőssége, érzelmi és értelmi összetettsége teszi izgatóvá, könnyeden szórakoztatóvá – vagy véresen, halálosan komollyá. A vér és a halál olykor szó szerint is érvényes, és itt ne csak a töltött fogópisztollyal játszott orosz rulettra vagy a bikaviadalra gondoljunk, hanem bűnözők és a bűnüldözők örök párharcára, háborús taktikákra és stratégiákra. Ezek ugyan idegenek a játék igazi szellemétől, de például a játékok egyik legnagyszerűbbje, a sakk is eredetileg az egymással hadat viselő királyok hadseregének összecsapását modellezte.

Mint egyik legalapvetőbb szükségletünk, a játék megjelenik életünknek szinte minden területén. A fentebb már említett Huizinga kultúránk egészét a játékból eredezteti, s ha ez a hipotézis kétségbe is vonható, annyi bizonyos, hogy a művészeteket – kis túlzással – akár játéknak is tekinthetjük. Gondoljunk csak a színjátszás vagy a játékfilm, a zongoraverseny, vagy a hangjáték kifejezésekre, vagy arra, hogy aki muzsikál, az játszik a hangszerén.

Legnagyobb íróinknak, költőinknek is életeleme volt a játék. Játszottak civilként és íróként, játszottak hol könnyeden, hol mély szenvedéllyel, hol halálos komolysággal. Tudjuk például, hogy az egyik legjobb magyar regény, az Iskola a hátáron szerzője, Ottlik Géza behatóan foglalkozott a bridzs elméletével, Tandori könyvet írt a gombfociról, Csurka a lóversenyről és az ultiról, Molnár Ferenc Játék a kastélyban remekének a többcsavaros színjáték a tárgya, és akkor már Dante Isteni és Bazac Emberi színjátéka se maradhat ki a sorból, de említést érdemelhet a Noran kiadó kötete, amekyben összegyűjtötték Ady Endre, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kellér Andor, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Nagy Lajos sakkról írt novelláit, „természetesen” Stefan Zweig klasszikus Sakk-novellája előtt is tisztelegve… A kortárs magyar irodalom markáns alakja, Temesi Ferenc meg éppenséggel egy sakkjátszma szerkezete alapján, annak lépéseit követve építette fel Királyáldozat című regényét, és persze Dragomán György Fehér királya. A számtalan pókeres, rulettes, lóversenyes, szerencsejátékos, biliárdos film puszta felsorolása oldalakat tenne ki, álljon itt csak jelzésként néhány: A nagy átverés, Pókerarcok, A pénz szaga, Kaszinó, A nagy utazás.

Szerep- és stílusjátékokra épül Weöres Sándor teljes munkássága, s ő maga azt vallotta, a költő nem az, aki felnőttként elkezd verset írni, hanem az, aki a gyerekkori nyelvi játékokat nem tudja abbahagyni.

A tragikum és a játékosság jól megfért az egyébként sakkozni is nagyon kedvelő József Attila költészetében, ennek bizonyítására már-már közhelyszerű bizonyíték a halála évében írt Születésnapomra c. verse, amelynek nagyszerű nyelvi humora talán még jobban kiemeli a mondandó súlyosságát és a leggyakrabban idézett ars poeticává teszi a „tani-tani” szójátékkal végződő hitvallást. (De ugyanilyen gyakran hivatkozunk a „Játszani is engedd” költői parancsra is.)

A halál közvetlen közelsége miatt talán ennél is megrázóbb Kosztolányi Dezső végsőkig kitartó játékossága, amely nem hagyta el akkor sem, amikor gégeműtétje után már nem tudott beszélni és írásban kommunikált környezetével. Felesége átkötötte a sebét fáslival, amit a költő így köszönt meg: „Gézcsókom”. Legutolsó tudatos gesztusával pedig ezt vetette papírra: „Végem van. Kosztolányi Dezső.” Nagyobb öniróniát elképzelni sem lehet, minthogy valaki saját aláírásával hitelesítse önhalálát. Óhatatlanul felidéződnek Akarsz-e játszani c. költeményének záró sorai:

Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

S ha már Kosztolányinál tartunk, költészete játékosságának ezer vonását most átugorva hadd említsem meg, hogy nagy játékostársaival, Babitscsal, és főleg Karinthy Frigyessel az irodalmi-nyelvi-szellemi játékok egész sorát honosították meg a korabeli irodalmi kávéházakban és szalonokban. Ezeknek egy részét máshonnan (pl. a párizsi szalonokból) vették át, más részét maguk alkották. Anagrammák sokaságát készítettek el, intarziákba foglalták egymás nevét („Önt égi kar inti: frigye sikerülni fog”), kitalálták a csacsi-pacsit, írtak egymás rímeire verseket (ezt egyébként Illyés és József Attila is megtették; fenn is maradt a két szonett). Legnagyobb „csínytevésük” is közös szerepjátékhoz kapcsolódik: az értelmiségi körökben akkoriban elharapózott kelet-imádatot azzal tették gúny tárgyává, hogy kreáltak egy nem létező, bengáli nyelven alkotó titokzatos költőt, Cecil M. Joepardyt, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy egy Madagaszkár melletti szigeten él egzotikus növények és állatok között. Nemcsak beszéltek róla, hanem „fordítottak” verseiből és bölcseleti írásaiból, tanulmányban elemezték munkásságát. A sznobériával méltán vádolható pesti szalonok közönsége mindezt komolyan vette, kialakult és hosszú ideig tartotta magát a Joepardy-legenda.

Roppant népszerűek voltak ekkoriban a francia földről érkező szekreter-játékok. Ezek mindegyike valamely kollektív alkotás létrehozását célozza, még ám úgy, hogy a sorban következő játékos előtt titok marad (innen a név), mit hoztak létre az előtte lévők. A szekreter-vers például úgy születik, hogy valaki egy papírlap tetejére felír egy verssort, majd behajtja a lapot úgy, hogy sora ne látsszon, a hajtásra pedig ráírja a szótagszámot és a rímet. A második játékos, anélkül, hogy látná az előzőt, megírja az adott szótagszámú és rímvégű második (válasz-) sort, majd ír egy újat, harmadikat. Behajtja a lapot, felírja a harmadik sor adatait – erre a következő játékos „válaszol”, majd ő is írja a magáét. Végül a lap visszaérkezik a kezdőhöz, aki egy záró sorral befejezi a verset. Széthajtogatják a papírt és nagyot nevetnek a „szabályos”, rímelő, de teljesen értelmetlen sületlenségen. (Tessék társaságban kipróbálni, nagyon szórakoztató!)

Szinte azóta, hogy költészet létezik, rendeznek költői versenyeket („Már a görögök is…). Az antik világból örökölt hagyomány a mai napig él, Papp Zoltán színművész ötletéből 1998-tól kezdődően évente megrendezik az Aquincumi Költőversenyt, amelyen megadott témára és/vagy megadott stílusban-versformában mérik össze poéták a tudásukat, találékonyságukat. Hasonló feltételeket szab évről évre a Lilla-díjat odaítélő kuratórium: egyetlen nap alatt kell a részvevőknek verset írniuk adott kifejezések felhasználásával. Nem maradnak ki más műfajok sem a játékból: néhány esztendeje a Holmi c. rangos folyóirat úgy hirdetett novellapályázatot, hogy a pályaművekbe előre megadott mondatokat kellett beépíteni; és évről évre a magyar színházi élet jelentős eseményei azok a drámaíró-versenyek, amelyek során három meghívott szerzőnek egy aznapi napilapból kisorsolt újsághír alapján kell színdarabot írnia néhány óra alatt úgy, hogy estére a társulat be is mutathassa.

Számos hasonló akciót indított korábban a zEtna webmagazin, kortárs szerzők pedig megírták Bodor Ádámnak A Verhovina madarai c. regényében emlegetett Eronim Mox szakácskönyvét.

Weöres költészetének játékosságát már említettem. Munkásságában se szeri, se száma a stílusbravúroknak. Mint tudjuk, nem létező nyelven is írt verset, és ennek megadta magyar fordítását:

Ebben a legszebb a bizsergető fogalom a „képzelt eredeti” ... Ám ez nem puszta képzelet, több annál: a kreativitás csúcsteljesítménye: egy létrejött „fordítás” mögé megalkotni az eredetit...

Talán ennél is nagyobb teljesítmény: nagy formátumú Psziché c. művével Weöres egy sosem létezett költőnő alkotói oeuvre-jét hozta létre, ezzel mintegy divatot teremtve a szerepjátékoknak; követői között a számos kínálkozó példa közül hadd említsem Esterházy Péter szerep- és stílbravúrjait, illetve az erdélyi Kovács András Ferencet, aki rendszeresen „fordít” sosemvolt latin és angol költőktől, illetve megalkotta a nagyszerű múlt századi poeta doctus, Lázáry René Sándor alakját. De említhetném Baka István orosz alteregóját, Sztyepan Pehotnijt (tessék csak lefordítni a nevet!) vagy a felvidéki fiatal irodalmárok maguk-teremtette Tsúszó Sándor-hagyományát, melyhez magamnak is csatlakozni volt szerencsém. Nem kevés játékos kedv övezte a Parnasszus c. folyóirat különszámának ötletét, amelyben Petőfi Sándor barguzini verseit adták közre kései utódjai; Makkai Ádám hasonló ötlettel egész könyvet írt Petőfi szibériai és kaukázusi naplóiból, verseiből. József Attila „öregkori” verseit is létrehozta a hálás-háládatlan utókor…

S hogy egyetlen példát a világirodalomból is hozzak. A francia Raymond Queneau 1961-ben jelentetett meg egy karcsú verseskötetet, amelyben mindössze 10 szonett volt található. Ám ezek azonos rímek és hasonló grammatikai egységek alapján voltak megalkotva úgy, hogy bármelyik vers bizonyos sorszámú sorát bármelyik másik vers azonos sorszámújával fel lehetett cserélni. A nyomdában az egyes lapokat soronként csíkokra vágták, így a könyvet felütve mindig egy új szonett kerül az olvasó elé. A könyvecske szerénytelennek tűnő címe százezer milliárd költeményt ígér (Cent mille milliards de poémes) – ám ez nem túlzás, a 10 vers kölcsönösen felcserélhető 14 sora valóban ekkora nagyságrendű variációs lehetőséget biztosít. A könyvnek néhány évvel később elkészült digitális (számítógépes) változata, a hozzá rendelt program véletlenszerűen jeleníti meg a felhasználó előtt az éppen „aktuális” szonettet.

A komputertechnika maga is lendületet adott az irodalmi játékoknak. A fentihez nagyon közeli példát említve: a magyar neoavantgárd ma már „nagy öregnek” számító alakja, Papp Tibor készítette el az első magyar versgeneráló szoftvert, a Disztichon Alphát. Az alkotó sajátos szerkezetű adatbázist hozott létre, ennek több tucatnyi strukturális cellájának mindegyikébe több száz, egymással azonos grammatikai felépítésű egységet (szövegrészt) helyezett el, még ám olyanokat, amelyek megfelelnek a disztichon klasszikus versmértékének. A szigorú algoritmust követő program ezekből véletlenszerűen választ. Az eredmény egy nyelvtanilag teljesen korrekt, tartalmilag értelmes, időmértékes sorpár. Kimondani is félelmetes: a variációk teljes száma 16 billió. Bár a szerző ezeket kifejezetten csak képernyőn és csak egyszer megjelenő műveknek szánta, néhány évvel ezelőtt pár tucatnyit publikált a Kortársban, az Árgusban és más folyóiratokban. Aki ismeri Papp Tibor gépi segítség nélkül írt szövegeit, azok hangulatát, szóhasználatát, mindig meghökkentően újszerű tartalmát, az megállapíthatta: a generált művek ízig-vérig Papp Tibor-költemények, magukon viselik a program és az adatbázis létrehozójának keze nyomát.

Az irodalmi játékok előtt minden eddiginél újabb távlatokat nyitott az internet, a webtechnika. A csatolások, egybekapcsolások, hivatkozások legkülönbözőbb módozatai, a felgyorsult kommunikáció, az interaktivitás, a szövegek terjesztésének, átvételének és újraszerkesztésének páratlan lehetőségei, kell-e mondani, ösztönzőleg hatottak az erre fogékony szerzőkre, felfokozza kreativitásukat. Ennek nyomán születtek meg az irodalmi textusokat képi és hangi effektusokkal kiegészítő multimédiák; létrejött az áttételek, hivatkozások sorozatát egybecsatoló hipertext; megszületett a kollektív művek létrehozására is roppant alkalmas hálózati irodalom. A cyberkultúra keretében keletkező művek ma már elválaszthatatlan részét képezik annak, amit modern felfogásunk irodalomnak nevez. Láthatóak ennek az új képződménynek hatalmas előnyei és roppant hátrányai, ellentmondásai és veszélyei is – de talán ennél is szembetűnőbb a legtöbb alkotói szabadságot felkínáló végtelen játékossága. Vannak, akik idegenkednek tőle, sőt, egyenesen a rontást látják minden effajta ördöngösségben, és vannak, akik arra használják, amire szerintük való: az irodalom kifejezőeszközeinek gazdagítására.

A művészet folytonosan megújuló folyamata nem létezhet kísérletezés, játékos-komoly újítások nélkül. Az irodalomnak a nyelvi és más eszközökben rejlő új és újabb lehetőségei, ebben biztos vagyok, sokkal jobban kiaknázhatók felszabadult játékos kedvvel, mint görcsös igyekezettel, karót nyelt merevséggel. Édes anyanyelvünk pedig, sok más funkciója mellett, egyben legfőbb játékeszközünk is.

(2004; kisebb későbbi beletoldások)

Balla D. Károly

Kezdetben volt a játék

Ha választani kellene, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magamat, gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az értelmes ember ugyanis nem feltétlenül játékos, ellenben a játékos feltétlenül értelmes. Sőt, az értelme kifinomult, fantáziája fejlett, rendelkezik kombinációs készséggel. Jó esetben még humorérzéke is van. Ami nagy, elvakult szenvedéllyel, halálos elszántsággal, gyötrő küzdelemmel jár, az szerintem már nem is igazi játék, hanem mánia vagy addiktológiai függőség, betegség, netán foglalkozásszerűen űzött mesterség. Játszani nem lehet véresen komolyan, sakkozni nem úgy kell, ahogy a világbajnokságon teszik, hanem valahogy úgy, ahogy Karinthy leírja a Sakkozókban. Géppel szemben bármit is játszani pedig a legteljesebb érdektelenség. Olyasmi, mintha a borkóstolást felcserélnénk kedvenc italunk vegyelemzésével.

A szellemi játékok iránti vonzalmammal legalább annyiszor szórakoztattam kisebb-nagyobb társaságomat, mint ahányszor az agyukra mentem vele. Ha a beszélgetésben beállt egy pillanatnyi csend, máris azt kérdeztem, hogy akkor most barkochbázunk-e vagy szópókerezünk. Később már megspóroltam a rábeszélésükre szánt időt, rajtaütésszerűen nekiszegeztem valakinek a kérdést: „Tárgy?”, vagy bejelentettem: „Mr. X. vagyok, lehet kérdezni.”

Voltaképp az irodalom is játék, sőt, a művészet egésze. Görcsös erőfeszítésből ritkán születik nagy mű, a szellem szabad szárnyalásából annál inkább. A szenvedés, az átélés, a felemelő vagy lesújtó tapasztalat legyen meg előtte; magában az alkotási folyamatban már a teremtés öröme domináljon.

Huizinga Homo Ludens c. művében ennél is messzebbre megy, szerinte „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”. Tudjuk, szinte bármiből le lehet vezetni bármit, nagy eszmerendszerek egyformán jól ráépíthetők olyan fogalmakra, mint anyag, lét, szubjektum, isten, megismerés, lélek, szeretet, káosz, valóság – ezek sorából egyáltalán nem lóg ki a játék, miért ne tekinthetnénk tehát éppen ezt minden kezdetek kezdetének?

(2006)

Más történetek

Balla D. Károly posztumusz

Állítólagos (van továbbá a Wiki szerint tényleges) 50. születésnapomon virtuális öngyilkolságot kíséreltem meg. Sikerrel jártan. Azóta minden posztumusz.

Akkor, 2007 januárjában a blogombéli bejelentésemen és az itt is látható kis képanimáción túl semmilyen magyarázattal nem szolgáltam. Gesztusom kiváltott bizonyos értetlenségeket, de akik ismerték egyéb furcsaságaimat és internetes akcióimat, megbocsátó mosolygással sorolták az esetet fenegyerekes különcségem közé.

Csak nagyon kevesen tudhatták, hogy >>tovább: BDK posztumusz.

Az első piréz vagyok

2007. március 7-én piréznek nyilvánítottam magam. Tettem ezt abból az okból, hogy az előző napi sajtóhír szerint a magyar lakosság részéről nőtt a pirézekkel szembeni elutasítás. Ezzel a bejelentéssel én lettem az Első Piréz. Bár példámat később többen követték, mozgalmak és szövetségek indultak (ezek hamar ki is fulladtak), elsőségemet senki sem kérdőjelezte meg, így az ideig-óráig tartó fellángolások mellett nem csupán elsőségemet, hanem piréz állandóságomat is megtarthattam. >> tovább: Első piréznek lenni - hol élnek pirézek?

BDK honlap-SEO szakértő

A weboldalakat optimalizáló szakembef feladata a honlap Google kereséshez való igazítása és a PR vagy inkább prémium linképítés keresőmarketing szempontok szerint, Arvisura online eszközök segítségével.

• https://honlap-seo.balla.biz/seo-szakerto/

BDK: műhelyszöveg a Szembesülés c. regényből

Úgy játszol, mintha fát vágnál

Amikor egyik levelében Elektra azt állította, hogy: "Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál", az ifjú Oresztész elég komolyan megsértődött, leginkább azért, mert a penge telibe találta. Oresztész ugyanis valóban roppant módon szeretett játszani, de ezt a vágyát legtöbbször valami merev programszerűséggel elégítette ki. Mondhatni: játékaiból hiányzott a játékosság. "Akkor most barkochbázzunk", mondta, ha pillanatnyi csend állt be a társalgásban. Megtette ezt akkor is, ha kettesben sétált Elektrával, akkor is, ha hárman-négyen éttermi asztalnál ültek, de akkor is, ha a tízfős házibulizó társaság pár órányi intenzív táncolás után lerogyott kicsit pihenni. "Én már gondoltam, kérdezhettek" - rikkantotta Oresztész, és nem hangolta le a többiek ajkbiggyesztő elutasítása. "Akkor gondoljál te. Tárgy?" - szegezte neki a társaság azon tagjának, akiben akár csak a leghalványabb hajlandóságot felfedezni vélte. Nem adta fel akkor sem, ha első próbálkozásával kudarcot vallott. "Na jó, akkor játsszunk Mr. X.-et. Én vagyok, hmm, mondjuk Mr. Bé. Kérdezhettek!"

Tudta jól, ebben a játékban a kérdezők hatalmas fölényben vannak a feladóval szemben, ami talán kecsegtetheti őket, ezen felül számított a természetes emberi kíváncsiságra - "Ugyan kicsoda lehet az a híres ember, akinek B-vel kezdődik a neve?" -, így előfordult, hogy valaki felelőtlenül megkérdezte: "Te festetted meg Vénusz születését?" Oresztész azonnal lecsapta a magas labdát: "Nem, nem vagyok Botticelli!" Erre még ketten-hárman beszálltak: "Te fordítottál magyarra egy román népballadát, amelynek a címe egy mozgalom jelszavává vált?" "Nem, nem vagyok Bartók Béla. De a Csak tiszta forrásból nem a címe a balladának, hanem a záró sora." Erre valaki elhatározta, most kérdez valami rafináltat: "A te regényedben szerepel Woland?" De Oresztész azonnal kapcsolt: "Meg Korovjov és Azazello! No és persze a Mester és Margarita. - nem, nem vagyok Bulgakov."

Oresztész roppant módon élvezte ezeket a pillanatokat. Ebben bizonyára szerepet játszott a tudás-fitogtatás hiúsága is, mégsem ez volt a fő motiváló erő, hanem, hogy szüksége volt az effajta stressz-közeli helyzetekre, amikor is felszökhetett az adrenalin-szintje, kipirulhatott az arca és valami édes részegítő érzés foghatta el. Ezért akart mindenáron játszani, ezért erőltette rá társaságára. És ha nem sikerült sem barkochbára, sem Mr. X.-re rábeszélnie őket, előjött a szópókerral, a különböző szekreter-játékokkal, az információs-asszociációs páros próbával, végül az "Ezt mutasd meg"-gel. És ha sorra mindegyiket elutasították, még akkor is akadt ötlet a tarsolyában: "Na jó. Akkor gyufaszálat gyújtok és körbeadom. Akinél elalszik, annak mindenki feltehet egy rázós kérdést. Ha az illető válaszolt, ő gyújtja a következő gyufát". Ebből aztán nem ritkán több órás "őszinteségi játék" alakult, amely, mutatta a tapasztalat, bizonyos ponton beszélgetéssé, nem ritkán heves szócsatává vált. Már senki nem akart gyufát gyújtani, még kevésbé táncolni: hajnalig faggatták egymást és mondták a magukét, cáfoltak és igazoltak, érveltek és hosszú bizonyításokba bocsátkoztak - és megváltották a világot, épp annyira mint ifjú sznob-titánok egy újhullámos filmben. Mindezt nem egyszer hajnalig. Néhány ilyen házibuli alatt igen alaposan megismerték egymást - és önmagukat, ahogy ezt a delphoi szentély felirata megkövetelte.

Oresztész még hosszú évekig ezeknek a vitáknak a tapasztalatából profitált, itt tanulta meg nézeteit a legérthetőbben és a legnagyobb bizonyító erővel kifejteni. De itt tanulta meg azt is, hogy jó vita elképzelhetetlen ellentmondás nélkül, így nem egyszer vállalta Hádész ügyvédjének szerepét: ha túl nagy volt az egyetértés, akkor a saját véleményével ellenkező kijelentéseket kezdett tenni, ezzel késztetve a többieket, hogy a sajátjuk mellé új és újabb érveket sorakoztassanak fel. Maga is itt tanulta meg a jó vita alapszabályát: mindig új, mindig más argumentumokat kell felhozni, különféle területekről vett példákat kell említeni, analógiákat találni, indukálni és dedukciót végezni, ellentmondásokat találni az ellenfelek okfejtésében - közben a sajátunkat is folyamatosan felülvizsgálni. Vitázni csak azzal, azokkal érdemes, akik hasonló szándékkal fognak hozzá - és semmi értelme azzal szóváltásba keveredni, aki valamely mély meggyőződés alaptételeinek folytonos ismételgetéséről hiszi azt, hogy vitázik.

És megtanult még valamit. Azt, hogy olykor maga az érvelés is teremthet véleményt. Hogy nincsenek előre gyártott, kész igazságok - az igazság olyan út, amelyen a mások ellenvetéseivel és a magunk kételyeivel egyaránt megküzdve haladunk, gyakran meg-megállunk, le-letérünk róla, sőt nemegyszer vissza is fordulunk rajta - és az út végén nincsen semmi, semmilyen nagy bizonyosság, semmiféle végső megvilágosodás, mert a megismerés nem zárható le, az igazság nem diszkrét, hanem kontinuus, mint maga az idő.

Oresztész egész további életében a még oly éles, "életre-halálra" szóló vitákat is játéknak, szellemi erőpróbának fogta fel. Ilyenkor felvillanyozódott, kipirult az arca, gyakran meg is izzadt. Mint akiből hiányzik a valódi játékosság. Mintha fát vágna szenvedélyesen.

(1999-2005)

A SEO tanácsadói szolgáltatás ára magas

Játék ide vagy oda, nem adja munkáját ingyen a SEO tanácsadó szakértő. Szerinte a szolgáltatás értéke magasabb, mint az ára. Az online munkát vállaló keresőmarketing ügynökségek Budapesten a PR cikkes linképítést preferálják, fennen hirdetvei, hogy a weboldal optimalizálás sikerdíjas vagy havidíjas megállapodás mellett ebben ki is merülhet.

A játélelmélet népszerűsítéséhez a Google honlap-optimalizálás is hozzájárulhat, meg ahhoz is, hogy tudjuk, magyarul mi Homo Ludens jelentése és melyek a weboldal keresőoptimalizálás kulcsszavai.