Megannyi büszke dimenzió

Regényem könyv alakú megjelenése adott visszamenőleg is értelmet az eredeti intertextuális kísérletnek, ugyanis a nyilvánosság elé tárt végszöveg – ebben egészen biztos vagyok – láthatatlanul, hiányuk révén is tartalmazza az ajándékba kapott eredeti mondatokat. Belőlük erednek az idegen nyelvekben is kultúrákba gyökerező szálak – ezzel teremtve meg számomra a Tejmozi valódi otthonosságát.

Tejmozi 3.0.

Alighanem az idegen nyelvekben való járatlanságom késztetett arra, hogy poliglott szövegprojektumot eszeljek ki. Ehhez segítőtársakra volt szükségem, így irodalmár kollégáim közül azokhoz fordultam felhívással, akikről tudtam, hogy vagy aktív műfordítók, vagy olyan nyelvi közegben élnek, amely biztosítja jártasságukat az adott nyelv/ország kortárs irodalmában. Arra kértem őket, hogy valamely idegen nyelvű (magyarra még át nem ültetett) kortárs prózaműből egyetlen mondatnyi szöveget fordítsanak le számomra, és én majd ezek alapján olyan novellát írok, amelybe valamennyit be is építem. Az interakció elméleti alapját is megvetettem, azt állítván, hogy

a jó mondat DNS-molekulához hasonlatos: magában hordja a szervezet egészét meghatározó kódot. Ha táptalajra tudnánk helyezni, miután kiemeltük anyaszövegéből, az eredetivel azonos textus sarjadna belőle. Ha pedig értő kezek idegen szövegbe emelik, a jó mondat egyrészt szervesül új környezetével, másrészt kommunikációs folyosót nyit önnön eredetéhez. Több mondatból több hajtás fakad, megannyi büszke dimenzió, rejtett vágya és konok akarása annak, hogy együtt kimérjék a lét intertextuális terét.

Akcióm lényege tehát olyan mű létrehozása volt, amely nyelveken és kultúrákon átnyúló kiterjedéseket nyit meg a vendégmondatai révén, s ezekkel képez egybefüggő és megragadható értelmes egészet. Az alkotást megelőző gesztusban pedig benne volt játszótársaim szabad választása: eldöntése annak, hogy mely mű mely részletét gondolják alkalmasnak egy ilyen intertextuális vonalhálózat kialakítására legalkalmasabbnak.

Felhívásom eredményeképpen 30 megszólított társam 18 nyelvből, 43 idegen nyelvű szerzőtől összesen 53 mondatot fordított le számomra. A nyelveket és szerzőket nem sorolom fel, előbbiek között világnyelvek mellett külön hangsúllyal szerepeltek a magyart környező népek nyelvei, az utóbbiak sora a huszadik század második felének klasszikusaitól az egészen fiatal és kevéssé ismert kortársakig terjedt.

Előzetesen nem szabtam különösebb feltételeket, legfeljebb annyit, hogy a kiszemelt citátumok ne tőmondatok legyenek, illetve lehetőleg ne szerepeljenek benne dátumok, helyszínek, személynevek. Mivel más korlátok nem akadályozták partnereim választását, így érthető, hogy a beérkező mondatok igen erős széttartást mutattak. Mind másról és másként szólt, nemcsak stílusban, hangütésben tértek el egymástól, hanem minden egyébben is: akadtak köztük múlt-, jelen- és jövőidejűek, kijelentőek, kérdőek és felszólítóak, egyes és többes számúak, első és harmadik személyűek. Megjelentek bennük a legkülönbözőbb személyek: kalauz, esztéta, műfordító, egymást kergető nők, fiú, apa, öregember, idősödő asszony, lány, tündér; különböző helyszínek: vonat, színház, Újvilág, öreg faház, templom, sivatag; még állatból is többféle akadt: ló, borz, farkas, szúnyog, macskák, madár; és persze sűrűn váltakoztak a nap- és évszakok. Alig látszott lehetségesnek, hogy mindezt egyetlen novellába beleírjam.

Ám ahogy olvastam és rendezgettem a cédulákra kiírt, össze sehogyan sem tartozó mondatokat, egy idő után mégis körvonalazódni kezdett egy lehetséges történet kerete. A helyszínek közül a faház és az idegen-ismeretlen hely, a szereplők közül az apa és gyermeke(i), a cselekmények közül az utazás, az elvont fogalmak és helyzetek közül pedig az idegenség-érzés, a visszaemlékezés, az önvizsgálat, a kamaszkori nemi sóvárgás, az öregedés, a halál és az idő mutatkozott olyannak, mint amihez a többi idézet többsége hozzárendelhető. Később még ehhez társult a nyelv és az írás-fordítás fogalomköre is, amely szintén szerepelt a vendégszövegek némelyikében.

És lassan megképződött bennem a lehetséges novellának mind a tartalmi, mind a formai kerete.

Egy fiatalember, aki regényt ír az apjáról. Az apa, aki távoli faházában él (Fjodor Abramov-motívum; de nála gyermektelen öregről van szó.). A papa valószínűleg elhagyta a családját, a fiúnak ezért elég bonyolult a viszonya hozzá, s miközben őróla ír, és őhozzá (vagy valahová máshová, idegenbe) utazik, aközben magamagával szembesül. Feltolulnak gyermek- és kamaszkori emlékei, például a meztelen nők iránti sóvárgása.

Ezen a ponton aztán beugrott egy olyan epizód, amely nem szerepelt egyik cédulámon sem. Évekkel korábban Mácsai Pál színművész (akivel személyes ismeretségben tudhatom magam) mesélte el egy műsorban kamaszkori emlékét: amikor édesapja aktokat festett, közben komolyzenét hallgatott; a fiú képzeletét igencsak foglalkoztatta a modellt álló nők meztelensége, és a tiltott műterem titkai összekapcsolódtak benne a zenével.

No, megvolt a papa foglalkozása is, és a korai nemi sóvárgást leíró Nabokov-mondat is megtalálta konkrét alanyát és tárgyát. Ennél nem kevésbé fontos, hogy megjelent előttem a papa műtermének tejüveg ablaka előtt leskelődő fiú alakja, s nem volt nehéz elképzelnem, amint a fehérség mögött elmosódott női testeket a saját fantáziájával kiegészítve vetíti maga elé. Innen nem lehetett kétséges, mi lesz a novella címe.

A neheze persze ezután jött: megírni a Tejmozit, még ám úgy, hogy a félszáznál is több idézet a maga természetességében találja meg benne a helyét. Amint az elképzelt történet szálait gombolyítottam, folyton olyan elbeszélői helyzeteket kellett teremtenem, amelyekben egy-egy vendégmondat minden zökkenő nélkül következhetett a sajátjaim után. A citátumok, mint egy tájékozódási futásban a kitűzött pontok, úgy rajzolták fel a pálya egészét, az én feladatom az volt, hogy egyiktől a másikig eljussak.

Erőmet, leleményességemet igencsak próbára tevő, egyben rendkívül izgalmas munka volt. És az öröm sem maradt el, mert jól haladtam a szöveggel, úgy festett, sikerül a magam-támasztotta elvárásoknak megfelelnem.

Mindez az internet nyilvánossága előtt zajlott. A külön erre a célra létrehozott honlapon előbb a beérkezés sorrendjében jelentek meg folyamatosan a vendégmondatok, majd azok a műhelyszövegek is, amelyeket a láthatóan hosszúra nyúló elbeszélés nagyjából befejezett egységének képzeltem el. Úgy éreztem, a történet szépen kerekedik, leírásaim szemléletesek, az apa-fiú viszony összetettségét is sikerült megragadnom, miközben élet és halál, mulandóság és az örökkévalóság kérdéséről is sikerült érdekes meglátásokat közreadnom. Elégedett is lehettem volna. Ami bántott: sem írótársaimtól, sem az olvasóktól nem kaptam elegendő biztató elismerést. Miközben (nyilvánvalóan túlértékelve szerepemet) úgy láttam, hogy a multikulturális projektum megvalósításával valami nagyot, egyedülállót cselekszem, és miközben azt gondoltam,  igazi írói bravúr a sok szerző ennyire különböző félszáz mondatát nívós kisepikába beleépíteni, aközben – a nagyon kevés kivételtől eltekintve – ezt az erőfeszítésemet alig is értékelte valaki, kívülről pedig hosszú ideig senki sem figyelt fel rá.

Arra szántam hát magam, hogy a projektumot felajánlom egy folyóiratnak, amely jellegénél fogva (mint a filológia szakmai kérdéseivel foglalkozó elit-lap) – gondoltam – talán ráharaphat, teret adhat a nyelvi-irodalmi interakció elméleti alapvetésének, a műhelyszövegek részének vagy egészének, esetleg annak a kész elbeszélésnek, amelynek a befejezéséhez ekkor már igen közel álltam. Ám megkeresésemet válaszra sem méltatták, holott a szerkesztők egyikével-másikával baráti viszonyban álltam.

Ez kedvemet szegte, úgy éreztem, alkotói teljesítményem nagyobb annál, semhogy a saját kis marginális, alig látogatott honlapom keretei között maradjon. Közvetlenül a cél előtt abbahagytam munkát.

Ám ekkor novellát kért tőlem egy másik folyóirat. Mivel akkor már hónapok óta semmi egyéb prózaféleséggel nem foglalkoztam, így persze a Tejmozit ajánlottam fel: megírom a befejezést és küldöm, terveztem, de azért megpuhatoltam: vajon vállalkoznak-e a mintegy hetvenezer karakternyi szöveg közlésére. A válasz egyértelmű volt: semmiképpen. Ennek legfeljebb a fele jöhet számításba.

Felére meghúzni egy elbeszélést? Lehetetlen. Pláne lehetetlen anélkül, hogy a vendégszövegeket integráló szép koncepció súlyosan ne sérülne. Akadna ugyan nem egy mellékszál, amelyet kiiktathatok, de miféle dolog az, hogy XY mondatát elhagyom, QZ-ét viszont megőrzöm? Mit tegyek? Kerülgettem a textust, mint macska a forró kását.

Aztán vettem egy mély lélegzetet és kimetszettem az összes idegen anyagot! Igen, eltávolítottam azt az 53 mondatot, amelyre – mint valami pillérekre – elbeszélésem épült.

Gondolhatnánk, hogy ettől az egész építmény összeroskadt. De nem. Valami egészen más történt: az addigra felépült, megszilárdult szerkezet megtartotta lényegi elemeit – a lényegteleneket viszont elhullatta. Többször egymás után végigmentem a szövegen, és minden alkalommal pontosan tudtam, mit kell eltávolítanom. A megmaradó részeknél persze kisebb-nagyobb igazításokra volt szükség, egyes epizódok helyet cseréltek, mások egybeolvadtak, míg végül, úgy éreztem, minden a helyére került, nincsenek sem illeszkedési problémák, sem belső ellentmondások. Anélkül, hogy az eredeti, 1.0-ás változatot befejeztem volna, előállt a Tejmozi 2.0., egy sűrűs szövésű, kompakt novella. A terjedelme épp súrolta a közlési határt. De hiába küldtem el: a lapnak nem tetszett…

Nem hagyhattam veszni a munkámat: úgy éreztem, az írás jó, talán legerősebb kisprózám, ráadásul valamiféle háttérsugárzással rendelkezik, lévén „hiányokkal ékes” – én ugyanis minden újraolvasásánál pontosan éreztem az eredeti hívómondatoknak az inspirációs erejét és asszociációs terét, láttam a novellán a kifelé-ágazás gazdagító többletét csakúgy, mint a hiányok keltette izgalmat és vibrálást. Nem törődhettem bele, hogy ne jusson az olvasó elé.

A következő folyóirat szerkesztője áradozott: gyönyörű írás – de sajnos nem illik a koncepciójukba…

Sebaj, van még más szerkesztőség is… A harmadik, az első kettőnél is rangosabb irodalmi periodika gyanúsan hosszú ideig nem reagált. Kezdtem úgy érezni, talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett a főszerkesztő üzenete: „…novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.”

A ravasz jelző bizonyára arra vonatkozott, hogy meglebegtettem a fátylat keletkezés nem mindennapi története fölött: a kézirat végén felsoroltam, mely szerzők műveinek egy-egy mondata hiányzik a novellámból.

Pár nappal később aztán újabb kedvező fordulat következett. Egy nagy példányszámú romániai magyar napilap szerkesztője felajánlotta: kulturális mellékletükben a teljes verziót leközölnék. Sőt, a szerkesztő sorozatot tervez: előbb – munkanaplómat idézve – ismertetné a projektumot, majd folytatásokban leadnák a hosszú elbeszélést. A közlés szerkesztői zárszóval zárult, így a sorozat kilenc hétvégi számban került az olvasók elé. Így kellő nyilvánosságot kapott a Tejmozi 1.0., s a néhány havi átfutási idő után a Tejmozi 2.0. is sorra került a budapesti folyóiratnál.

Nem sokkal ezután a Vajdaságból érkezett felkérés. Az internetes portál interakcióra invitálta szerzőit: alkossunk négy részből álló szöveget, az első háromnak a kezdőszavait, az utolsónak a zárszavait kaptuk készen. Nem volt kétséges, hogy ezt a játékot sem hagyhatom ki. Ötletem is volt: a feltételeknek megfelelve elmesélem, mi történt, mi történik, mi fog történni egy készülő novellámban – így vette kezdetét a Tejmozi addig megíratlan  belső történése. Életképes kis írás született az apa házában függő falikárpitról, pontosabban arról, hogyan látja a haldokló megelevenedni a nimfa és az unikornis legendáját.

Az elmesélős ötlet és a befelé építkezés technikája annyira megtetszett, hogy rövidesen újabb novella sarjadt belőle, így íródott bele a történetbe a fiát túlszerető anya alakja, továbbá az apa elmélkedése a halálról és életről, az egymást emésztő két ikerkannibálról. (Új írásomat később az a folyóirat közölte le, amelynek legelsőként ajánlottam fel az eredeti projektumot…)

Mindez 2004-2005-ben zajlott. A következő években hasztalanul próbálkoztam azzal, hogy lineáris történetmondással regényt vagy legalább kisregényt írjak a szerves egységet képező novellákból. A szöveg masszívan ellenállt, nem hagyta, hogy szálait tovább gombolyítsam. Mozim filmje, úgy látszott, végleg megakadt a vetítőgépben.

Aztán 2008-ban (nem utolsó sorban pályázati ösztönzésre) újra nekiültem. De folytatni ekkor sem tudtam: nem, ez a történet lezárt egész, szálait továbbszőni képtelenség, ismertem fel újra. Nem marad más hátra: ismét befelé kell írnom. Éppen ezért novelláim anyagát széthúztam az elképzelt regény terében. Mivel a kész szöveg a tervezettnek cirka egynegyedét képezte, hatalmas üres helyek keletkeztek.

Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken: az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben szinte észre sem vettem, mikor használom fel egy-egy korábbi munkám töredékeit és mikor fogalmazok teljesen új bekezdéseket: az anyagon folyamatosan végzett egységesítő őrjárataim révén minden szépen összecsiszolódni, egybeszerkesztődni látszott. Végül, cirka tíz hónapnyi munka után előállt a konzisztensnek és koherensnek tűnő műegész, a Tejmozi 3.0.

Teljes esztendőnyi pihentetés után aztán 2010-ben, mielőtt kiadót kerestem volna, elvégeztem az úgynevezett utolsó simításokat.

2011 őszén pedig megjelent könyv alakban a Magvető Kiadó igen körültekintő gondozásában. E tény adott visszamenőleg is értelmet az eredeti intertextuális kísérletnek. Regényemben – ebben egészen biztos vagyok – láthatatlanul, hiányuk révén is ott munkálnak az ajándékba kapott eredeti mondatok. Belőlük erednek az idegen nyelvekben is kultúrákba gyökerező szálak – ezzel teremtve meg számomra a Tejmozi valódi otthonosságát.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére