egy JA-töredék

Nem, egyáltalán nem a kis Balázs volt az első. Vagy ha mégis, azt még nem úgy azonosítottam, mint verset, s végképp nem voltam kíváncsi arra, ki alkotta. Én is írhattam volna, nem olyan nagy dolog. Rímelgettem magam is, mint minden kisgyerek. És cseperedvén is folytattam: a lányoknál az iskolában egy időben divatba jött az emlékkönyv, abba illett a fiúknak valami szépet beleírni. Ambícióm annál túlmutatott, hogy valahonnan másolt zengő szavakat rójak újra, írtam hát olyan szerelmes verseket, hogy ihaj. A többes szám nagyon indokolt, mert nemcsak én kedveskedtem minden lánynak új remekművel, hanem a barátaim számára is megírtam az ő vallomásaikat. Az emlékkönyvek szerencsére hamar beteltek és/vagy elfelejtődtek, csak remélni tudom, hogy a sorozatgyártásom padlásokon porosodó bizonyítékait soha nem bányássza elő a háládatlan utókor. Én is abbahagytam egy időre a verselést.

Aztán – kell-e mondanom – az első igazi szerelem újraélesztette bennem a lánglelkű poétát. De miközben újabb saját remekléseimben tobzódtam, egyszer a rádióban meghallottam egy szavalatot. József Attila Ódája volt. Lenyűgözött, égbe emelt és porig sújtott. Miután magamhoz tértem, siettem apám szobájába, ugye megvan nekünk József Attila Ódája. Ekkor azért jól jött egy író-szerkesztő papa, aki a roskadozó könyvespolcok útvesztőjéből azonnal kiemelte az Összes Költeményt. A végén van címmutató ábécé sorrendben, adta meg apám az útmutatást.

És amikor legközelebb találkoztam az Világegyetem számomra legfontosabb nőnemű lényével, nem saját versemet adtam a kezébe, hanem az Ódánál kinyitott könyvet. Elkezdte olvasni, és ahogy sorról sorra haladt, egyre fényesedett a szeme, láttam, mert tekintetét minden szakasz után rám emelte. A Mellékdal előtt cigarettára gyújtott, nagylány-mivoltát erősítendő és jelezve, nem hagyta érintetlenül a költemény. Akkor most megcsókolhatsz, mondta és lehunyta a szemét.

Tizennégy évesek voltunk – és én attól kezdve nagyon sokáig nikotinízűnek gondoltam a csókot.

*

Az Ódától visszafelé kezdtem olvasni József Attilát. Mikorra a könyv elejére értem, hatalmas titkok engedtek közelükbe. Indulhattam hát az elejétől újra a végéig. Akkor, és utána még sokáig évente legalább egyszer.

Sokáig a korai költészete tetszett leginkább, szürreális képei, merész asszociációi.

József Attila

A BŐR ALATT HALOVÁNY ÁRNYÉK

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért

A fenti költeményben három olyan kép is akad, amelyek engem már első olvasáskor roppant módon megragadtak és talán túlzás nélkül állíthatom, hogy írói-költői látásmódom alakulásában meghatározó szerepet játszottak. József Attila idővel eltávolodott ettől a stílustól, de abban a nagy poétikai szintézisben, amelyet életművével teremtett, kétség kívül benne foglaltatik ennek a korai kalandnak minden izgalma és tanulsága. Én sem tudok úgy versbe kezdeni, hogy valahol tudatom alatt meg ne rázná pompás sörényét a fekete falak közt élő átlátszó oroszlán, hogy ne hallanám a vérvörös falábakon elfutó idő izgatott kopogását vagy ne kibicelnék a kedves szavaiért sakkozó néma négereknek.

*

Igazából nem is emlékszem arra, mit és hogyan tanultunk József Attiláról az iskolában. Be kell vallanom: nem érdekelt az irodalom. Legkevésbé az, ami kötelező volt. A nyelvet és a mértant szerettem, később a kémiát, biológiát és persze a fizikát – sokáig tudományos pályára készültem, részben visszatérve gyerekkori álmomhoz, hogy csillagász legyek.  Fizika-szakos lettem egyetemünkön, szerettem a tárgyamat. Meglehet, abban, hogy a tudomány univerzalitását választottam a nyelv és az irodalom nemzeti specifikumai helyett, közrejátszott sajátos helyzetem. Egy 10 százalékában sem magyar városban születtem és éltem, a Szovjetunió perifériáján – egyben határmezsgyéjén a magyar etnikai és nyelvi tömbnek. A lágy diktatúrában pangó, de merev ideológiájú akkori birodalomban magyar vonalon érvényesülni nem jelentett túl nagy szabadságot: az egyetlen magyar lap főszerkesztőjeként működő, sokkötetes íróként jegyzett apám erre élő bizonyítékul szolgált.  Egyszerre megfelelni a hatalom elvárásainak és a szakmai ambícióknak – ez lehetetlennek látszott, mint ahogy az is, hogy valaki írástudóként képes legyen egyszerre szolgálni a szovjet kultúrpolitikát és ápolni-követni a magyar nemzeti hagyományokat. A súlyos kompromisszumok riasztottak, igen, talán ez is közrejátszott abban, hogy úgy gondoltam, a matematika nyelve és a természet törvényei felmenthetnek az efféle kényszerhelyzetek alól.

Teltek az évek, szépen haladtam tanulmányaimmal,  már éppen arra készültem, hogy leendő diplomadolgozatom témájában, az egyes elektronpályákhoz kötött energiazónák közötti átlépések sajátságaiban elmerüljek, amikor  minden másként alakult.

Merthogy a versírást nagy fizikusi lelkesedésem közben mégis folytattam és – úgyszólván akaratom ellenére – a helyi szerény felhozatalban csakhamar kötet-éretté váltam. Első kis könyvem megjelenése környékén ráadásul olyan barátságok és főleg olyan szerelmek hatottak rám, amelyek mind-mind a korábban elképzelt pályámmal ellentétes irányba vonzottak-taszítottak. Egy-két év alatt grandiózus változásokon estem át. Megingott azelőtt sziklaszilárdnak hitt tudományos világnézetem, érdeklődésem elfordult az univerzum nagy igazságaitól, ehelyett az emberi viszonylatok finomságai, élet és halál kérdései kezdtek foglalkoztatni.  Illetve hát maga a nyelv és az irodalom, amellyel mindezt megközelíthetem. S mindezen túl: annak a kulturális közegnek a lehetőségei és lehetetlenségei, amelyben az irodalmat gyakorolhatom.

Ott kellett hagynom az egyetemet, ehhez kötődő munkámat (esti tagozatosként egy kutatólaborban dolgoztam lelkes laboránsként) – és újra kellett gombolnom magamon teljes szellemi öltözékemet. Patetikusabban szólva: feltettem életemet az irodalomra és összekötöttem sorsomat a kárpátaljai magyarságéval.

Hogy ehhez tudást és képesítést szerezzek, újra felvételiztem egyetemünkre. Ezúttal magyar szakos bölcsészhallgató lettem, miközben kisebbségi irodalmunk szervezésében is egyre több szerepet kaptam és vállaltam. De valahogy filológusi ambícióim mégis túlmutattak ezen a lokalitáson, mert a rám kötelezően kiszabott szakdolgozat-témát addig-addig hárítgattam, míg vezető tanáromnál és a Szent Tanszéknél sikerült elérnem, hogy a helyi irodalom valamely jellegzetességének a feldolgozása helyett József Attilával foglalkozhassam. És mert a nyelvészet ekkor is  közelebb állt hozzám az irodalomtudománynál, még azt is kilobbiztam, hogy kedves költőm műveit stilisztikai szempontból elemezhessem. Életem nagy szerencséjének gondolom, hogy bő két éven át ezzel foglalkozhattam.

Mindez persze nem zajlott problémamentesen. A pártideológiával ugyancsak áthatott egyetemi elvárások és az egész felsőoktatási rendszer merevsége szűk korlátok közé szorította a diákok mozgásterét. Hogy a marxizmus-leninizmus klasszikusaitól és az éppen aktuális pártkongresszusi határozatból vett idézeteknek és hivatkozásoknak szép számmal szerepelniük kellett minden dolgozatban, az még hagyján. Gondom inkább azzal adódott, hogy mivel a magyar stilisztikai szakanyagban akkor fellelhető filológiai apparátust sokkal szegényebbnek találtam, mint a József Attila költészetében előforduló stiláris gazdagságot, így új fogalmakat és rendszereket kellett alkotnom. Rendre-sorra találtam ugyanis olyan hasonlat- és metafora-alakzatokat, amelyek nem illettek a szakirodalom által tárgyalt egyetlen típusba sem. Így új tipizálási módszert, új szisztémát, új  szempontrendszert kellett építenem. Ezt nagy elszántsággal, de óvatos körültekintéssel, sok munkával, és egy diploma-közeli diáktól még talán el sem várható tudásanyag felhalmozásával meg is tettem, miközben egyre mélyebbre hatoltam József Attila költészetébe és egyre jobban megismertem azt a páratlan képalkotási technikát, amely utolérhetetlenné teszi verseit. Ám vezető tanárom nem esett hasra 220 oldalas dolgozatomtól. Először is szememre hányta, amiért utolsó előtti évesként máris túlléptem a csak jövőre írandó diplomamunka tartalmi és terjedelmi kereteit, másfelől igen szigorú kifogásként tudomásomra hozta: egy diáknak nem az a dolga, hogy önálló gondolatait kifejtse, hanem kizárólag az, hogy a szakirodalomban való jártasságát bizonyítsa.

*

De nem ezért hagytam ott másodszor is az egyetemet. Volt egy-két konkrét oka is, némi erkölcsi tőkét kovácsolva állíthatnám, hogy a tudományos kommunizmus nevű tantárgyból nem voltam hajlandó levizsgázni, a lényeg mégis inkább az volt, hogy féltékeny lettem az időmre. Közben ugyanis megjelentek újabb könyveim, és én írni akartam, minél többet és minél jobban – ebben viszont, úgy éreztem, akadályoz az egyetem, és nemcsak azzal, hogy sok fölösleges tudásanyag elsajátítására kényszerít, hanem azzal is, hogy bedarálni igyekszik egy akkor általam már el nem fogadható tekintélyelvű, megmerevedett, ideológiával áthatott hierarchiába. Ezek ugyanis már az úgynevezett peresztrojka és glasznoszty évei voltak, Gorbacsov színre lépésével szabadabb lett a levegő, az országban jelentős pozitív átalakulások zajlottak, csikorgott az egész rendszer és felbomlása is egyre lehetségesebbnek látszott – ám az egyetem nagyságai továbbra is magasan hordták a brezsnyevi vaskalapot.

Eljöttem hát. Egyik hónom alatt egy cipős doboz volt kétezer cédulával, a másik alatt a József Attila kései verseinek komplex metaforái című dolgozat.

*

Ugyanebben az évben – érdeklődés hiányában – megszűnt a helyi irodalmárokat egyesítő és társelnökségem alatt működő  József Attila Alkotóközösség: íróink inkább a politika felé fordultak. A sorra alakuló magyarságszervezetek munkájában eleinte én is részt vettem, késztetésem mégis inkább más egyébre volt. Mire a Szovjetunió széthullott, én már folyóiratot és magánkiadót gründoltam. Sűrű évek következtek, sok-sok reménnyel és keserű csalódással, szép eredményekkel és rút kudarcokkal.

Sokáig hihettük, hogy a gondok ellenére alapjában rendben mennek a dolgok – pedig József Attila vészjósló vonata végig ott kattogott mögöttünk, akkor is, amikor más zajok elnyomták figyelmeztetéseit vagy amikor egyszerűen nem volt időnk meghallani.

*

Amikor a sajtóból értesültem, hogy kormánypárti magyar országgyűlési képviselők a budapesti Kossuth tér teljes átalakítására vonatkozó olyan határozati javaslatot nyújtottak be, amely szerint vissza kellene állítani „a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát”, s ez többek között az ott található közismert és közkedvelt József Attila-szobor eltávolítását is jelentené, voltaképp nem csodálkoztam. Mindez túlságosan is beleillett abba az eszement felforgató tevékenységbe, amelynek keretében a regnáló kurzus az utcanevektől az ország nevéig mindent átkeresztel, az utóbbi évtizedek minden eredményét és értékét semmissé teszi, s vissza kívánja forgatni a történelem kerekét, ráadásul egy olyan vészterhes kor „képzőművészeti”, valójában inkább ideológiai-politikai arculatához kívánja visszahasonítani Magyarországot, amely magyar emberek millióit halállal és szenvedéssel fenyegette (1944 előtti állapot? Csak nekem jut erről eszembe leginkább a Holokauszt és a Don-kanyar?).

A szobor várható eltávolítása méltán váltotta ki sokak felháborodását, tiltakozó akciók is indultak szép számmal.

Mivel földrajzi-fizikai korlátaim miatt a tényleges megmozdulásokban nem vehetek részt, mostani működésem fő színterén, az interneten szerveztem egyszemélyes tiltakozó akciót. Célom az volt, hogy virtuális élőláncot építsek József Attila szobra köré.

Igen, de hogyan?

Úgy, hogy az akció első fázisában több blogomban és weboldalamon közzétettem tiltakozásom szövegét. Ezek a közlések azonban önmagukban még nem képeznek láncot, lévén nem lépnek ki a saját oldalaim olvasóinak a táborából, így nyilvánosságuk eléggé korlátozott.

Akcióm a második fázisában nőtt túl személyes köreimen azáltal, hogy bizonyos módszerekkel elértem, a tiltakozó szövegemre mutató linkek nagy számban megjelenjenek a különböző Google-keresések találati listáinak az élén. Így igen sokan azok közül is „belém botlanak”, akik nem rám kíváncsiak, hanem a József Attila szobrával kapcsolatos tiltakozás különböző kifejezéseire keresnek rá. Nos, a találati listák élére valóban sikerült igen sok linket felsorakoztatnom, ezek ténylegesen egyfajta virtuális sorfal láncszemeit képezik.

Ha a nyájas böngésző például azt üti be a keresőbe, hogy József Attila szobra – tiltakozás, vagy azt, hogy Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen, netán azt, hogy Élőlánc József Attila szobra körül – linkjeim máris „köréje gyűlnek szelíden”, védelmezőleg körbeveszik a Duna-parton ücsörgő költőt.

A költőt, aki halálos magányában várja a havazást ezen a feketének készülő Karácsonyon.

A költőt, aki a líra logikájára megtanított, aki a szavakkal alkotott komplex képiség rejtelmeibe bevezetett, aki látni engedte az átlátszó oroszlánt a fekete falak között, s akinek szerelmi vallomása az első csók élményéhez juttatott.

Merthogy az Óda volt az első, nem a kis Balázs az Altatóból.