Holott (és ez már súlyosabb dolog) én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, sőt szovjet hazafinak éreztem magam – bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a „mindenkitől képessége és mindenkinek szükséglete szerint” elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni. Csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, túl sokáig voltam naiv, és azzal, hogy naivitásomban elfogadtam egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, elkövettem a b) kategóriájú vétséget. Ugyanakkor a rendszer visszásságainak és a hatalom természetének a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. A kiábrándulás évei során levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy átessem a ló túlsó oldalára, bedőljek a rendszerváltás után oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak, s az új struktúrákat szolgálva építsem karrieremet. Bár beléptem és bizonyos munkát is végeztem a frissen alakuló magyarságszervezetekben, egyre súlyosabb fenntartásaim miatt idejekorán ki is faroltam belőlük. (Az elsőből, ma is legnagyobból, például azért léptem ki, mert 1994-ben elnöksége hivatalos nyilatkozatban elhatárolódott egy korábban gyűjtött, de akkoriban publikált eredeti népi mondától (!) csak azért, mert abban Perényi-korabeli ugocsai szerzetesek parázna tetteiről esett szó.) Hitetlen létemre elmentem ugyan az ungvári református templom újraavatására, de a „megtérésemen” fellelkesültek invitálását, hogy legyek a húszas tanács tagja, köszönettel elhárítottam. Lelkesen üdvözöltem, hogy a rendszerváltás utáni hivatalos Magyarország a kormánypolitika szintjére emeli a határon túli magyarok ügyét, de szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem: ha elkötelezném magam a tizenötmilliómagyarozó politikának, az ugyanúgy béklyója lenne szabad gondolkodásomnak, kritikus szemlélődésemnek és a szellemi szuverenitásnak, mint a korábbi szovjetségem.

Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerült volna, ha nincs ott tanulságul a saját múltam, a hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalata, például költői indulásom egy fájó pontja.

1979-es első kötetem megjelenéséig én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: valahogy ösztönösen ódzkodtam attól, hogy kisebbségi helyzetű magyarsággyakorlóként lépjek ki az életbe (az apai példa sem volt vonzó), a tudományok univerzalitása szebb távlatokkal kecsegtetett. A versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappányi borzalmas zengeményt. Hogy megírtam őket, az megmosolyogni való, ám hogy sok közülük, leginkább a „tematikusak” (béke, forradalom, munka…) meg is jelentek, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: miként és miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe... Nos, ezek felett a b) kategóriájú vétségek felett az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam (visszatérő motívum: apai ösztönzésre) belesodródni a pártos szovjet költő szerepébe, az kétségkívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Húsz évvel későbbi válogatott verseskötetem budapesti bemutatóján például azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a darabokból, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. Felolvastam például az első kötetemben szereplő Lenin-versemet is (a közönség nem igazán vette a poént), de keletkezésének a történetét nem meséltem el. Talán mert nem akartam magyarázkodni, mentő körülményeket felhozni.

1977-ben történt, az akkor még a magyar helyesírás szabályzata szerint nagy kezdőbetűkkel írandó nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulója évében. Bár a rendszernek akkor még szinte feltétlen híve voltam, a hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A brezsnyevi létező szocializmus nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Az egészben számomra a Leninre való állandó hivatkozás volt a legvisszatetszőbb, tudtam, hogy amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. A lenini ideák akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van a forradalom vezérének személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam. Így kezdődött: Nem akkor jutsz eszembe, / ha vitorlányi plakátokról / vigyorogtatnak le / vagy ha megafonokkal / ugattatják neved…

Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy publikáljam. De levélben elküldtem két kedves magyarországi partneremnek (történetesen az egyik apám nyíregyházi, a másik szegedi főszerkesztő-kollégájának volt a leánya – mindkettejükkel közeli, bizalmi barátságban álltam).

Elég hosszú idő telt el, talán hónapok. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat. Még hogy ünneprontás, meg vigyorogtatják, meg ugattatják!!?

A nevezett ideológiai titkár aznap behívatta apámat, és az orra alá dugott egy hajtogatatlan papírra készített tiszta, szép gépeletet, s magyarázatot követelt. Apám megígérte, beszél velem. Itthon aztán emelt hangon számon kérte, miféle vers ez, és minként kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam az eredeti kéziratot, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: másolatát elküldtem két levelezőtársamnak. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová…)

Mai fejjel persze azt gondolom, fel lehetett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, vagy mentegetőzve érvelhettem volna azzal, hogy a verset ugyan nem a nyilvánosságnak szántam, ám lényegében mégis a lenini eszmék melletti hitvallásom... Ehelyett megszeppentem, mert apám azt mondta, ez akár az állásába is kerülhet, de ha csak pártfegyelmit kap, az is nagyon hátravetné nemcsak az ő karrierjét, hanem a magyar lap ügyét is. Jóvá kell tennem a dolgot. Mondjuk, egy „valódi” Lenin-verssel. Ha ezzel az ígérettel állhat Szemenyuk elé, akkor talán megússzuk…

És én átírtam Lenint: plakátról mosolygóra, megafonokból zengő nevűre (és persze az ünneprontó alcímet is elhagytam). Meg is jelent jó párszor, első kötetemben ez lett a húzóvers, amely miatt lektorok és szerkesztők elnézték a néhány szerelmes zsengét. Elkövettem a c) típusú vétséget…

…Apám a halálos ágyán sok régi történetet felelevenített, többek között ezt is. Elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár: eltussolta a dolgot. Nekem meg eszembe jutott a közismert Lenin-anekdota: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a lasztijukkal. A jóságos Iljics pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott közéjük is lövethetett volna.

Megjelent: Mozgó Világ, 2011/április | több Mozgó