Beavatódni

A szüleit elveszített fiú regénye a Tejmozi. Azé az életkorát tekintve felnőtt, de lelkileg még nem teljesen érett, kész férfié, aki a két halált követően igyekszik elszámolni a múlttal, saját lelkiismeretével, másrészt összerakni az emlékcserepeket. Feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen egy sokszorosan terhelt viszonyok közt élt família leszármazottja.

Darvasi Ferenc:
„regényt írni nem más, mint beavatódni”

Ott van mindjárt a különc apa, a festőművész, aki, a belső sugallataira hallgatva, a család helyett a magányt választja, azt találván az igaz útnak. Vagy az anya, aki az őt cserbenhagyó férje okozta fájdalmat kompenzálva gyermekeit terrorizálja lelkileg. Vagy a húg, akivel szintén nem találja a közös nevezőt hősünk (Balla D. Károly következetesen hősömnek nevezi főszereplőjét), ugyanolyan hideg vele a viszonya, mint a család többi tagjával.

Egyszerre emlékezet-, identitás- és családregény (azon belül apa- és anyaregény is) a Tejmozi. Mint családregény, két generáció történetét, fojtogató kapcsolatait beszéli el. Fojtogató, mert az anya, férjétől elhagyatva, magához láncolja gyerekeit, érzelmileg zsarolva őket; és mert az apa is túl erős, elnyomó személyiség, aki mellett a fia tehetetlennek, ügyefogyottnak érzi magát. Identitásregény, mert ezek a megromlott viszonyok eltorzítják a főhős személyiségét is. „Mintha csak árnya lennék valaminek”, mondja, és valóban: önelemzéséből arra derül fény, hogy nem önálló individuum, tulajdonképpen az anyja függelékeként létezik, az ő szemével képes csupán a múltat is látni – mely probléma pedig már elvezet minket az emlékezetregény műfajáig. Az anya még a fiú múltját is megkísérli kisajátítani, úgy beszél róla neki; és a gyereknek csak a kötet végére, évek elteltével sikerül szabadulni a függőség okozta lidércnyomásból.

Lehetne ez egy a személyes viszonyokat kínos részletességgel ecsetelő, kitárulkozó könyv is. „Vannak megfogalmazódó gondolatok, amelyeket jó érzésű ember soha nem kíván kimondani, még végiggondolni is féli őket, megveti magát, amiért ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Én mégis leírtam azt, amit elgondolnom sem illett volna”, áll a szövegből vett idézet a hátsó borítón. Nos, a Tejmozi egyik fő erénye éppen az, hogy nem bántóan kitárulkozó, nem elviselhetetlenül szenvedélyes, ömlengő vagy hatásvadász. Az embert alapjaiban meghatározó érzelmekről, köztük a negatívakról nagy természetességgel, mintegy magától értetődő módon beszél. Hiába, hogy érzelmi zsarolások sorozatáról olvasunk az anya, lekezelő magatartásról az apa részéről, mindezeket sikerül a fiúnak kellő távolságtartással, majdhogynem külső rálátással elmesélnie.

Hogy ez sikerülhetett, abban nyilván nagy szerepe van az elidegenítő jellegű narrációs technikának. A monológokat – emlékeztetve rá, hogy mégiscsak szépirodalmat és nem egy szimpla önvallomást tartunk a kezünkben – újra és újra megszakítja egy-egy elbeszélői közbeszólás. Például így, ezzel a mondattal indít a könyv: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Dicsérni kell Balla D. Károly arányérzékét, mert tudja, hol a határ, milyen mélységig érdemes ábrázolni valamit ahhoz, hogy komoly állapotrajzot kapjunk – viszont ne csússzunk a naturalizmusba. Ezért van, hogy a könyv, szerencsére, „csak” hatásos, és nem hatásvadász.

Több szempontból is nehéz a dolga az elbeszélőnek. Egyrészt, mert felismeri, minimum problematikus bárkit is mint egységes, állandó személyiséget leírni, az ember természete egész egyszerűen nem ilyen. Folyton változunk, ráadásul kívülről másnak és másnak tűnhetünk egy-egy újabb szituációban. „Ahányszor meglátogattam, mindannyiszor módosult róla kialakított képem, egyes részleteiben mindig újraértékeltem összetett személyiségét”, állítja ennek a tudásnak a birtokában apjáról a fiú. De az emlékidézés azért sem könnyű, mert Balla D. Károly hőse folyton vívódik, mi az, amit elmondhat, milyen szinte teregetheti ki szülei és húga életét, hol vannak tehát az irodalmi etika határai. Nem akar tisztességtelen és sértő lenni, de azzal is szembesülnie kell – amivel előbb-utóbb minden írónak -, hogy ha őszinte, ha az igazságot keresi, nem hallgathat el semmi lényegit.

A nyomasztó szülői örökséggel való megbirkózáshoz nem csak idő-, hanem térbeli eltávolodás is szükséges. A főhősnek el kell utaznia a korábban kedvelt, aztán viszont idegenné váló kárpátaljai városból (melyet egyébként így jellemez: „nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi bájait még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció”) egy az Északi-tenger partján található helyre (itt kap vendégtanári állást), hogy fel tudja dolgozni a múltat. A könyv címe pedig az emlékezés módjára utal: a főszereplő a tejüveg előtt állva idézi fel a régi történéseket. A tejüveg a vetítővászon, azon pereg le élete filmje.

A fiú nyelvész. Saját bevallása szerint is kudarcos kutatásában a nyelv működését matematikai módszerekkel vizsgálja („már az elején be kellett volna látnom, hogy a nyelvi helyzetek és folyamatok, hiába képezik a fizikai valóság részét, mégis megragadhatatlanok egy alapjában idegen rendszer [a matematika] módszertanával”). Ez ugyanúgy erős intellektualitást kölcsönöz a könyvnek, mint az apa személye, aki kiselőadásokat tart művészet- és létfilozófiai témákról. Még ha talán elsőre ezek a betétek, az apa monológjai soknak is tűnhetnek, igazolható jelenlétük, hiszen annak a személynek a gondolatai, akit a fiú a legerőteljesebben jelenít meg egyébként is a családtagok közül, és aki ezeken az oldalakon a halálra készülve a tudását szeretné áthagyományozni gyerekére – amúgy némiképp hiábavalóan, mert a másik alig figyel oda rá, és csak az apa halálát követően idézi fel a mondatait és utólag tartja fontosnak azokat.

A fiúban végig ott a kétely, sikerrel jár-e az igyekezete, közelebb kerül-e a múltjához, össze tudja-e rakni a mozaikokat. Saját életét kudarcnak nevezi, de éppen ez a kudarc vezeti rá, hogy megírja, meg kell írnia a saját és a családja történetét. Önmagát szülei másolatának látja. És mint ahogy feljebb említettem: mintha nem is lenne saját, önálló személyisége. Először az írás is inkább csak énjei megsokszorozásához vezet: „És elkezdtem élni kettős életemet. Anyámmal bájologtam, hajbókoltam neki, játszottam a mintaanya-mintagyerek páros rám eső szerepét, a számítógép előtt ülve pedig kiéltem másik énemet, hideg fejjel és kegyetlen pontossággal kibeszéltem kapcsolatunk minden visszásságát”. Emiatt persze lelkifurdalása van, végig gyötri, képes lesz-e rendezni gondolatait, megteheti-e egyáltalán, hogy szüleiről írjon. Ezekben a részletekben beavatja az olvasót a regényírás rejtelmeibe, a szerzői műhelytitkokba is. Makacsul, szívósan dolgozik. Ha kell, háromszor, négyszer is nekimegy ugyanannak a témának, hogy ne csússzon az ki a kezéből, és pontos, érzékletes képet alkosson róla, valóban ellátva az egykori szituációk, viszonyok gyökeréig.

A problémafelvetések természetesen nem pusztán morális természetűek, ismeretelméleti gyökerűek is. Le lehet-e írni a maga teljességében a múltat? Avagy szükségképpen kicsúsznak az apróbb vagy akár a fontosabb részletek is a kezünkből az emlékezéskor? Ezek is fontos kérdések itt. Onnan indulunk, hogy a feledés, a veszteség elkerülhetetlen. Hiába jelennek meg a múlt képei a főhős előtt nagy vonalaiban, ha a részletek nem láthatóak. A befejezéshez közeledve azonban ez a gondolat érvényét veszti. Valamiképpen mégiscsak összeáll a kép. Éspedig onnantól kezdve, amikor az elbeszélő ráébred, hogy tulajdonképpen „regényt írni nem más, mint beavatódni”. A prózaírás az önmegismeréssel kerül párhuzamba, ennek segítségével az ember mélyebben leáshat magában. És az a tapasztalat sem elhanyagolható, sőt, az egyik legfontosabb, hogy a szöveg jelzőinek, határozóinak, ismétlődő és variálódó motívumainak láncolata a valóságot egészen más, új nézőpontból láttatja, és ebből az aspektusból létrejöhet a teljes, hiánymentes történet.

—-
Magvető Kiadó, Budapest, 2011.

Megjelent a 2012/2-es Bárkában.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére