Bodolay Klára élete és munkássága

Bodolay [szül. Blodlay] Klára (1901, Szatmárnémeti - 1957, Ungvár) - újságíró, költő. Versei, tudósításai, etűdjei 1917-től jelentek meg az Ungvári Futár, a Kárpáti Féniks, az Út, a Kassai Napló, a Hajrá és más lapokban. Ifjú leányként az ungvári úri szalonok kedvelt vendége volt, zongorázott és szavalt. Személyes ismeretségben állt Tamás Mihállyal, Győry Dezsővel, Hollósy Simonnal. Hagyatékát egy ungvári család őrzi.

Balla D. Károly

Egy modern lélek romantikus vergődése

Bodolay Klára nevét ma kevesen ismerik Kárpátalján. Holott az ungvári irodalmi és zenei életről írott tudósításai a korabeli újságolvasók körében igen népszerűek voltak, kedvelték lírai etűdjeit is. Versei kevésbé találtak utat a kor vidéki olvasójához, holott ezek alapján joggal sorolhatjuk Bodolay Klárát a kárpátaljai magyar irodalom előremutató hagyományai közé. Nagyrészt feltáratlan életműve akár még meglepetéseket is tartogathat, kiadatlan regénye (Ria és Olivér), valamint színművei alighanem többek kordokumentumnál: esztétikai értékük és a modern kor problémáit érintő témájuk a szakma és a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére egyaránt számot tarthat.

A családnevébe utóbb egy magánhangzót toldó Blodlay Klára 1901-ben (más források szerint 1902-ben) született Szatmárnémetiben. Apja, Blodlay Ambrus az ezredvég ismert szatmári seborvosa, aki idejekorán elkártyázta a kisnemesi családtól rá hagyományozott vagyonkát és a feleségével kapott hozományt, majd ivásnak adta a fejét és kevéssel leánya születése után tüdővészben meghalt. Az édesanya, Blodlayné Lázár Mirtyll valószínűleg földbirtokos-leány volt, akit családja nem sokkal rangon aluli házasságkötése után, a férj egyik első kocsmai verekedését követően kitagadott. Mirtyll asszony kitagadtatván és megözvegyülvén éveken át dacolt a nyomorú körülményekkel, alkalmi munkákból tartotta el magát és lányát, mígnem feladta a harcot és 1909-ben egy nagyobb adag morfiummal véget vetett életének.

A kis Klárát 1910-ban valamelyik nagynénje vagy nagybátyja az ungvári Kálvin János Református Árvaházban helyezte el, ahol tizenhárom vagy tizennégy éves koráig nevelkedett. Ekkor (1915-ben vagy 16-ban) fogadta örökbe a Nagyszebenből ugyancsak 1910-ben Ungvárra költözött Blau Ignác, akinek ekkor már szatócsüzlete volt a Fő utca (később: Korzó) 10 sz. alatt. Az öreg Blau özvegyen nevelte Eszter nevű leányát, és feltételezésünk szerint őmellé volt szüksége egy lassan anyányivá érő, ugyanakkor a beteges kislánynál nem sokkal idősebb „nővérre”. Hitét és nevét a derék szatócs nem erőltette rá nevelt lányára, olyannyira nem, hogy amikor az verseket kezdett küldözgetni a Kárpáti Krónikába és az Ungvári Futárba, maga ajánlotta: válasszon jobb hangzású írói nevet. Mivel a lánynak elképzelése nem volt erre nézvést, egy újságpapír szélére az öreg maga kanyarította rá a Bodolay nevet. Klára örült az ötletnek, hisz alig változott valamit a számára oly kedves és megszokott betűsor.

A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor az első vers ezen a néven megjelent. Ungváron ugyanis élt egy köztiszteletben álló és közismert Bodolay család, amelynek tagjai megrökönyödéssel vették tudomásul nevük „elbitorlását”. A családfő ingerült hangú levelet írt az Ungvári Futár főszerkesztőjének, aki kénytelen volt „a verseket fabrikáló ismeretlen hölgyeményt” magához kéretni. Látván, hogy ifjú gyereklányról van szó, felettébb elcsodálkozott, majd - jobb ötlete nem lévén - kézen fogta kis szerzőjét és meg sem állt vele a Bodolayak Káptalan utcai családi villájáig.

Innen az események gyors egymásutánban követték egymást és nem egy váratlan fordulatot vettek.

A mogorva ember hírében álló Bodolay Ferenc–Eduárd szívét egyetlen pillantásával meglágyította a kis Klára, és a családfő nemcsak hogy elnézte a végül is csak egyetlen betű betoldásával elkövetett „névbitorlást”, hanem beleegyezett a választott írói név „örökös” használatába. Egyetlen feltétele volt: Klára minden csütörtök délután jelenjen meg a szalonjukban és az ilyenkor sorra kerülő, Ungvár-szerte emlegetett ötórai teán olvassa fel újabb költeményeit. A kamaszlány ráállt, de neki is volt feltétele: csak akkor jön, ha vele tarthat fogadott húga, a hétéves Blau Eszter. Az arisztokratikus külsejű és viselkedésű, valójában alacsony sorból magát felküzdő banktisztviselő nem akart kicsinyesnek bizonyulni, beleegyezett az árukapcsolásba.

A Bodolayak ötórai teája ettől kezdve végképp elhíresült. És habár zavaros történelmi idők köszöntek Kárpátaljára (1917–20!), Klára versei egyre tisztább hangon csengtek és egyre több ifjút vonzottak az irodalmi szalonba. De nem maradt háttérben a kis Eszter sem, akinek zenei képzésére az öreg Blau sok-sok pengőt áldozott már addig, s így igen szépen zongorázott, egy-egy Chopin-keringővel nem egyszer gyönyörűséget szerezve az alkalmi hallgatóságnak; az igazi rajongást a nővérek akkor váltották ki, amikor négykezest játszottak.

A dolognak híre ment a városban, és a nagy házat vivő más úri családok is hívogatni kezdték Klárát összejöveteleikre. Ezzel egyidejűleg a város kulturális életének a szervezői is kötelességüknek kezdték tartani, hogy

Nem bizonyítható, de valószínű, hogy a Bodolay-szalonban ez esztendőkben némelyszer megfordult a marosvásárhelyi illetőségű Lázáry René Sándor, a kiváló romanista. Bodolay Klára fennmaradt naplórészletei legalábbis gyakran említenek bizonyos „Sándor bácsit”, más helyen pedig L.R.S.–nek ajánlott verseket és töredékeket találtunk. Nem kizárt, hogy Lázáry távolabbi rokona (másodfokú nagybátyja?) lehetett Klárának (emlékszünk: a fiatalon elhalt Blodlaynét lánykorában Lázár – ha nem is Lázáry – Mirtyllnak hívták), s elképzelhető, hogy ő maga is közreműködött az árván maradt kis rokon árvaházi elhelyezésében Ungváron. Bárhogy is volt: Kláránk ebbe a titokzatos Sándor bácsiba 17-18 évesen igencsak beleszerethetett, és legtöbb szerelmes versét alighanem ez a – szeméremből? más okból? – titkolni szándékolt érzés ihlette, még jóval az imádott bácsi halála (1927) után is.

Egy másik művészetpártoló család, az Olcsváryak otthonában ismerkedett meg Klára Hollósy Simonnal. Az idős piktort igencsak elkápráztathatták az ifjú hölgy karakteres vonásai, portrét készített róla, amely sokáig függött a szalonjukban. Ám 1944-ben, amikor Olcsváryék menekülni kényszerültek, a festménynek nyoma veszett, csupán egy nem túl jó minőségű, kézzel színezett fotókópia maradt fenn róla (utóbbit a Poratunszky-család bocsájtotta rendelkezésünkre).

1918. december végén, a Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról szóló néptörvény kihirdetését és a Ruszka Krajna néven ismertté vált jogterület megalakulását követően meghalt Blau Ignác (egy hatalmas posztóbála zuhant rá s nyomta agyon), és a Bodolayak magukhoz vették két védencünket. A kis Esztert az apácákhoz kezdték járatni (más forrásból tudjuk: nagykorúvá válván a leány katolizált és a keresztségben a Borbála nevet kapta; közvetlenül ez után már mint Blau Borbála ment férjhez Tsúszó Sándorhoz, aki 1937-ben hét hónapot töltött Ungvárott), Klárát pedig kereskedelmi iskolába íratták. Gyakorlatilag mindkettejükről mint lányaikról gondoskodtak egészen 1920-ig.

Klára kisebb-nagyobb rendszerességgel publikált ungvári, munkácsi, kassai lapokban, szerepelt néhány kalendáriumban, almanachban. 1919 januárjában, Ungvár csehszlovák csapatok általi megszállása alkalmából keserű pamfletet írt Elvesztünk örökre címmel, amelyet már egyetlen lap sem mert publikálni. Júniusban vakbélműtéten esett át, és amikor kétheti lábadozás után elhagyta az egyes számú ungvári belklinikát, már a párizsi békekonferencia által szentesített Pudkarpatska Rus polgárának számított. Ahogy szeptemberben a saint-germaini egyezmény kimondta Kárpátaljának a Csehszlovák Köztársasághoz történő csatolását, a Bodolay család leszámolt minden történelmi illúzióval és hosszas készülődés után 1920 áprilisában elmenekültek Kárpátaljáról; további sorsuk ismeretlen.

Klára nem tartott velük, Ungváron maradt, ám életének további eseményeiről igen keveset tudunk. Annyi azonban bizonyos, hogy fogadott húgáról annak felnőtté válásáig az öreg Blau meghagyásai szerint gondoskodott. Ő volt az éppen hogy nagykorúvá vált Borbála és Tsúszó Sándor házassági tanúja, ő vigasztalta magára maradt húgát a férj titokzatos eltűnése után. Együtt vészelték át a hatalomváltásokat, a háborús esztendőket és az 50-es évek megpróbáltatásait. Ez esztendőkben igen szerény körülmények közepette éltek, sokat nélkülöztek. 1956 őszén Klára tüdőgyulladást kapott, amelyből ugyan még kilábalt, ám egészsége oly mértékben megrendült, hogy a tavaszt nem érhette meg. 1957. január 17-én szenderült örök álomra. Csak találgathatjuk, hogy vajon megfagyott-e a Borbálával közösen lakott Árok utcai fűthetetlen lakásban avagy egyszerűen szíve mondta-e fel a szolgálatot. Igen szűkszavú és szemérmes naplórészleteiből annyi azonban kiderül: utolsó napjait is jó hangulatban töltötte Borbálával: egyiküket a versfaragás, másikukat a levélírás és -várás töltötte el örömmel.

Akár szimbolikusnak is nevezhető Bodolay Klára temetése. Húga – pénzszűkében – az öreg Blau sírjában helyeztette örök nyugalomba. Ezt megelőzően a gyászszertartást (nagy titokban, a két nővér lakásán) az ungvári református lelkész, Borbála katolikus gyóntatópapja és az öreg Blau Dachauban veszett rabbi-barátjának az USÁ-ból épp hazalátogatott fia közösen celebrálta. Kárpátalján alighanem ez volt az első ökumenikus vallási esemény.

A számos fennmaradt újságkivágás tanúsága szerint ha el-elvétve is, de 1944-ig Bodolay Klára publikált verseket, nagy ritkán egy-egy novellát és tárcát, glosszát is. Használt néhány álnevet és szignót (P. Margit, Bodó Mirtyll, B. K., -kláris, -la-ly), illetve közzétett név nélkül is írásokat (beszámoló kulturális, nőegyleti vagy egyházi jellegű eseményekről).

A megjelenteknél azonban számában és minőségében is jelentősebb Bodolay Klára kéziratban maradt hagyatéka. A több száz költemény és verstöredék, tucatnyi tárcanovella, egy regény és több színpadi kísérlet mellett számtalan ismeretlen eredetű és rendeltetésű feljegyzés, naplórészletek, álomfejtő-füzet, sőt: receptgyűjtemény került elő az 1979-ben elhunyt Blau Borbála hagyatékából. A Bodolay-életmű értéke és jelentősége ma még tisztázatlan, ám a publikált és publikálható írások alapján jó közelítéssel meghozható az életmű egészére vagy annak részleteire vonatkozó értékítélet.

Nos, míg a korabeli lapokban közzétett írások alapján tiszta lelkiismerettel kijelenthettük volna: költőnk nem több egy ügyesen verselő, tiszta érzelmű és mélyen gondolkodó dilettánsnál, addig az ismeretlen hagyaték feltárása igazi irodalmi értékeket is felszínre hozott, és – reméljük – hoz még a későbbiekben is.

Ami a most már szinte hiánytalanul megismert költői oeuvre-ről elmondható: igazi női versek ezek az írások, amelyekben – minden dekadens merészség és nem ritkán avantgárd hatás ellenére, a korszerű életérzés és jellemzően huszadik századi modern pszichológiai szemlélet mellett – szinte mindig felismerhető az érzelmileg túlfűtött (és lefojtott!) lélek romantikus vergődése, szeretetvágya, már-már a szentimentalizmus határát súroló emocionalitása. Meglepően erőteljes a versek képi világa, eredetiek a metaforák és hasonlatok; leginkább a szóhasználatot és a némileg félreértett szabadvers-formákat kifogásolhatjuk, no meg a gyakran hiányzó költői invenciót, elszántságot, amely nélkül az írások erővonalai esetlegesek maradnak, a művek gyakran szétesővé válnak.

Kevesebb erényt és több gyengét mutatnak a prózai megnyilatkozások. Bodolay Klára nem epikus alkat. Novelláit átjárja a költői képi világ, sajnos anélkül, hogy lírai prózát eredményezne.

Figyelemre méltóak a több jegyzetfüzetnyire rúgó feljegyzések is. Ezen gyűjteményekben elválaszthatatlan keveréket alkotnak az olvasott művekből kiírt gondolatok és az ellesett aranyköpések, a verskísérletek és az elvégzendő feladatokra utaló emlékeztetők, a személyes naplóbejegyzések, a valamely eseményekből levont tanulságok és a bibliaórákon hallott szentenciák, a levél-piszkozatok és a lejegyzett álmok. Nem ritkán megjelenik egy-egy idegen kézírású bekezdés vagy fél oldal, ami arra utal, hogy e füzeteket még emlékkönyvnek vagy üzenő-füzetnek is használta tulajdonosa. Bárhogy is: e vegyes eredetű és célú feljegyzések is érdemesek a behatóbb tanulmányozásra, már csak a közéjük kevert verstöredékek miatt is.

Összefoglalva állapítsunk meg talán annyit, hogy Bodolay Klára ugyan nem tarthat számot arra, hogy a magyar vagy akár a kárpátaljai magyar (ha van ilyen egyáltalán) irodalom jelentős alakjának tekintsük, ám annyi bizonyos: munkássága e régió két világháború közti kulturális életének egy üde színfoltját alkotja, egyszersmind a modern életérzések megfogalmazása és az akkor újszerűnek mondható verstechnikák alkalmazása révén ahhoz a modern vonulathoz sorolható, amely hosszú évtidekre feledésbe merült Kárpátalján, s amelyet már csak azért is érdemes megismernünk, mert a mának kódolt üzenetet lehetetlen észre nem venni benne.

Végül egy érdekesség. 1998 táján e sorok írójához elhozta verseit egy diáklány. Bodolay Klára néven mutatkozott be. Mint kiderült, korábbi Pánsíp-számokból és a Bárka c. folyóirat 1996/3-4. számából értesült arról, hogy csaknem száz évvel ezelőtt élt Kárpátalján egy ilyen nevű költőnő - és ő szerette volna felvenni a nevét. (Hasonlóra ugye ismerünk példát az irodalomtörténetből). Versei sajnos nem találtattak közlésre érdemesnek, de publikációs lehetőséghez más réven sikerült hozzájuttatni: írt néhány ismertetést irodalmi eseményekről, ezek itt-ott megjelentek. Később részt vett bizonyos internetes irodalmi akciókban, majd csatlakozott az Alkarpatraz-csoporthoz. Az utóbbi években nem hallani róla, de aligha lehet kétségünk afelől, hogy még találkozni fogunk a nevével.

Ungvár, 1996-2011

Melléklet: Bodolay Klára korai verseiből

A portré Hollósy Simon festményének fotókópiája

Eredeti közlés: