Bodolay Klára

N U L L A   F O K

Fáj a naphiány.
Az elburjánzó baljóslatok tövében
Sunyin kuporog a patkányfélelem.
Fáj a naphiány.
Jegenyék csúcsáról felrebben a pánik.
A kéményekbe beleesik az eső.
A hőmérők elromlottak.
Nulla fok van.
Nincs hőmérséklet.

Fáj a naphiány.
Alig duruzsol a csend.
Csak a lélek jajong dühében,
Amint az érzelmeket közönnyé edzi
A fájdalom.
Hol lehetnek ilyenkor
A KATICABOGARAK?

(1918 körül)

VOLTÁL TÜKRÖM, KÖSZÖRŰM

T. Elemér emlékkönyvébe

Köszönöm, hogy szemed szobám legszebb tükre volt,
Hogy szurok–éjemben Te voltál a Hold.
Köszönöm, hogy voltál köszörűm, amin versem élesítsem,
Hogy a l'art pour l'artban voltál kicsit giccsem.
Köszönöm, hogy védő kupola voltál felettem,
Hogy voltál, akihez hűséges lehettem.

(1916 körül)

A V A T Á S    N É L K Ü L

ha senki sem akad, aki végre leleplezze,
a leplen átvillan a szobor lelke
s felszárnyal felszabadítatlanul is
az égre
s többé senkit sem untat
az elhallgatás
büszke kíméletessége

(1916 körül)

[ T Ö R E D É K ]

Ültetőgépekkel vonultál végig bennem.
Facsemetékkel lettem álmodó.
Gyökeret így eresztett belém a szerelem.

(1916 vagy 17)

É S

Amikor egyvalami véget ér,
azonnal kezdetét veszi valami más.
Vég és kezdet között annyi csak a rés,
hogy tüdődből kiköhögd
a tegnap mellre szívott bajokat
és mély lélegzetet végy
a holnap füstjei előtt.

Ahol egyvalami véget ér,
ott kezdetét veszi valami más.
Vég és kezdet között annyi csak a rés,
hogy izmodból kirázd
a tegnapi futás bizsergését
és utolsót lazíthass
a holnapi nekifeszülések
görcsei előtt.

Vég és kezdet között
annyi csak a rés,
hogy odaírhasd:
ÉS.

(1916)

Valószínűleg az első publikált Bodolay–vers. Megjelent az Ungvári Futár 1917. február 29–i számában. Tudomásunk szerint ez a vers váltotta ki Bodolay Ferenc–Eduárd felháborodását, s késztette a lap főszerkesztőjét, hogy az akkor 17 éves szerzővel "leviziteljen" a Káptalan utcai Bodolay–villában.

L E G S Z E B B   V Á G Y A I M

Legszebb vágyaimat, virágaim álmát
Hadd ne kelljen visszaálmodnom.
A szerelmet, amit érzek,
Hadd ne kelljen spirituszba mártva
megóvnom az idők közönyétől.

Csordultig vagy bennem,
mint dús virágban a nektár.
Mégis féltenélek
Odaadni A MÉHEKNEK.

(1916 körül)

PORTRAITE

Megfest engem Simon mester
fényt játszik a szemeimmel
csak egy folt lesz így az arcom
azt hiszi hogy haragszom
dehogy harag, dehogy harag
ami vászonra ragad
én vagyok az, bizony én
szemem játszítja a fény

(1916 körül)

M A   T Ö R T É N T

a sötétben kitapogatandó
villanykapcsoló
ma rámpisszegett a sötétből
hogy tudjam
merre kell keresnem
az ismeretlen szobában

(1917)

A   S Z E R E L E M :   H E G Y O M L Á S

A gyakorlatlan hegyomlás melléomlott a völgynek.
Már kaptatna fel a csúcsra újat omlani,
De közbelép a föld deleje,
Kövektől félti a lankát.
A hegyomlás nagy robajjal
Elpihen hát egy szakadék fenekén.
Gyakorlat nélkül hogy is mert omlani!
Mégsem bánja,
Mert omlásának közbül esett a gyönyör,
S a süket szakadékban vaklálva
Még évezredekig emlékezhet a nagy lezúdulásra.

(1917 körül)

D A C

Bal–jobb–bal–jobb ütemet kopog
a nagy ingaóra a falon.
Lót–fut az idő. Idegesít,
mint Ignác apám,
ha túl sokáig matat esténként a bezárt boltban.
Jobb–bal, lót–fut az idő. Hová siet, ha egyszer végtelen?
Le ne késse önmagát?
A szív is ezt veri: tik–tak, bal–jobb–bal–jobb,
de legalább néha kihagy egy ütemet
(ilyenkor eláll a lélekzet),
vagy hirtelen elkezd szaporán kalimpálni
(ilyenkor az arcon kipirul a szerelem) —
— de ez az átkozott óra
csak ezt a monoton bal–jobbot tudja.
Romlana el!
Merevedne ingája pillanatba!
Bár: mi érnék vele! —
Ott vezényli a világ ritmusát csuklómon a másik:
lefogja minden mozdulatom
az idő kegyetlen bilincse!
Mit tehetnék ellene?!

Beállok, Idő, a sorba!
De bal–jobbodra
konokul jobb–balt lépek akkor is!

(1917)

A fenti a költőnő talán első igazi költeménye. Figyelmet érdemel mind a modern képi világ, mind a jellemzően huszadikszázadi hangvétel. A verset az Ungi Híradó szerkesztőségébe küldte el a szerző, de onnan a következő válaszlevelet kapta 1917 november 30–án: "Írása sajnos nem felel meg azon formai elvárásoknak, amelyek alapján versnek lehetne minősíteni. Az érdekes (ám kissé bizarr!) gondolatok nem sokat érnek, ha megverselésük sikertelen. Nemcsak a rímek hiányoznak, hanem a ritmus is. Olvasson többet, küldjön jobbakat!"

Í G Y   L E S Z E K

L.R.S. –nek, levél helyett

Beledobogom szívedbe a vért.
Ajkadra olvasom a verset.
Lábad elé igazítom a lépést,
Lépted elé meglépem az utat.
A zenét belehallgatom füledbe,
Dús tájat nézek szemedbe.
Kezedbe beleteszem a simogatást.
Álmodok szépet álmaidba,
Rajzolok szivárvány vágyaidba.
Orcádra mosolygom a szerelmi pírt,
Lúdbőrzök izgalmat köréd.
Így leszek a könny,
mit szemed érettem kisírt.

(1918 körül)

A fenti egy igen tipikus Bodolay vers! A modernebb (már–már freudi mélységű) szemlélet egészen egyénien párosul a romantikus női lélek elfogultságával. Az ajánlásban szereplő monogram valószínűleg a marosvásárhelyi Lázáry René Sándort fedi, aki vélekedésünk szerint a költőnő másodfokú anyai nagybátyja lehetett. A verset a szerző a következő megjegyzéssel látta el: "Elküldeni csak változtatásokkal mertem. Kihagytam a "szerelmi" jelzőt és az utolsó sorból az "érettem" szót. Válasz még nem jött. Mint legutóbb sem. Csak csomagban az a szép kendő, amit azóta is hordok."

P A R A D O X O N

az őrült csak magáról nem tudja, hogy az
veszett sintér fogdos szelíd kutyákat
önvédelemből elkövetett öngyilkosság
az evolúció nem származik a majomtól
a végtelen véges szakaszokból áll
önmagukkal sem azonosak a dolgok
összetévesztem magamat magammal
a Semmi is egyfajta Valami
vagyok, tehát gondolkodom
nem paradox a paradoxon

(1918 körül)

H Ű S É G

Kutyahűségű magányom hasa alatt
biztonságban éreztem magamat.

De magányom hasa alól már kinőttem,
Mert a magány nem nőtt tovább velem.

De most valahogy — míly paradoxon —
Újra tágas lett, mióta Veled megosztom.

(1919 körül)

A   H I Á B A V A L Ó S Á G H O Z

a kitömött zsákok megadóan tűrik az ökölcsapásokat
a fűrészpornak nem fáj a boxbajnok sikere

üggyel–bajjal kicserélted a detektort rossz rádiónkban
de fülemben az üres szavakat nem tudtad másra váltani

az idő elhajt mellettünk sportos automobilján
a szürke háttérben nem látszunk mi: a szürkék
gyermekkorunk színes mozaikkockái
örökre elkeverednek a egyszínűség komor ünnepén

(1919)

K Ö N N Y E K

könnyek könnyek
körben könnyek
körülállnak
rámköhögnek
megtalálnak
villáikkal
eltalálnak
ha nem vagyok
kitalálnak
kitalálnak
és feltálalnak
az éhező halálnak
a halál csámcsogva eszeget
és én mondhatom versemet
fehér falnak
üres falnak
verseim meghalnak
mind meghalnak

* * *

falrahányt versem
nem marad egy sem
mindet elszóróm
tollat a sólyom
néha így hullat
bárgyú indulat
rámnéz a közönyből
bent a szememben
a könny dörömböl

(1920 körül)

A Z I D Ő P A R A D O X O N A

T.S. mesternek

minden nap megrövidít egy nappal
de mégis
minden nap több leszek egy nappal

minden nap mögött ott liheg a következő
és közben
minden nap előtt itt tolong a tegnapi

a támadó jövő és a legyőzött múlt
között ...
itt zümmög csapdába esett darázs módjára
a mindig oszthatatlan maradék
a jelen

(1920)

V E R S   S Z Ü L E T É S E

éjjel
ágyamban hanyatt fekve
verseket nézek a mennyezetre

ha reggelig
a hófehér meszelés
nem veti le magáról szavaimat
akkor a vers
érdemes arra
hogy megszülessen

(1921 körül)

A   T I G R I S   M O N D J A

William Blake hatására

Lennék néha őz, szelíd, törékeny,
De csak támadni tudok az őzre:
Ragadozónak születtem.
Ha változtatnék a szörnyű törvényen,
szelídség lehetne kedves erényem.
De alig válnék őzzé s keresnék lombot, takarost:
jönne egy tigris, és megenne hamarost.

(1921)