Kállay Labord egymilliója

A fantaszták léha életét élő Kállay Labord a rendszerváltás első évet (akkor még Laborc néven) Budapesten töltötte. Apja, a jó nevű ungvári professzor, eredetileg csak azt szerette volna, ha fia szétnéz kicsit a nagyvárosban, de az ábrándos szemű ifjú valahogy ottragadt: egyszerűen nem akaródzott visszautaznia. Szabadkozó leveleket írt haza, miközben illegális kártyabarlangokba és fogadóhelyekre járt, lottózott és lóversenyzett, leginkább pedig azzal foglalkozott, hogy éhen ne haljon.

Mivel a szerencse ritkán pártolt hozzá, jobb híján kénytelen volt tudását kamatoztatni: végigjárta azokat a parkokat, ahol a kisnyugdíjasok pénzben sakkoztak. A tétek ugyan minimálisak voltak, egy-egy délelőttön Laborc mégis megkereste néhány napi megélhetését. Még mozijegyre is futotta. Az év folyamán elszánt szorgalommal végignézte az összes olyan filmet, amit Ungváron nem láthatott: Tarkovszkij két utolsó, Nyugaton forgatott mesterművével kezdte a Tabánban és a korúti Művész Mozi Peter Greenaway-sorozatával zárta a vizuális élvezetek nagyszerű egymásutánját.

Albérletre nem költött, alig akadt este, hogy megnyerő modorával, imponáló beszédével olyan jóravaló magányos nőt fel ne tudott volna szedni valamelyik kültelki kocsmában, aki záróra után örömmel hazavitte – így még legtöbbször a vacsora és a másnapi reggeli sem terhelte csavargói költségvetését.

A tél közeledtével azonban romlottak az esélyei. Egyre kevesebben jártak sakkozni a parkokba, a hideg miatt ő sem üldögélhetett naphosszat a szabadban – a mozi vagy kocsma viszont pénzbe került. Átszokott hát a könyvtárakba. Épp a VII. kerületi Szabó Ervinben olvasgatta a napi sajtót, amikor felfigyelt egy kolumnás hirdetésre. Megtudta, hogy a Sony cég intenzíven terjeszkedik Magyarországon, számos üzletük után nemrégiben saját cégigazgatóságot nyitottak. Karácsonyi kampányukban termékeik sokaságát kínálják ezzel a suta szlogennek: „Aki jót akar, vegyen ajándékba csúcstechnológiát – elérhető áron a márkaüzleteinkben!”

No, az reklámszakember, aki ezt fogalmazta,  még a Cipőt a Cipőboltból színvonalán működik, állapította meg Laborc. El is felejtette volna a dolgot, ha útja a könyvtárból nem egy játékbarlangba vezet…

Nem először járt ebben az illegális póker-teremben, ahol azelőtt többször sikerült már nyernie kisebb összegeket. Igaz, mindig úgy érezte, a nagymenők őt, a csórót csak azért nem kopasztották meg, mert sokkal pénzesebb balekot találtak helyette, és az illetőt könnyebb volt lépre csalni, ha látta, hogy egy outsider is nyerhet.

Most azonban rá jutott az áldozat szerepe, egyetlen óra alatt elvesztette a téli nehéz napokra összetakarékoskodott pénzét. Úgy sejtette, hogy az osztó csalhatott, ennyire rossz magától nem lehetett a lapjárás. A többi vesztes is morgolódott – de hát mehettek panaszra a sóhivatalba: magárra vessen, aki tiltott helyen zsugázik. Itt ráadásul még nőt sem tudott felszedni.

A bolyongással töltött éjszaka, a hajnali pályaudvari bóbiskolás és végigtétlenkedett nap után hősünk másnap estefelé lehangoltan, éhesen és fázva üldögélt a Körút egyik padján, amikor a szembülső épületen egyszer csak felragyogott a neonreklám.

Kállay Laborc hosszan és bambán nézte a hivalkodó feliratot. Igazságtalan ellentmondást érzett a kereskedelmi világsiker és a szárnyaló csúcstechnológia ilyetén megnyilvánulása, valamint a saját elesett helyzete között. Mégis szinte hipnotikus erővel hatott rá a felirat, nem tudta levenni róla a szemét és roppant mérges lett, amikor egy buszra várakozó férfi úgy állt elé, hogy a magával cipelt hatalmas fenyőfával eltakart a kéken villódzó betűk közül kettőt. – Ember, mit cipeli azt a fenyőt, hol vannak még az ünnepek!!? – förmedt rá az idegenre, aki azzal védekezett, hogy a Lehel piacon már árulják, és most olcsóbb. Laborc érvére, hogy az ilyen korán megvásárolt fa Szentestére bizonyosan lehullatja a leveleit, csak vállat rántott, és akaratlanul úgy fordult, hogy a teljes feliratot kitakarta.

Hősünk ahhoz lusta volt, hogy felálljon kényelmes ülőhelyzetéből. Inkább elfojtotta a dühét és belülre figyelve lehunyta a szemét. Jól számított: a büszke betűsor újra kirajzolódott előtte, ezúttal rózsaszínben. És… És… És…

Laborc másnap reggel kissé átfagyva, de annál türelmetlenebbül várta a hivatali idő kezdetét a csillogó toronyház előtt. Határozott mozdulattal lépett ki a liftből a megfelelő emeleten. Bár egy ideig egyik titkárságról a másikra küldték, nem tágított: ő a nagyfőnökkel akar beszélni. Hosszas huzavona után a színe elé engedték, ő meg az elnök-vezérigazgatónak előadta, hogy van egy olyan ötlete, amelyik a cégnek egészen bizonyosan megér 1 millió forintot (akkor lakást lehetett venni ennyiért Budapesten). A főnök mosolygott, s hogy hamarább szabaduljon, azt mondta, jó, hát adja elő azt a nagy éceszt. De a mi emberünk pimaszul bejelentette: előre kéri a pénzt. Ide a markába.Erre persze a vezér nem hajlott, de Laborc addig-addig győzködte, mígnem a nagy hatalmú kezdett megingani. Voltaképp tetszett neki az ötletgazda magabiztossága és szellemes érvelése: soha nem lehet tudni, hátha nem egy, hanem sok milliót ér ez az ötlet – és felidézett néhány amerikai történetet az ipari forradalom kezdeti időszakából. Végül valahogy úgy egyeztek meg, hogy a megkötött szerződés tartalmazott bizonyos garanciákat az ötlet használhatatlansága esetére. Aláírták a sebtében készült papírokat, a főnök kivette a mackóból a köteg bankót, Laborc pedig nem tett mást, előkotort a zsebéből egy papírlapot, amelyen egyetlen sor írás szerepelt.

A Sony magyarországi első embere kissé undorodva vette át a láthatóan foltos, gyűrött cetlit. Megnézte, ami rajta állt – és csettintett. Ez  az ötlet valóban megér a cégnek ennyit. Sőt.

Másnap már új szlogennel folytatták év végi kampányukat, és minden várakozást felülmúló forgalmat bonyolítottak le az ünnepek alatt.

S hogy mi állt a papíron? Hát ez: KATT IDE!

---

Innen: Póker játék

---

kinyomtatom!

oldal tetejére