A filmbéli magyarázat szerint a farkasok órája a pirkadat előtti időszakasz, ebben az órában halnak meg a legtöbben, ekkor jön világra a legtöbb gyerek, és ekkor tetőzik a szorongás is. Amiből bőven kijut a válságát élő festőnek, akinek, úgy tűnik, lidércnyomásai alól egyre kevésbé sikerül felbuknia, hiába segítené ebben felesége. Ez a nyomasztó szorongás azonban valahogy a nézőre mégsem ragad át, én legalábbis nem kerültem a hatása alá, nem tudtam azonosulni a hőssel, megmaradtam feszülten figyelő szemlélőnek. Ezt alighanem Bergman is így akarhatta, ezért aggatta tele szereplőit elidegenítő vonásokkal, ezért játssza szinte merev szenvtelenséggel Max von Sydow a piktort, ezért mozog redukált érzelmi térben a párját alakító Liv Ullman, ezért zordak a szirtek és ezért barátságtalan a tenger, ezért rideg a kastély és taszító a parasztház. És éppen ettől, éppen ezért történik meg a bergmani transzformáció: ami a művész válságának indult, abból bomlik ki a válság művészete.