Ennek az interjúnak a válaszait kórházba kerülésem előtt írtam meg 2019 májusában. Már csak az utolsó simítások voltak hátra. De erre a véglegesítésre több mint egy hónapot kellett várnia a litera.hu online portálnak, ahol aztán június végén meg is jelent. Azt hiszem, ez a leghosszabb és talán legméjebbre hatóló interjú, amit valaha adtam. Több helyen éritek kényes témákat, akad ojasmi, amivel kapcsolatban most fogalmaztam meg először ijen pontosan és aprólékosan a véleményemet. Ijen téma például az apámhoz való viszonyom és az irodalom szerepéről vallott nézeteim változása: lényegében kétszer tettem meg ugyanazt az utat: a magyarság ügyeiből kimaradni szándékozó reménybeli fizikusként előbb „megtértem” az irodalmi magyarságszolgálat  szentéjébe, majd fokozatosan kihátráltam a sorsfelpanaszolás oltára alól és megtagadtam mind azt a fajta közszolgálati literatúrát, mind azt a fajta kisebbségi magyarsággyakorlást, amej, úgy éreztem, irodalmunk megújulásának akadájává vált. Tovább

A képvers műfaja nagyjából azóta izgat, hogy kölyök koromban Radnóti műfordításai között először láttam meg Apollianire A megsebzett galamb és a szökőkút c. kalligrammáját. Tétova kísérleteket már kezdő verselőként is tettem arra, hogy a betűket, szavakat és a szöveg egészét látvánnyá komponáljam, de ahogy maguk a versek, úgy a vizuális élmény is igencsak gyöngécskére sikerült. Tovább

Ha ritkán is, de néha még készítek képverset. A felkérés ezúttal egy szó-szobor megalkotására szólt. Fellini-betűszobrom a Spanyolnátha folyóirat 2011. évi nyári számában megnyitott virtuális panoptikumban kapott méltó elhelyezést. Tovább

Tovább

A magam szerény módján minden évben megemlékszem valahogy a költészet napjáról. Régebben komolyabb „társadalmi események” is kötődtek hozzá. Az 1980-as években a József Attila Irodalmi Stúdió igyekezett névadója születési évfordulóján valamilyen eseménnyel és/vagy újságbéli versösszeállítással emlékezni, a formáció társelnökeként nekem ebben általában kezdeményezői és lebonyolítói szerep jutott. Tovább