Tsúszó Sándor és a pirézek

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot.

Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.

Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és  tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek). Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között; voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik, ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.

Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz, mint köztudott tényt, említi a következőket:  „bárhol járt, bárhol élt Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”

E sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus  Descartes  egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:

Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.

Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.) Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:

‘Giává

Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.

Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.

Ezek  a körülmények a most megjelenő breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók által számára emelt virtuális piedesztálra.

 Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel, mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett. (A kép forrása.)

Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:

Tsúszó Sándor (1907–1941?) 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.

életmód - télikert honlap | pr-cikkek | weboldal  blog

---

kinyomtatom!

oldal tetejére