Pilinszky és az anyagszerkezet

Lengyel Balázs nevezte először a hiány költőjének. De azt is ő állapította meg, hogy Pilinszky képes a legkisebb helyen a legtöbbet kifejezni. Tömörség és hiány egy helyütt, egyazon poétikai térben? Robbanni kész kritikus tömeg és tátongó hiány? A Semmibe helyezett Minden?

Az anyag szerkezete már a görögöket is foglalkoztatta, és el is jutottak merész hipotézisekig. Ám a bizonyosságra évezredekig kellett várni. Ha ma közénk csöppenne Démokritosz és az újkori kutatások  történetét követve először találkozna azzal a felfedezéssel, hogy a világunkat felépítő atomok „belseje” nagyrészt „üres”, joggal lepődne meg. Elképedt maga Ernest Rutherford is kereken száz évvel ezelőtt, amikor híres kísérlete során megfigyelhette, hogy a vékony aranylemezre irányított részecske-nyaláb gyakorlatilag akadálytalanul áthalad a lemezen. A fóliára lőtt alfa-részecskék közül csak alig néhányat térített le pályájáról valami, a döntő többségük nem ütközött semmibe. Mindez, kicsit leegyszerűsítve, azt jelentette, hogy az aranylemezt alkotó atomok az alfarészecskék méretét sokszorosan meghaladó sok-sok semmiből és nagyon kevés valamiből állnak. Nagy űr és benne gyéren elhelyezkedő szemcsék: ez az anyag!  Ezután alakult ki a Niels Bohr pontosította atom-modell, amely a Naprendszer felépítéséhez hasonlította az anyag mikroszerkezetét: a roppant tömör atommagok körül, mint a Nap körül a bolygók, tetemes távolságra keringenek az elektronok. Közbül pedig nincsen semmi. A maximális tömörség apró gócai – és köztük hatalmas hiányok. Ez a kettősség képezi világunkat mind a parányok, mind a kozmosz szintjén.

Az anyagról vallott elképzeléseink Rutherford és Bohr óta persze sokban módosultak, az én gondolatmenetemet bevezető tézis azonban lényegében igaz maradt. Amit mi kívülről tömörségnek érzékelünk, annak javát belül a pici szemcsék közét kitöltő nagy üresség képezi.

Pilinszky szövegeinél sűrűbb költői anyagot nehéz elképzelni. Versei olyanok, mintha a beszéd ősrobbanása előtti állapotot őriznék: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Ám bármennyire tömör is legyen a költői matéria, bizonyosan vannak közei, belső üregei. Minél nagyobb a sűrűség, annál izgalmasabb lehet egy behatolás: vajon sikerülhet-e magunkat beékelni két Pilinszky-sor közé? És ha sikerül, mit találunk ebben a közben? Tudjuk-e értelmezni a két sor közti távolságot? Tudunk-e érvényt szerezni annak az előfeltételezésünknek, hogy a költő sorközeiben önálló világok sarjadhatnak? Vagy ha külön univerzumok nem is, legalább egy-egy szonett…

A csak az összegyűjtött versek közt szereplő Két szonett (1939) sokadik olvasása után állítottam fel az eleinte magam számára is meglepő hipotézist: Pilinszky két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne, azaz nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem két szonettkoszorú két záró verse. Mintha a költő a megelőző 14 szonetten át variálta volna képeit, gondolatait, és csak ezután jutott volna végső konklúzióra. Ez utóbbit megtartotta, az előzményeket eldobta.

Erre természetesen semmilyen bizonyíték nincsen, még utalás sem. Nem is több felvetésnél, gondolatkísérletnél. Pilinszky nem vonzódott különösebben a szonettformához, bizonyosan lenne életművében arra utaló jel, ha koszorúk megalkotásával is próbát tett volna. Nem tett. A két koszorú csak az én feltételezésemben létezett. Ám ez épp elegendő volt ahhoz, hogy erőpróba elé állítsam magam.

Egyesével feszítettem szét a Két szonett sorközeit. Mindegyikbe beleírtam a magam 12 sorát úgy, hogy a megelőző és rákövetkező Pilinszky-sorral szabályos szonettet alkosson.

A kissé talán bizarr ötletből született terv végül is egyszerűnek látszott, ám megvalósítása annál inkább próbára tett. Pilinszky természetesen nem törekedett arra, hogy sorai egy-egy új szonett kezdő- és záró sorai lehessenek, ezért a vendégszövegek mondatba-helyezése az adott pozíciókban olykor szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Hogyan lehet például létrehozni olyan értelmes verset, amely ezzel a sorral zárul: „vonítsatok, ha gyilkos éjszaka” vagy ezzel: „de tartsatok ki, átölelve tartva”. A magyar nyelv példátlan rugalmassága azonban ezeken a nehézségeken is átsegített, így nemcsak az eredeti sorokat használtam fel a megfelelő helyeken, hanem igyekeztem maradéktalanul betartani a klasszikus szonett egyéb követelményeit is: a szigorú rímképleteket, a jambikus lüktetést, az ötös és hatodfeles verslábnyi sorhosszúságot, a női és hímrímek váltakozását, no és persze a kényes ritmusegyensúly tartópillérét, a cezúrát.

És ez még csak a technika. Szonettek írásában szert tettem némi tapasztalatra, talán a nyelv variációs lehetőségeit is eléggé ismerem ahhoz, hogy bízhattam az eredményben.

No de a tartalom! Pilinszky szakrális költői világa, biblikus hangja, poétikai üdvtana! Ehhez idomulni, ennek megfelelni! További súlyosbító körülmény: az eredeti verset átható mély katolicizmus – szemben egy reformátusnak keresztelt, de istenhívőnek egyáltalán nem nevezhető kései utód kételyeivel. Tagadásával. Cinizmusával.

És mégis! Mégis sikerült mélyre szívnom Pilinszky cigarettájának súlyos füstjét és hagynom, hogy a költészet varázsa és a versírás szentsége eluralkodjon hitetlenségem felett. A csoda mindannyiszor megtörtént, ahányszor egy szonettet befejeznem. Öt év alatt 28-szor részesültem ebben a kegyben.

Persze: a még kevésbé figyelmes olvasó is azonnal észreveszi, hogy ezek nem Pilinszky-versek. Az én verseim. Is. Meg azé a Pilinszkyé, aki megelevenedett bennem. Akinek nem csupán két koszorút illeszthettem ezüst fejére, hanem akit kicsit talán reinkarnáltam is huszonegyedik századunk számára. 2008-ban megjelent kis könyvem ennek a nagyravágyó szándéknak a szerény, de visszavonhatatlan bizonyítéka. Egy tisztelgő, kreatív olvasat.

Munkám egyetlen szakmai értékelője, Bányai János irodalomtörténész ezt olyan szépen összefoglalta rádiójegyzetében, hogy csak pirulva tudom idézni: „Balla D. Károly Pilinszky-projektuma egyértelműen bejelenti, Pilinszky műve a magyar költészeti hagyomány választható részévé vált, ráírható és beleírható a kortárs líra nagyon is változékony beszédmódja. Eközben nem kell eldönteni, kinek a hangját halljuk a versek olvasása közben, mert egyszerre halljuk Pilinszkyét és Balla D. Károlyét…”

És talán a kísérlete eredményén váltig csodálkozó Rutherfordét is.

*

Két vers a huszonnyolcból

.

Túl az egyhalálon

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
utol ne érjen jóslat, könnyü hála.
Úgy fussatok, a farkasok hadára
ne kelljen többé visszanéznetek.

Megnyílni készek már a fényterek,
a távolság is úgy feszűl, akár a
tél – tükörre így fagy rá a pára,
ha holtak lelke erre ténfereg.

Hát fussatok, mert futni édes álom!
Menekve látni túl az egyhalálon,
s elérhet így a harsonák szava,

ijesszen bár a menny kemény robajjal.
Csituljatok, ha nappal jön az angyal,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka.

.

Vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
lopózik minden álmotok mögé,
sötéten súgva: lelketek övé,
övé a dal és minden ballada,

övé a mítosz, héroszok szava,
övé a bűn a tiltott fák tövén,
lidérces álmú láp fölött a fény.
S övé a had, a titkos armada.

De nappal nem kell félnetek az éjet,
ilyenkor béke van és halk enyészet,
a hűvös szél csak az, mi felrikolt,

akárha tévedt baglyot hordana,
ki tudja már, hogy jön idő, mikor
körülkerít a farkasok hada.

---

Megjelent: Parnasszus, 2012/Tavasz

Lásd még: A Pilinszky-projektum

---

kinyomtatom!

oldal tetejére