Balla D. Károly

Tejmozi

Talán azt kellene elmesélnem, milyen sokáig készülődtem arra, hogy apám történetét megírjam. Rendezgettem kusza érzelmeimet, keveredett bennem harag a megbocsátással, ragaszkodás az örök menekülési vággyal, szeretet az eltaszítottság nem múló sértettségével. Gyakran éreztem úgy, tisztába jöttem kettőnk viszonyával, akár hozzá is foghatnék a munkához, de valahogy a szándék sehogyan sem tudott cselekedetté válni. Az esetleges tettre vonatkozó első gondolatom mindig egy fehér, ágaskodó lóhoz kapcsolódott, amelyet lovasa arra bátorított, hogy ugorjon át egy szakadék fölött, amelytől irtózik ló és lovasa egyaránt. A félelem, hogy kudarcot vallok, erősebb volt az elhatározásnál, túl nagynak és titkosnak éreztem a távolságot, amely az elérhetetlen öreg kalyibától elválasztott. Hiába láttam apámat, amint meglehetős egykedvűséggel tett-vett a ház körül, átrakta a fürdőházban a kályhát, kijavította a kerítést a ház körül, felhasogatta a favágítón a fenyőrönköket, melyek már tavasz óta ott hányódtak az ablak alatt, a tornác elé meg odadobott pár deszkát, hogy reggelente ne a vizes fűre kelljen kilépnie. Láttam őt, láttam szobám ablakaiból, láttam a házban teát főzni, kenyeret pirítani, felállni sóért, kiskanálért, és láttam a zömök, sötét faépületet is a nyirkos tájban, és külön a domboldalt az elvadult szedressel, és a falut a dombon túl, hiába jelent meg előttem mindez tisztán és érzékelhetően, mert amint közelebb léptem, hogy jobban kivehessem a részleteket, hogy megragadjam őket, belekapaszkodjam az ismerős formákba és színekbe – amint közelebb léptem, az ablakok mögött lassan láthatatlanná vált a táj, és egy idő után csak saját arcomat láttam az üvegben. Arcomat, amelyről néha ugyanolyan nehéz megállapítanom, vajon a sajátom-e, mint régi leveleimről vagy kamaszvágyaimról, mint az apám mellett az ő fiaként megélt múltamról, eltaszított és árva jelenemről, a fülembe érthetetlen szavakat suttogó jövőről. Álltam az ablak előtt, mintha valami út végén, ahonnan már nincs tovább, néztem arcomat, a létezésnek ezt a tétova, elmosódó jelét. Úgy éreztem, elvezettem egy jelet az út végéig, és aztán elvesztem. Gyere, találj meg!, apám, kutasd át értem a lét kuszaságát, nyisd rám a beszorult ajtót, gabalyíts ki a rám tekeredett pokrócok alól, fogj kézen, vigyél magadhoz, oda, a szakadékon túli házadba, amelyben soha nem lehettem otthon és oly ritkán lehettem vendég, s amelyből, mint magadból is, idő után végleg kizártál mindnyájunkat.

Újra megjelent a fényes, fehér szőrű paripa, ágaskodott és fújtatott, és én nem tudtam, melyikünk irtózata nagyobb, melyikünk fél jobban attól, hogy sem erő, sem lendület, sem vágy, sem akarat nem lehet elegendő a tátongó mélység leküzdéséhez. Apám öreg faháza az egyetlen értelmes, de elérhetetlen valóságnak tetszett, míg húgom és én magam a jelenlévő, de értelmetlen és absztrakt világot alkottuk, amelyet őtőle eltávolodva hiába találtunk, alkottunk vagy képzeltünk magunknak, mert beszőtte az álszentség, a csalás, a megvesztegetés; mintha ő, apám lenne a tiszta és biztonságos öreg kontinens, és mi a Semmi óceánján túli ismeretlenség. Tisztában voltunk azzal, hogy amióta az apai ház kivetett magából, csak árnyak vagyunk. Valóságosnak tettettük magunkat, mintha tanulnánk, mintha az életre készülnénk, mi, álemberei az Új Világnak, annak egy ismeretlen sarkában, ahol jelen volt az újat oly gyorsan behálózó korrupció valahány emlékeztetőjegye, jelen volt lélek és test prostitúciója, a fertő és romlás, a hanyatlás és enyészet, amelyből sem kilábalni nem vagyunk képesek, sem megszokni annyira, hogy ne érezzük magunkon az állandó hullaszagot. Ám ezt így, ilyen nyersen kimondani egyikünk sem merte, én is csak annyit vallottam be húgomnak, hogy igazság szerint gyakran ébredek nosztalgikus vágyódással ama ország után, amelyben rozoga körhinták voltak és derűs kisvárosok, s a föld itt-ott picinykét remegett. Mostanság minden olyannak tűnik, mint egy átlagos államban: van kormány, vannak városok, utak, folyók, csillogó-villogó autók, újdonsült milliomosok, köztisztviselők számtalan változatban, bankárok, tolvajok, rendőrség – ám mindez valahogy vacakul rímel a szokványos életről alkotott elképzelésekkel; csak ezt, csak a szokványosságot, az unalmat, a kisszerűséget róttam fel, szót se ejtettem az életemen hatalmasodó hullafoltokról, sem arról, hogy megőrizni remélt fiatalkori eszményeimben elmerülve hányszor éreztem mérhetetlenül idegennek azt a valakit, aki az én szememen át immáron felnőttként nézte meglehetős ijedelemmel ezt a tobzódó dekadenciát, aki elkeseredett igyekezettel hátrált volna vissza a múltjába, de aki sehogyan nem tudott kilépni a kétségbeesésből – mert közte és a különös, zseniális, koraérett iskolásfiú között olyan fényűr és olyan árnylepel húzódott, amelyet semmilyen erő nem győzhetett le, nem szakíthatott át.

Hideg, csikorgó tél volt, amikor utoljára kint jártam apámnál a kis faházában. Akkor már rég nem tépelődtem azon, miért hagyott el minket, és nem próbáltam rávenni, visszaköltözzön hozzánk. Tudtam, ezzel csak tovább rontanám kapcsolatunkat. Megértettem, hogy terhére voltunk, nem kívánt utánfutók... egy idő után megutált volna, amiért valami olyasminek a megvalósítására kényszerítettem, amit valójában nem óhajtott. Próbáltam hát elfogadni remeteségét, és az éveken át tartó otthoni keserűsége és mogorvasága után gyér látogatásaim során felfedezni véltem azt a visszafogott, észrevétlen derűt, amely, mi furcsa, ráncok formájában költözött arcára. Belső aggastyáni korához már negyvenévesen is próbálta hozzáöregíteni fiatalos külsejét, de ez soha nem sikerült neki; talán a természet közelségétől remélte a változást, talán abban bízott, a nap és a szél kicserzi bőrét, elszürkíti haját, szakállát. Két nyárral ezelőtt ugyan a ráncok, melyekre azért vágyott, hogy idősebbnek lássék, csakugyan megjelentek arcán, ezek azonban nem azok az elszánt barázdák voltak, amelyektől azt remélte, hogy amikor elkomorodik, ellentmondást nem tűrő tekintélyt kölcsönöznek majd vonásainak – erőtlennek és kicsinyesnek tűntek, csalódást okoztak neki, de talán egyszersmind fel is szabadították az öregnek látszás kényszerű vágya alól és visszahelyezték saját életkorába és – igen, ezt kell mondanom: – talán még családi állapotába is. Ezért történhetett, hogy velem is kezdett nem úgy beszélni, mint szigorú agglegény, akinek fennkölt nyugalmát megzavarják a szomszédok ebadta kölykei. Igen, akkor váltunk el először úgy, hogy visszahívott. Szokása szerint nem ölelt meg, kezet sem nyújtott, nézett a távolba, a domboldal méregzöldjébe fúrta tekintetét, úgy mondta, legközelebb jöjjek télen. Tudtam, igaza lehet: a táj, amelybe mostani élete már belegyökerezett, szép volt tavasszal, amikor zsenge zöldek harsogtak mindenfelé, szép volt dús nyári súlyosságában és rőtbe, barnába forduló őszi érettségében. De mégis: télen volt a legszebb. És ekkor illett legjobban apámhoz, pontosabban ő illett legjobban hozzá hunyorgó szemével, hideg kimértségével, jegesedő idegenségével és karakterének azokkal az éles sziluettjeivel, amelyek csak ferde téli napsütésben mutatkoznak meg a szikrázó havon.

Este volt, amikor megérkeztem. Ahogy fejemet behúzva – be ne üssem a homlokgerendába – beléptem a házba, mint rendesen, most is arra gondoltam, nem kellett volna eljönnöm, csak megzavarom magányában, és engem is felkavar zordsága, nyersesége, amint kegyetlen ítéletet mond mindenről, ami beszélgetésünk során szóba kerül.

Úgy tetszett, apám pontosan tudta: a mai napon, éppen ezen az estén fogok betoppanni. A frissen terített asztalon két tányér, sötét zöld üvegben jófajta szilvórium, kancsóban gyöngyöző könnyű bor, az illatokból ítélve alighanem vadast is készített, félbehagyott sakkpartink bábui pedig érintetlenül sorakoztak az asztal közepén a két tányér között.

Meg nem ölelt, kezet sem adott, köszönésként krákogott egyet, de szemével, fejmozdulatával azonnal az asztalhoz hívott, maga is letelepedett velem szemben. Hosszasan hallgattunk, miközben természetes kíváncsisággal fürkésztük egymás arcát. Volt az egészben valami szertartásosság, mintha hosszú idő óta először próbálkoznánk a régen elfelejtett, bűnös módon elhagyott rítussal, amelynek újrajátszása óhatatlanul ünnepélyességet kölcsönözhet gesztusainknak.

Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta nehéz ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, semmint meghitt egyetértésben. A köztünk kialakult és állandóvá merevedett, a kezdeti indulatokról már leszakadt haragban-lét mindkettőnk számára elviselhetővé tette mind az együtt töltött ritka és rövid alkalmakat, mind a hosszú távolléteket. Csak nem akarja ezt a biztonságosan rideg távolságot most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson? Nem, ezen már túl vagyunk, a magam részéről nem lennék képes visszatáncolni; őt is csak újabb csalódás érné.

Töltött; koccintás nélkül felhajtottuk a szilvapálinkát, és ahogy erős férfiakhoz illik, meg se köszörültük a torkunkat, nem ettünk és nem ittunk rá semmit, csak arra ügyeltünk, hogy amikor megszólalunk, meg ne bicsakoljon hangunk. Ám egyikünk sem törte meg a csendet, apám közelebb tolta hozzám a táblát, várakozó pillantást vetett rám, aztán állát tenyerébe támasztva fél kézre könyökölt, és az állás tanulmányozásába kezdett.

Tudtam, hogy én lépek, és azt is, az eltelt hónapok alatt egyszer sem elemezte a táblán kialakult helyzetet. Jobban játszott nálam, s ha azt akarta, számára is izgalmas legyen a parti, nem adhatott magának semmilyen előnyt, nyár óta ő is most latolgatja először az esélyeket és a következő húzásokat. A sakkelméletben is járatos, nagy tudású játékos volt, én inkább ösztönös-szenvedélyes, aki jól kihasznált intuíciómmal könnyen zavarba hozhattam. Ettől lehettek összecsapásaink izgalmasak, a mostani is ilyennek ígérkezett, minden figyelmemmel a logikáját igyekeztem megfejteni, ő ugyanígy próbálta kifürkészni a ráérzéseimet – pár perc, és már meg is szűnt körülöttünk a világ.

Ha semmi másban nem is, de a sakkban egyenrangú felnőtt partnernek tekintett. Nem tudhatta, mennyi mindenben öregedtem hozzá, hány dologban csalódtam talán nála is jobban, és miként égett ki belőlem a fiatalság. Igen, lélekben ekkor már alighanem egykorúak voltunk, és ez a játék egyformán kerített hatalmába mindkettőnket: játszani az apám, az ég áldja, jobban tudott, mint élni, s mintha ezekben az emelkedett szellemi egymásra találásokban tudtán és akaratán kívül is pótolt volna valamit abból, amit családapaként nyújtani évtizedeken át elmulasztott.

Amikor úgy érezte, erőset lépett, jól feladta nekem a leckét, akkor felállt, enni hozott, töltött a borból, máskor a tűzre tett, kizavarta vagy beengedte a macskáit, megetette őket a maradékból, aztán együtt mentünk ki, hogy a maga építette kis szauna mögött két gőzölgő arany sugárban belehugyozzuk a makulátlan hóba életfilozófiánkat. Majd megint eszegettünk és ittunk, sok bort a fűszeres ételekre; a harmadik partiban és sokadik órában jártunk, amikor váratlanul, talán a bortól, megeredt a nyelve. Előbb fellengzősen a játékról beszélt, mint olyan erőről, amely az embert kiemelte a sötétségből; hosszan és lelkesen értekezett arról is, hogy az emberben voltaképp három állattípus lakozik, a gazdájának magát mindenben alávető hűséges eb, a ravaszul hízelgő, de végső soron háziasíthatatlan macska, és a vérszomjas, szabadon élő farkas – ecsetelte ennek a hármasságnak a mitikus jelentését és szerepét az archetípusokban; beszélt az idő paradoxonáról, a jelen rövidségébe sűrített hosszú múltról; aztán Huizinga, Jung és Bergson emlegetése után váratlanul a hús pácolásának legjobb módjáról tartott tudományos előadást, majd áttért a bor filozófiájára. Ha a bor képes arra, olvasta nemrég, hogy szüret után, évek múltán is önmaga körül palástot képezzen, alkoholos gélből csodálatos burkot, akkor a bor valóságosan él, akkor benne éjjel-nappal titkos, felfoghatatlan élet történik. S beszélt tovább, kipirulva, boldogan.

Ekkor úgy tűnt, apám mindig is épp ilyen életre vágyott, ezért idegenítette el magától családját, ezért költözött ki a természetbe, ezt kereste játékban, elfutó időben, ételben, italban, szelídíthetetlen macskák jellemében, kutyák csüggő odaadásában, szabad és éhes farkasok éjszakai üvöltésében.

Egy nem várt lépésem után sértődötten elhallgatott, észrevette, hogy amíg figyelmét lazítva beszélt, én javamra billentettem a játszmát, elmélyülten koncentrálni kezdett hát, és most én álltam fel, hogy kicsit megmozgassam tagjaimat. Körbejártam a szobát, aztán megálltam a komód előtt, amelyen apám mindenféle lomot, ócskaságot tartott. A macskák mintha csak azt várták volna, hogy mászkálásomban megállapodjam, serényen dörgölőzni kezdtek a lábamhoz, eközben nem egyszer feltolták a nadrágot a vádlimon, hogy bőrömhöz dörzsölhessék izgató, elektromos szőrüket. Egymás után vettem szemügyre a fura kacatokat, a félig szétszedett vekkert, az elrepedt nagyítóüveget, a változatos tartalmú tégelyeket és dobozokat, felcsévélt huzalvégeket, a cédulákkal teletűzdelt, elkoszlott recepteskönyvet, a félig kinyomott tubusokat és legkülönfélébb kupakokat, dugókat, a hiányosnak látszó kártyapaklit – míg néhány ócska, gyűrött fotóra tévedt a tekintetem; nem sokat láthattam belőlük a félhomályban, találomra felvettem, a fénybe emeltem hát az egyiket. Nem is tudom, meglepődtem-e vagy elérzékenyültem, amikor felfedeztem: ott az a gyerek apám műtermében – én vagyok. Meg azért lepődtem először, mert nem ismertem, sosem láttam ezt a fényképet, és ebben a pillanatban, amikor kezembe került, nem voltam a találkozásra felkészülve. Meghatódva azért voltam másodjára, mert lám, az én zord apám mégis-mégis… Na de itt, csak így idedobva gyűrötten a koszos lomok közé? – fogalmazódott harmadik érzésként a harag. Ám hamar megnyugtattam magam. Miért, mit vártál? Féltett családi albumot a kulcsra zárt lenyílóban? Díszkeretes, naponta törölgetett, csillogó üveg mögé konzervált fényképek családi oltárát az ágy fölött? Mit vársz ettől az embertől, és miért vársz tőle még egyáltalán valamit? Fogd ezt a képet, nézd a gyerkőcöt, ujjbegyedet arcán járatva vedd sorra a tükörből talán még ismerős vonásokat. Ne törődj a mogorva öreggel. Ne törődj a macskákkal, amelyek ott tekeregnek a lábad körül, csak állapodj meg a hétéves kisfiú arcán. Mutasd szétálló fülét, lesütött szemét, rövidre nyírt haját... Menj még közelebb ezekhez a szemekhez, mert amit bennük látsz – akár könnyek is lehetnek.

Talán azt kellene elmesélnem, hogy azon az utolsó nyáron, amikor még mind együtt laktunk tágas városi lakásunkban, minden reggel feszítő vágy ébresztett, s amint hasamra feküdve, félig még álomban, félig már éberen próbáltam legyűrni a test számomra akkor még alig ismert kényszerét, amelyet egyaránt éreztem kellemetlennek és örömöt kínálónak, szégyenletesnek és büszkeségre feljogosítónak, aközben első gondolatom mindig akörül forgott, vajon derűs reggelre ébredtem-e, vajon besüt-e a nap apám műtermébe. Ez mindennél jobban foglalkoztatott, meglódította vagy visszafogta fantáziámat aszerint, hogy a nyugati égre nyíló ablakom milyen foltot rajzolt a padlóra, fényeset és éles kontúrút avagy csak amolyan elmosódott-világosat. Ebből következtettem arra, hogy túlnan, a ház másik oldalán süt-e a nap, s ha igen, eléggé erősen és folyamatosan-e, netán csak bágyatagon, felhők mögül kibukkanva. Ha borút láttam, akkor az ébresztő feszülés hamarább abbamaradt, ám ha verőfényt sejtettem, akkor fokozódott izgalmam, s egyszerre sarkallt arra, hogy mihamarább felkeljek, illetve arra, minél tovább ágyban maradjak, dédelgetve az egyre égetőbb sóvárgást, kicsiholva testemből az önző örömöt, hogy éretlenül feltételezhessem: az effajta vágyaknak létezne egyszemélyű beteljesülése, s lenne egyáltalán valami értelme a szenvedélyeknek, ha az ember a maga számára tartogatná csak őket.

Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám. A modellek hajnalban érkeztek felvillanyozva, izgatta őket a szokatlan feladat, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni, lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek volna a természetesnél. Én ilyenkor már ébren voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták kávéjukat, amellyel a Mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták, hogy beállítsa őket a szükséges pózba, s amikor az alig hallható muzsika első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.

Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra is szüksége van, amennyi a délre napsütésben úszó előszobából érkezik. A tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, hunyorgott ő is, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette: a tárgyakat eltúlzottaknak, saját kontúrjaikon túlcsordulóknak, a színeket vibrálóknak, egymásba rezgőknek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozóknak.

Én nem ezt a túlexponált valóságot kerestem, egészen más miatt tapadtam a tejüvegre.

Mozgó képet leginkább addig láttam, amíg instruálta, beállította modelljeit. Leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem mozdulatlanná váltak. Apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.

Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és – meztelen testére öltve apám egyik ócska, festékes köpenyét – elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Komoly, barna szeme oly rejtelmesen átlátszatlan volt, akár egy távol-keleti hipnotizőr tekintete, és ha valakire egyenesen rábámult, szeme alsó pereme és nedves alsó szemhéja között fehér félhold bölcsője húzódott. Hosszú pilláiról azt gondolta az ember, sötétíti őket, és ez így is volt. Vonásait két dús, kiszáradt ajka mentette meg a manócska-kellemtől, s amint ezekkel az ajkakkal megformált egy hangtalan szót, köszönést talán, és amint szuggeráló mély barnaságával egyenesen a szemembe nézett, én ott egyszerre hullottam alá a holtak világába és repedtem ki a magzatburokból, elkárhoztam és megváltva feltámadtam, igen, ez volt az az ismételhetetlen csoda, amikor eddigi életemben egyszer megtapasztaltam az átváltozást, a nagyszerű és fájdalmas átlényegülést, amelybe egyaránt belesűrűsödött minden szorongó órám és felszabadult percem. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú és állt talpra a büszke férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsakhogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem kilépett az ajtónyílásból, tett egy mozdulatot, és talán felindultságában a nő elérhetősége iránt, elragadtatásból sápadt, kéjsóvár bőre, ruhája alatt rejtőző, vad és természetes meztelensége iránt, megérintette a vállát ott, ahol az ócska, festékes köpeny félig lecsúszott róla.

Ekkor hirtelen felötlöttek bennem bizarr olvasmányélményeim, és arra gondoltam, vajon van-e a tündéreknek „vaginájuk”? A hipotézis: igen, van nekik. Sőt, a tündér-„vaginának” fogazata van, amely elsősorban az élelem megrágására és emésztésére szolgál, ám alapvető segédeszköz szexuális kapcsolatkor is (emiatt a múlt idők legnagyobb hősei kerülték a tündérekkel való szeretkezést, és jogosan hitték, hogy ez a szenvedély végzetes, sőt, halálos is lehet). A vagina dentata képzetének felmerülésével ágyékomba azonnal éles fájdalom hasított, megsemmisítő, égető kínt éreztem, s mire a tündér egy cinkos mosollyal tovalibbent a fürdőszoba felé, azon vettem észre magam, hogy túl vagyok az első olyan élvezeten, amelyet nem én csiholtam ki magamból, s amely, ahogy ezt korábban hiába kívántam, igazi lelki megrázkódtatással járt. Visszahúzódtam szobámba, és egyszeriben nevetségessé váltak számomra a hajnali fantáziálások csakúgy, mint az ostoba leselkedés a tejüveg előtt.

Igen, el kellene mesélnem akkori magamat, ahogy tétován állok a bizonyosság kellős közepén, és ahelyett, hogy valami felszabadultságot éreznék, eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés, amelyben nem az a legbénítóbb, hogy képtelennek tartom magam akár a legegyszerűbb elgondolás megvalósítására, bármilyen következő lépés, még oly apró cselekedet megtételére is – hanem az, hogy rádöbbenek: voltaképp nem vagyok azonos sem azzal, akinek fel kellene szabadulnia gátlásai és gyerekes nyűgei alól, sem azzal, aki kétségek közt tipródik tehetetlenül. Kívülről látom ezt a tudatában meghasonlott, szerencsétlen flótást. És a kétségbeesésen túl a reményvesztettség tör rám, és hirtelen, váratlanul, mint mindig, amikor rámtör, hirtelen eszembe jut, hogy meghalok.

Apám faházában minden ébredésnek megvan a maga áhítata. Megszokott környezetben szokványosak a reggelek. Mindig ugyanaz a könnyű kedélytelenség, ugyanolyan múló fejfájás, s a dolgok hasztalanságának hamar elrebbenő sötét madara. Amióta előfordul, ha nagyon ritkán is, hogy apámnál alszom, másképpen érint a dolog. Továbbra is mélabús vagyok. Reggeli mélabú. De ismerem a tiszta reggelek titkát is. Azt, amikor elcsendesül a melankólia és felváltja a várakozás. Otthon ébredve nem várok semmit a napomtól, de a faházban úgy nézek elébe, mintha valamit rejtegetne számomra.

Legtöbbször nagyon korán keltem, hogy a hajnali szélnek nekifeszíthessem a testemet. Itt mindig éles fúvással kezdődik a nap, megindul a hideg nagy lendülettel valahonnan a hegyekből, megperdül a dombon, lezúdul, lecsap a völgybe, és hatalmas erővel végigseper rajta. Külön készültem arra, hogy mindezt télen, csikorgó fagyban is megtapasztaljam, érezzem a mellemnek nekirohanó különös erőt, pezsdítő frissességet. Ma azonban, nem törődve azzal, hogy az öreg faház gerendái közt visít a szél, s recseg-ropog minden eresztékében, kényszerítettem magam, hogy ágyban maradjak nyolcig: legalább ma ne legyen bűnöm az öregember előtt. Hadd aludja ki magát; ha felkelnék, arra ő is kipattanna ágyából, pedig most szüksége van a pihenésre. Az az igazság, előző este alaposan berúgattam, és emiatt kicsit furdalt a lelkiismeretem.

Hogy miért tettem, nem találtam rá ésszerű magyarázatot. Bosszúnak igen kicsinyes és gyönge lett volna, és elégtételt sem éreztem, amiért enyhén kapatos állapotában két partit is nyerhettem ellene. Talán akkor kezdtem teletöltögetni a poharát, amikor a játékról meg az időről, az emberi lélek titkairól és a rejtett életről tartott kissé tudálékos fejtegetései után áttért a hencegésre, nagyzolásra. „Mindehol vannak ismerőseim”, mondta nagyképűen, amikor arra céloztam, nem érzi-e itt magát magányosnak. Tudtam, hogy évek óta ki sem mozdult innen, saját szavaitól meghatódva mégis így szónokolt: „Néha találkozom szeretett barátaimmal, akik számára bármikor kész vagyok félbeszakítani akármilyen fontos foglalatosságomat, s értelmemmel türelmesen bepréselem magam gondolatvilágukba.”. Aztán azt akarta elhitetni velem, megcsömörlött a világi hívságoktól, az ölébe hulló gyönyöröktől – és ezért szánta rá magát az aszkézisre. Ő bizony nagy művész volt, de a könnyű szakmai siker nem elégítette ki, inkább felhagyott hát a festéssel, bizonygatta. Sok pénze volt, és ettől mindenhatónak érezte magát, aki győztesen kerül ki a harcból. Bármit tett, előre kiszámítottnak tűnt. És ebből lett elege, próbált meggyőzni. Később arról mesélt, hogy milyen szerepet játszottak a nők az életében, a hadifogságban, a háborúban. Bulgáriában, ahol munkaszolgálatos volt a háború végén, egy gazdag hölgy, akinek ügyvéd férje gyakran utazgatott Szófiába, nagyon megszerette. Pedig még szinte gyerek volt. És micsoda hódításai voltak aztán fiatalemberként. Bárkit megszerezhetett. Egyszer egy híres varsói színésznőt a zsinórpadláson tett magáévá. Valami művészdelegációval járt ott, előadás után az öltöző előtt várták a dívát, de azon éppen kitört a hisztéria, fekete leplében kirontott, átgázolt rajtuk, és eszelősen rohangászni kezdett az épületben. Féltek, hogy kárt tesz magában, hát utánairamodott rendező, asszisztens, tűzoltó, ügyelő kisasszony. Már majdnem elfogták, de a fekete ruhás hölgy egérutat nyert, s a színház padlásterének egy sötét zuga felé tartott, ahol a nyomában futó kisasszony a sűrű homályban szemével is alig tudta őt követni. Mígnem teljesen szem elől tévesztették, s hiába kutatták át a legeldugottabb helyeket is. Ekkor lépett akcióba hős apám.

Ilyenekkel traktált; minél hihetetlenebb és émelyítőbb volt a történet, annál szorgosabban töltögettem a poharát. Vártam, mikor fajul odáig a dolog, hogy példás családapának nevezze magát.
Jól benne jártunk az éjszakában, amikor jeleztem, elfogyott a bekészített ital. „Beregi muskotályt vettem olcsón, kinn tartom a veremben. De van még két liter bánáti rizlingem is, szivi!”, mondta, mintha csak valamelyik előző történetéből előlépett könnyű nőjének intene, nyúljon csak a párkány szélénél a sötétítő függöny mögé, ahol a hosszú nyakú palackok tartalmát az ablaktáblák szélein beszivárgó kinti hideg kellemes hűvösségben megtartotta. Ekkorra már eléggé el volt ázva, de én nem kíméltem, itattam tovább a rizlinggel. Az új bor új íze mintha másfelé terelte volna a gondolatait, akadozó nyelvével újra visszatért a filozófusaihoz, Ortega y Gasset, ejtette ki áhítatosan, zavarosan beszélt most már nem a rejtett, hanem a hanyatló életről, aztán hirtelen bejelentette, néha azt hiszi, megbolondul a sok könyv és elmélet között. Megragadta mellemen az inget, úgy sziszegte az arcomba: „A spanyol nyelvben, gyermekem, nagyon hasonlít egymásra a lectura és a locura szó; az egyik olvasást, a másik őrületet jelent.”.

Aztán eleresztett, egész testében hátrahanyatlott. Gyámoltalan kisgyermekként nyöszörgött, hol a nagyanyám, hol a húgom nevét mondogatta, mintha szólongatta volna őket, mintha segítséget várna tőlük, sokszor nem is értettem, melyiküknek címezi zavaros panaszait, miközben az én arcomba néz. Végül mintha kicsit kijózanodott volna, újra hozzám beszélt. Hangja is kitisztult, tékozló fiúnak és tékozló apának nevezte magát. Azt hittem, teljesen magához tért, de felváltva újra szólongatni kezdte az édesanyját és a kislányát, és a két nő – nagyanyám és húgom – teljesen összekeveredett szavaiban, szinte egy alakot formált belőlük, mondatainak elején még nagyanyám volt az Ő, a végére húgom lett belőle, és ezt olyan következetesen vitte végig gondolatmenetén, hogy egészen megijesztett ezzel a furcsa, de láthatóan jól fejlett komplexussal. Mielőtt ültében elaludt volna, ezeket mondta: „Állandóan újraolvasom leveleit, és megannyiszor látom magamat a gyermekkori házban, mostantól fogva ott lakom, többé nem itt vagyok, hanem innen sok ezer kilométerre, öregember vagyok, aki szomorú tea mellett várja lánya látogatását, megfáradt férfi vagyok, akit már semmi sem vidít fel, magányos férfi vagyok, aki a távollévőre gondol, haldokló vagyok, aki úgy írja leveleit, mintha kék tintát vérezne.”.

Mindezt visszaidéztem reggel az ágyban, bántott az önvád és a kétely, vajon szabad volt-e apámat ilyen feltárulkozásokig eljuttatnom a belé töltött alkohollal és azzal, hogy egyszer sem mondtam ellent, nem olvastam fejére sem nagy ívű hazugságait, sem kisszerű mesterkedéseit; és főleg középszerűségét nem, azt, amitől a legjobban rettegett. Hiszen ezért láttatta magát felváltva előbb nagy, sikeres művésznek, majd a művészetben végleg csalódott, remeteéletű aszkétának, mert azt a valakit nem tudta elviselni, aki a kettő között önnön szürkeségétől szenvedett. Ezt megértenem rosszul esett, nyomasztott az ostoba és letehetetlen teher, amelyet apám vett nyakába a maga számára is nehezen elviselhető természetével. Úgy éreztem, engem is nyom ez a súly, rátelepedik a mellemre, hogy hirtelen kapkodnom kelljen a levegőt és páni félelem uralkodjon el rajtam, mintha attól kellene tartanom, rám akar szakadni a mennyezet, a téli ég, a fagyos mindenség, és megfojt az apám emlegette idegen idő, amelyet soha nem sikerült magamévá szelídítenem.. Feküdtem és dermedt mozdulatlanságban hallgattam, miként nyögeti a szél egyre jobban a faházat, miként recsegnek az öreg gerendák és hogyan nyikorognak az eresztékek, és anélkül, hogy misztikus halálfélelmem megszűnt volna, váratlanul heves éhséget éreztem. A gyomromból indult, de kisugárzott egész testembe, egyik pillanatról a másikra gyötrő életéhség és kozmikus falánkság vett rajtam erőt, mintha mohóságomtól remélhetném megváltásomat, mintha kiehetném magam a halálból. Igen: enni, zabálni! Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy. Halott vagy, mert nem éled a saját idődet, nem időzöl a saját életedben, kiestél belőle, mint mondatból esik ki a rosszul illesztett bővítmény. Nem haltál meg, mégis halott vagy, mert meghalni nem annak ellentéte, hogy élni, hanem annak, hogy születni. Mindkét ellentett szó egy állapotba – az életbe vagy a halálba – lépés pillanatát fejezi ki, míg az élni maga az életre szóló cselekvés, amelynek a nyelvben csak a halottnak lenni a tükörpárja. Csakhogy ez egy passzív igeszerűség, nem egy tulajdonképpeni ige, nem cselekvés, mert soha senki nem volt képes hinni a halálon túli cselekvés reális lehetőségében. De hátha ez mégiscsak létezik és csupán a kifejezéséhez hiányzik a kellő ige? Hátha visszatérne egyszer valaki és elmesélné nekünk, mit jelent az, hogy – halni? Milyen hosszú folyamat, hol veszi kezdetét, akkor-e, amikor ráeszmélünk a világra és arra, hogy nem vagyunk vele azonosak, vagy akkor, midőn rádöbbenünk: az idő úgy pereg át rajtunk, mint szétterpesztett ujjaink közt a finom tengeri homok. Vagy talán akkor, amikor mindezt átélve azt látjuk, hogy elfásultunk és megcsömörlöttünk, lényünk érzéketlenné vált a közegre, az időre, a hidegre, melegre, a felhős égre, az esti fuvallatra, vagy akár csak az épp születő, zöldellő tavaszra? Igen, ez a legfontosabb kérdés, mikor kezdtem halni, vajon akkor-e, amikor apám, még gyerekkoromban, először hozott erre a vidékre, és a vizek, a folyók, a tavak nem szólítottak meg, így aztán nem is voltam annyira oda értük; az eső, az erdő, a napsütés hasonlóképpen... Annyit sugalltak csupán, hogy együvé tartozunk és ez maga a boldogság, de hát ennyit magamtól is éreztem, tudtam... Mikor aztán megértettem, hogy nekem és a természetnek nincsen közös sorsunk, vagyis hát én egy idő után eltűnök, ő viszont megmarad, akkor hirtelen rányílott a szemem és megtetszett, de nem azért, mivel szép volt, hanem mert mindent túlél, és amiként én megszülettem, az örökkévalóság hosszantartó igézetében, mások is világra jönnek, és ugyanolyan szemmel néznek majd rá, mint én tettem. – Ez még az élet volt, ez a naivitás, vagy már benne fészkelt a végső elidegenedés mindentől, ami él és ami bekövetkezik, hisz most, ahogy itt fekszem ugyanabban a havas tájban, és hallgatom apám ingaórájának kíméletlen kattogását, most minden mérhető, minden mozgó és minden élő dolog úgy rémiszt engem, ahogyan a jövő. Mert a jövő, akár az, ami már elmúlt, érinthetetlen, merő feltevés. E pillanatban fehér üresség vesz körül, várom a következő pillanatot. Az időt mérni munkahipotézis, nem több. De ami él, észlelhető, és ez kötelez bennünket arra, hogy mérjük a sosem változó, állandó időt. Az időt, amely soha nem kezdődött el, és soha nem ér véget. Soha.

Apám horkantása zökkentett ki révületemből. Magamagát is felriasztotta krákogásával, hosszas ébredezés és a másnaposság minden jele nélkül felült az ágyban és kijelentette, hogy ma meglátogatjuk a farkassá változott öreg ruszin sírját. Még mindig részeg, döntöttem el magamban, de nem ellenkeztem.

Rácáfolt feltételezésemre, meglepő élénkséggel és koncentráltsággal indította a napját, vagyis hát: a napunkat, hiszen fél órával később már újra vele szemben ültem az asztalnál, hogy az ijesztő mennyiségű szalonnás rántotta rám eső felét elfogyasszam. Miközben szaporán nyeltem a falatokat, fel-felidéződött hajnali szorongásom és éhségem, amelynek most semmilyen nyomát nem tudtam felfedezni magamban, ellenkezőleg, még alig tartottam adagom felénél, amikor elégedett jóllakottsággal hátradőltem. Apám ekkor szólalt meg először, estig nem eszünk ám, figyelmeztetett, de én inkább az erős és forró teából kortyoltam nagyokat, mint aki el sem tudja képzelni, hogy nemsokára megéhezhet.

Azt reméltem, a vonaton majd megemészthetem mindazt, amit az apámnál töltött három nap felhalmozott bennem; örültem, amikor üres fülkét találtam, és azonnal át is akartam magam adni a gondolataimnak, de valami belső gát nem engedte, hogy a történtekkel foglalkozzam, figyelmem folyton másra terelődött. Sebaj. Majd otthon.

Előbb szórakozottan nézelődtem, figyeltem az ablakon át a sietősen igyekvő vagy éppen egykedvűen várakozó utasokat, aztán elővettem a könyveket, amelyeket apám azzal nyomott a kezembe, hogy feltétlenül tanulmányozzam őket. El sem képzelhettem, milyen úton szerzi be az öreg ezeket a remek kiadványokat, filozófia, szociológia, nyelvészet, szociolingvisztika, tudománytörténet, kultúrantropológia, utoljára egyetemistaként olvastam ilyesmit, hogy is lenne időm mostanában nekem Chomskykra és Gadamerekre, hermeneutikára, tér-idő elméletre, grammatológiára, összehasonlító nyelvészetre. Felemeltem és vissza is dobtam a könyveket a táskámba azzal, hogy utazási unaloműzőnek egyik sem felel meg. Inkább abban a dosszié-formátumú, vaskos borítékban kezdtem kotorászni, amelybe apám a húgom „hagyatékát” és küldeményeit gyűjtötte össze, iskolai táborozások képeslapjait, gyerekkori és újabb fotókat, valami kamaszkori, félbehagyott füzetet: „Most én is elkezdek naplót írni, de ezt ne nagyon vegyék a szívükre…”, no és az utóbbi évek során felhalmozódott leveleket. Fénymásolatból is volt benne egész kötegnyi, ahogy első pörgetésre láttam: a húgom és mások szakcikkei. Olvassak el mindent, kötötte a lelkemre az öreg, hiszen évek óta semmit sem tudok egyetlen testvéremről. Valóban, talán tavaly hívott fel utoljára, felköszöntött a születésnapomon, pár anzikszra is emlékszem. Be kellett látnom, még arról sincsen fogalmam, a szlavisztikán belül mi a szakterülete.

Apám eddig féltékenyen őrizte ezeket az ereklyéket, soha nem mutatta meg a húgom küldeményeit, nem is értettem, miért adta most ide, mi volt gesztusában az a különös nyomaték, amellyel mintha utalt volna valamire, amiről nekem tudomást kell szereznem.

De miért nem indulunk? Azon vettem észre magam, fél órája ücsörgök egyedül a kupéban, senki nem nyitott rám, senkit se láttam elmenni a folyosón… Affenébe, biztosan kihirdetett valamit a hangosbemondó, csak nem figyeltem. Ördög vigye ezt a mozdulatlan vonatot, hisz majd megy a következő! Felkászálódtam, elhagytam a teljesen üres szerelvényt, rövid kérdezősködés után találtam másikat egy külsőbb peronon, felszálltam, itt persze már nem volt üres kupé, pechemre addig keresgettem kevésbé zsúfoltat, amíg két fiatal bölcsész kollégára nyitottam rá – és innen már nem volt menekvés. Hogy igyekezzem elejét venni a szívélyeskedő vagy pláne szakmai diskurzusnak, elnézést kérve azt füllentettem, dolgoznom kell, a húgom borítékjából kihalásztam egy fogásnyi fénymásolatot, első oldalait, ahol név vagy cím volt, ügyesen visszacsúsztattam, és tollal a kezemben lázasan „korrigálni” kezdtem a szöveget. Két útitársam, némi tiszteletteljes sértődöttséggel, csendben maradt.

Még alig indultunk el, amikor váratlan afférra került sor. Egyre hangosodó szóváltásra lettünk figyelmesek, kiléptünk a folyosóra, lássuk, mi történik. A kalauz lyukasztójával hadonászva ordítozott egy utassal, nemcsak potyázással vádolta, hanem azzal is, hogy meg akarta őt vesztegetni. A megvádolt nő (ötven körüli, de harmincötnek látszik, mert az emberek nem szeretik ötven körülinek látszó ötven körüli nőkön felejteni a szemüket) tiltakozni akart az esztelen vád ellen, de amint kinyitotta a száját, az a gauner rátámadt, még a lyukasztót is felé hajította, olyan erővel vágta hozzá, hogy az egészen a két kocsi közti harmonikáig repült. Saját indulatától és az elrepített fémtárgy becsapódásának az erejétől a kalauz maga is megszeppenhetett, halk udvariasságra váltott, szinte udvarolni kezdett megrémült áldozatának, mi pedig visszahúzódtunk a fülkébe.

Észrevettem, a két kolléga meglehetős respektussal figyeli, amint idegen nyelvű szakszöveget javítgatok. Gondoltam, ráteszek még egy lapáttal, úgy kezdtem kotorászni apám könyvei közt, hogy egy rossz mozdulattól mind kiboruljon a táskámból a padlóra, segíteniük kelljen összeszedni. Látszott rajtuk, utoljára ők is diplomázás előtt tartottak ilyesmiket a kezükben, elismerően bólogattak. Nagyot nőttem a szemükben. Nem sokat tudtam róluk, de annyit mindenképpen, hogy éppen a nagy politikai változások után szerezték oklevelüket esztétikából, amikor ehhez valódi tudás és teljesítmény helyett inkább csak a múltbéli sérelmeket és a jelen sanyarúságot kellett bizonyítani, aztán a megszerzett végzettséggel jól végig lehetett lébecolni a következő évtizedet valamelyik intézetben.

Bár csak elterelő műveletnek szántam, egyre jobban belemerültem a borítékból találomra kihúzott tanulmány olvasásába. És lassan mintha azt is érteni kezdtem volna, mire célzott apám, amikor külön jelentőséget tulajdonított annak, hogy húgom küldeményeit átadta.

Ám bármennyire is érdekesnek találtam a dolgozatot, a monoton zakatolásban mégis elbóbiskoltam. Vonaton az ember rövid, de intenzív álmokat lát, olyanokat, amelyekbe beleszűrődik a kinti valóság, olykor sokkal hihetőbb formában, mint ahogyan körbevesz bennünket. Csak pár percet alhattam, de ezalatt képek sokasága futott le előttem. Mint majdnem minden álmom, ez is fehér lebegéssel indult és sötét zuhanással fejeződött be. Előbb fényes, világos templomban, talán zsinagógában találtam magam, egy felzúdult, hullámzó tömeg közepén. Az indulat, az értetlenség, a káosz egyre nagyobb lett, már-már elviselhetetlen. És akkor, váratlanul, a magas orgonasípok felett, leszállt, úgy tűnt, egy már nagyon zavarodott, fekete madár, szemmel láthatóan megrémisztette a tömeg, forrongásával, hullámzásával, amely nem akart véget érni. Ám az ideges tolongást megállította valami láthatatlan erő, s a madár akkor megnyugodott, elbújt egy magas oszlop mögé, igaz, közel a kijárathoz, s most már ő szemlélt bennünket kívülállóként. Váltott a kép, vakítóan világos képernyő előtt ültem, azzal a nyomasztó kényszerrel, hogy regényt kell apámról írnom. Kezemben papírok, fényképek, kacatok (talán a faház komódjáról?), és én lázas igyekezettel próbáltam belőlük egységes művet alkotni, de mivel ez nem sikerült nekem, a technikát hívtam segítségül, furcsa szerkezetet idéztem magam elé, amely majd összeállítja a töredékekből a regényt. Igen, csak bele kell táplálni az adatokat, a többit elvégzi magától. Megkönnyebbültem, de aztán ijedten figyelem, amint a gép, amelynek vörösréz táblácskáján ez a név állt vastag betűkkel: KOMPILATOR, olvashatatlan konfettifoszlányokká darálta a papírt, határtalan mohóságában bezabálta még a fényképeket is, legfalánkabban éppen az arcokat, amitől nagyon ideges lettem. Újra fehérség, hómező, amelyet nem úgy érzékeltem, mint a korábbi lebegést, hanem, amennyire ez álomban lehetséges, „valóságosan”. A téli táj villódzó, végtelen betűsivatagra váltott lassan. De a sivatag nem volt valóságos. A valós sivataga volt. Egy digitálisan manipulált hiperdokumentum, amelynek büszkesége, hogy információt köt össze, és ösvényt nyit a följegyezhető pusztulásba. Igen, egy olyan cybermezőbe álmodtam magam, amelyben sorra megnyíltak életem rejtett állományai, és amely pontról pontra vezetett az apámról szóló regény pusztító sötétségébe. Ott, álmomban nem volt kétségem afelől, hogy midőn a művel készen leszek, én magam megszűnök földi létező lenni, bináris számsorrá válok, amely önmaga eredetét kutatja, a képletekbe írható időt. Ó jaj, megint az idő, apám heideggeri saját ideje, amellyel még kamaszkoromban kizökkentett engem az enyémből. Hisz voltaképp viszonyunk nem apa és fiú, nem két férfi, nem két élő ember relációja volt, hanem két időé, egy hegemón, világba jól beágyazott folytonosságé, és egy alárendelt szaggatottságé. Ennek alapján emelkedett fölébem, uralkodott érzelmeimen és gondolataimon akkor is, amikor ezeket őellene fordítottam. Tökéletesen tisztába jöttem mindezzel álmomban.

A kompilátor oldalanként kiadagolta apám életét, és én mohón, a két esztéta figyelmétől kísérten, szerkeszteni kezdtem a szöveget, egy már elkészült rész felől közelítettem az éppen összeálló felé. Miközben a mondatokat javítgattam és a történet előző szakaszát csiszoltam, a múltba töltögettem a jelen pillanatot, világossá vált, hogy az átélt tapasztalatokat a tudatomban az időszerű események irányítják, s kilétem utáni kutatásaim során eljutok majd arra a pontra, ahol végérvényesen meg kell határoznom helyzetem a jelenben; tudatosult, hogy a helyzet, amibe belecsöppentem, kihatással lesz arra, hogy miként birkózom meg a történet idejével. Egyszerre láttam a feladat kilátástalanságát és megoldhatóságát, valami külső erőre, lökésre vártam, amely elindít a megfejtés felé. A gép, akár egy fékező vonat, rezonálva felzúgott, csikorgott. Képernyőmön megjelent az apám műterméből kilépő tündér, az orgonasípok fölött vergődő galamb, a sírjába farkasként alászálló öreg ruszin, a tengerparton napozó húgom, végül egy befejezetlen sakkparti, melynek figurái fenyegetően elindultak felém. Fel akartam állni székemből, de nem volt testem, amelyet megemelhettem volna. Távoli géphang állomásneveket kezdett sorolni. Lyukasztóba öltözött egyenruhás kalauz hadonászott. Két esztéta meztelenül indult a büfébe. Zökkent a világ, és én belehullottam a digitális éjszakába.

A fékezéstől kissé előrebukva egyszersmind fel is ébredtem, még láttam a két kolléga hátát, és rémlett, amint félhangosan az imént közölték velem, hogy isznak valamit a büfékocsiban; ez az utolsó megálló, mielőtt befutnánk.

Én meg zúgó fejjel kezdtem összeszedni a körülöttem, a földön szétszóródott fénymásolatokat.

Nem volt kedvem sétálni, az állomáson taxiba ültem, siettem, hogy mielőbb magamra zárhassam megszokott környezetemet, magányomat. Otthon bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam vele gondolataimat, hogy agyonnyomjam őket zenével. Hogy kiegyezzek Istennel.

De a különböző adókon csak politikusok vannak. Mindegyik az én lakásomban pofázik... a hazával piszkít a szőnyegre. Az egyik vörösen, a másik feketén. Mind az én lelkiismeretemre pályáznak, magukénak vallanak, hogy cserében én is magaménak valljam őket.

Ingerültem kikapcsoltam a tunert, találomra betoltam három CD-t, beállítottam a véletlenszerű lejátszást és felhúztam a hangerőt, hogy zuhanyozás közben is halljam a zenét a fürdőszobában.

Az estét és az éjszakát, amíg szemmel és figyelemmel bírtam, húgom küldeményeinek a tanulmányozásával töltöttem.

Úgy képzeltem, Paul Robert az a fajta ember, aki reggelente becsülettel leül a számítógép elé és este öt óráig az egyik idegen nyelvről a másikra vontatja át a szavakat. Hogy megőrizze az eredetinek a betűit és az ízét, mindazt, amit nem tud lefordítani, lábjegyzetbe teszi és odaillő ukrán sajátságokkal érzékelteti. Az esetek többi részében a szótárra hagyatkozik. Ezért hajlik az általa legyűrt elbeszélések mindegyike skizofréniába. Pontosabban ő kerül egyre közelebb ahhoz, hogy angol nyelvű mindennapjai közepette kettészakadjon benne a modern ukrán műveltség és a ruszin ősiség. Mióta napjának nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, egyre jobban elkülönül benne a civilizáció a mítosztól. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, elhasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít a kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok voltaképp ukránok, mondja mosolyogva reggel egyetemi asszisztensének; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak az elegáns torontói étteremben; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumér dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.

A húgom elvarázsolva hallgatja Paul Robert esti meséit, reggel szerelmesen integet utána, napközben többször is felhívja telefonon, az egyetemi titkárnők már felismerik a hangját, aha, ez az az európai fruska, a másodikról kimaradt diáklány, aki elcsábította az ő komoly profjukat, lám, mégis előjött az ősi vér, hiába a két nemzedék, hiába az ügyvéd papa, a felső körök, a Harvard és a Princeton, hiába a saját Department itt, a hűvös Torontóban, lám, előjön a keleti ösztön; felbukkan egy szerb vagy lengyel vagy román, magyar, szlovák vagy ukrán, egyremegy, felbukkan egy diáklány abból a világból, és a jó prof máris a karjaiba omlik, hiába környékezi a sok szőke germán és kreol latin, őt elragadja az elemi erővel támadó keleti ámok.

A húgom ezt nem tudja, nem érti, miért választotta épp őt. Fényképeket küldözget Floridából, boldog, szertelen, fecsegő levelekben számol be új szerelméről: „Amikor még csak elkezdtünk együtt járni, egyszer kimentünk a tengerhez; emlékszem, szinte szárnyaltam, amikor a víz mellett mentünk egymás mellett; nagyon elégedett voltam magammal, testemmel – új zöld bikini volt rajtam, nagyszerűen napbarnított voltam; arra gondoltam, ez a ragyogó, elbűvölő férfi az én társam, szeret engem, micsoda szerencsém van; ő minden nőt a hatalmába kerített – és ő pont engem választott; ekkor rám nézett és mintha csak úgy mellékesen tette volna, megjegyezte: «Ha még egy kilót leadsz magadról, tökéletes leszel»; nem, ez nem volt sértő: hogyan sértődhet meg egy fiatal lány, ha csupán egyetlen kiló választja el a tökélytől?”. Alig hihető, de húgomnak fogalma sincs arról, hogy az ő Paul Robertje, akinek már az apja is az Újvilágban született, milyen szláv örökségek közt őrlődik, pedig olvassa és fénymásolja a tanulmányait, büszkén küldözgeti haza, mint annak bizonyítékát, milyen okos-fontos-híres ember az ő sokat publikáló professzora, nem látja a vergődést, nem veszi észre a bizonyítható elméletek alól feltörő bizonyíthatatlan hipotéziseket, nem érzi a száraz és unalmas tudományon átvérző, lázítóan izgalmas és tragikus mitológiát. Paul Robert bizonyít és cáfol, teremt és rombol, felemelkedik és alászáll, és közben vezekel, vezekel, vezekel, félvér ukrán apja helyett, az őshazába meghalni visszatért ruszin nagyapjáért.

Azt kellene elmesélnem, hogy azon a reggelen, amikor elindultam vele a hófúvásban, majdnem megszerettem apámat. Szerepe lehetett ebben a hosszú éjszakának, amikor minden korábbinál jobban kitárulkozott előttem, szerepe volt benne az ébredésem utáni kozmikus hangulatomnak és minden bizonnyal a sosem látott sűrűségű hóesésnek is. Szinte tömör fehérség vett bennünket körül, át kellett vágnunk magunkat rajta, ezen a lebegően könnyű, mégis ellenálló közegen. A fehér pelyhek közelünkben jól elkülönültek egymástól, de pár méternyire, úgy látszott, egymáshoz tapadva falat alkotnak, ezen kell majd áthatolnunk, ha elérjük – de elérnünk soha nem sikerülhet, mert amennyit közeledünk feléje, épp annyit távolodik tőlünk. És ekkor, amint rápillantottam a tejfehér háttér előtt elszántan lépdelő apámra, átfutott rajtam az akkor születő, de süllyeteg múltból felidéződő érzés, inkább csak foszlánya a néven nevezhetőnek.

Nem tudtam, hová megyünk, s főleg, hogy miért. Szűkszavúságából csak annyit értettem meg: számára hallatlanul fontos ez a zarándoklat. Talán az a meggyőződése, hogy engem is ugyanarra a hitre téríthet, amelyben ő él itt teljes elzártságában, s amelynek alapja valami teljesen egyedi vallás, külön bejáratú, egyszemélyes eklézsia, közvetlen telefonvonallal a megtagadott Teremtőhöz. Igen, apám abban az istenben hitt, amelyik nem létezik, amely nem teremtette a világot, amely ősszellemként nem őrködik felette, amelyik egyszerűen nincsen. Ezt a hiányra alapozott hitet apám a keleti és az egzisztencialista filozófiákból, a kozmikus világképből és saját élettapasztalatából csapatta ki. Kizárólag ezt a megközelíthetetlen és felfoghatatlan istenhiányt tartotta magánál feljebb valónak, mint olyan valamit, amely kívül áll időn és téren, nem része a világnak, és az attól való különbözősége az egyetlen, ami alapján mégis tudhatunk róla. Csakis ilyen világkép felelt meg apámnak, ez engedte meg, hogy többféleképpen vélekedjen az időről, az életről, a halálról, és a létezés egészét úgy fogja fel, mint a Semmi mellényzsebében lassan szétfoszló Valamit. Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól! És milyen messze került tőlem ez a kihűlt lelkű ember, aki alig pár lépéssel előttem, mégis el-elmosódón, de látható elszántsággal gyalogolt a hóesésben, mint egy filmbéli figura, aki ottmaradt a kifehéredő vásznon, miután a celluloid szalag már rég lefutott az orsóról.

És én majdnem megszerettem ezt az öreget ott, a fehér villódzásban. Megható elesettséget és impozáns erőt egyszerre mutatott, ahogy ment, lépdelt, gyalogolt, haladt a maga útján az én apám a maga taposta ösvényen, és nekem most jólesett nyomába lépnem, követnem őt valahová, valamihez, valamiért, ami neki hallatlanul fontosnak látszott.

Nem sejthettem, merre járunk, nem értettem, apám hogyan tájékozódik ebben az észlelhetetlen tájban. Időnként balra fordultunk, már-már azt hittem, elérjük a folyót, máskor mintha jobbra tartottunk volna, vártam, meglátjuk a bozótost, a dombot, de nem. Ehelyett sötét gomolygás tűnt fel előttem, és csak amikor törzsének már majdnem nekimentem, akkor mutatkozott meg a magányos vadkörtefa. Itt most szusszanunk egyet, jelentette be apám, s megállt ott, ahol a kövekkel körberakott tűzhely fekete üszkei meredeztek ki a hóból. Néhány rönk is állt a szalonnázóhely körül, apám az egyikre letelepedett, mutatta a másikat, kicsit ferdére fűrészeltet, nekem. Csak úgy tudtam elhelyezkedni rajta kényelmesen, ha félig háttal ültem apámnak, s mintha ezt szándékosan rendezte volna így. Ahogy letelepedtem, s ő meggyőződhetett arról, nem látom az arcát, mesélni kezdett az öreg ruszinról, aki azért jött haza az óceánon túlról, hogy megélje a szabad farkasok életét, és ezzel a tapasztalattal fekhessen a szülőföldbe.

A történet teljesen valóságosan indult az Újvilágba kitántorgó, ott szerencsét próbáló ifjú Bodinról, küzdelmeiről, munkájáról, családalapításáról. Erőfeszítéséről, hogy fiát taníttassa, öröméről, amiért sikerült ügyvédet nevelni belőle, bánatáról, amiért idegen nyelvű és vallású meny került a házhoz, újbóli boldogságáról, amikor az unoka megszületett. Misztikus fordulatot azzal vett a történet, hogy, megvénülvén, váratlanul égi jelet kapott őseitől, s ez megváltoztatta életét, amelynek ettől kezdve egyetlen célja és értelme a hazatérés lett. Néha el-elvesztettem a szálat, apám elbeszélése szaggatottabbá, olykor követhetetlenné vált. Annyit megértettem, nem nyugodhatott az öreg ruszin addig, míg vissza nem tért, meg nem találta gyermekkora vidékét, s bele nem költözött abba a tájba, amelyből vétetett. Ócska faházat vásárolt, abban lakott magányosan. A környékbeli asszonyok sokat érő, idegen pénzért hordták neki a túrót, tojást, házi kenyeret. De nyugalma továbbra sem lehetett teljes, mert belső hangok és látomások gyötörték. Egyre többet járt az erdőbe, nem egyszer napokig elő sem került, mígnem a közeli falvakban, tanyákon híre ment: a vén amerikás rossz szellemekkel cimborál. Egy hajnalon aztán szörnyű hangokra ébredtek az emberek a faluszélen, vasvillát, fejszét fogtak a férfiak, elindultak a hang irányában, s az erdőszélen, egy bokor alatt megtalálták az öreget. Négykézláb állt, fejét a magasba emelte és farkasmód üvöltött, talán órák óta. Majd reszketni kezdett, rángó tagokkal eldőlt. Bodin addig remegett a bokor alján, amíg vissza nem nyerte emberi alakját. Ájultan egy kunyhóba vitték. Nem beszélt arról, hogy mi történt vele. Később rendszeresen visszajárt arra a helyre, s halála előtt egy négyszögletű kőlapot helyezett el ott a következő szöveggel: „Köszönöm a farkasnak, hogy farkas lehettem.” Az emberek kerülték ettől kezdve. A szigorú grékus papot pedig, aki azt gondolta, segíthet rajta szörnyű megszállottságában, ő kergette ki a házából. Egyedül a környék bölcsének tartott, nála is vénebb rabbit engedte magához, aki szelíd szemével ha másra nem is, egy vallomásra csak rábírta. Ha üvölteni is támad kedved, akkor is tudd, hogy ki vagy, intette a rabbi. És Bodig furcsát válaszolt. Igazad van, öreg: ruszin vagyok, voltam, s leszek mindhalálig. Azt a kőlapot mégis elhelyezte azon a helyen. Ahogy meghagyta, úgy temették el, a falusi temető legeslegszélén. Aki ott nyugszik, arról nem tudni, az ember-siratta halottakhoz tartozik-e, vagy a vadak-járta erdőszélhez. No, az ő sírjához megyünk most, mondta apám, és már fel is állt a tönkről. Csak akkor indultam utána, amikor egy pillanatra eltűnt a hóesésben.

Folytatásokban megjelent: Romániai Magyar Szó; Színkép. 2005. febr. 12., 19., márc. 5., 12.

---

Az elbeszélés keletkezésének a története: Cseke Gábor: Egy mondat a világ

Lapszám: 2011.10