Balfas, a nagy indonéz irodalmár

Alakját nem csupán életében övezték titkok, legendák. Sok évvel a halála után, miközben hazájában lassan nemzeti hősként tisztelik, a magyar sajtóban olykor még puszta létezését is kétségbe vonják. Pedig jelentős irodalmi munkássága mellett még azzal is beírta a nevét a világ kultúrtörténetébe, hogy ő volt Jimi Hendrix és Janis Joplin posztumusz házasságának a koronatanúja.

Muhammad Balfas élete és munkássága - magyarul először

1922. december 25-én Jakartában Muhammad ibn Salim Balfas néven látta meg a napvilágot egy a legszegényebbek rétegéből jövő, de feltörekvő indonéziai arab (betawi) családban.

Nagyapja még nincstelen, rabszolga-sorban elő földműves volt a dzsungeltől elhódított területeken, de szorgalmával és éles eszével kiváltságokat szerzett magának elöljáróinál (a holland telepeseknél), így legidősebb fiát a fővárosba küldhette tanulni.

A civilizációs vívmányokat a családból elsőként megismerő leendő apa több mesterséget is elsajátított és számos különféle pénzkereső munkát végzett. A szakács szakma mellett akkor kötelezte el magát, amikor megházasodott. A leendő költő születésekor a papa már az egyik előkelő arab vendéglő főszakácsa és ugyan csekély hányaddal, de mégis: résztulajdonosa. A viszonylagos jólétben és környezetének megbecsült tagjaként sem feledkezett meg azonban vidéken maradt rokonságáról, gyakran segítette őket anyagilag vagy élelmiszer-küldeményekkel, nyaranta pedig a kiterjedt família szinte számba vehetetlenül számos gyerkőcéből saját házában nyaraltatott ötöt-hatot. Ezt részben teljesen önzetlenül tette, részben szándéka is volt vele: azt remélte, az akkor cseperedő kis Muhammad életrevalóságot, bátorságot – és nem utolsó sorban jó étvágyat tanul a vadóc rokonkölyköktől. A leendő költő ugyanis eléggé nyápic gyermek volt; amolyan penészvirág.

Talán a korábban sokat nélkülöző, gyakran éhező családban kialakult és kötelezőnek számító túlzott érkezési kultusz okozta a kis Muhammad rossz étvágyát – szinte menekült, ha étellel kínálták. Márpedig folyton kínálták, terebélyes mamája és az akkorra már 125 kilogrammot nyomó főszakács papa gyakorlatilag egész nap evett és ugyanerre akarta rávenni a kisfiút, aki azonban, nagy bánatukra, megmaradt igen vézna gyermeknek, olyannak,  mint a szegéségből kitörni képtelen arab családok gyakran koplalásra ítélt legénykéi. (Sovány alkatát élete végig megtartotta; meglehet, a bőséges táplálkozással szembeni ellenkezése vezetett tüdőgyengeségéhez.) Jó étvággyal enni igazából csak akkor tudott, amikor egy-két hetet nagyszüleinél tölthetett vidéken. Ott soha nem kínálték, és ha szemérmeskedett volna, falat kenyér sem jut neki a sok éhes száj mellett.

Ezekre a látogatásaira később úgy emlékezett, mint egyfajta szabadság megélésére; holott rokonai gyakorlatilag rabigában sínylődtek. Ám a természet közelsége, a tágas rét és mező, a közeli lagúnák világa mégis a létezés nyitottabb dimenzióit tárta fel előtte a mindig zajos, forgalmas, kaotikus nyüzsgésben tobzódó – és ezért a gyermeki lélekre nyomasztóan ható – nagyváros után. (Később, gyermekíróként – több kötetet is írt a legkisebbeknek – részben ezekből az élményeiből merített.)

Középiskolai tanulmányai elvégeztével az ifjú Balfast napilapok serény munkatársaként látjuk viszont, tehetsége egyre feljebb viszi a ranglétrán, mígnem a Masjarakat című folyóirat főszerkesztője lesz. Mind a szakma, mind az olvasók úgy tartják ekkor, hogy kulturális témájú vitairataival és politikai indíttatású pamfletjeivel egyaránt kitűnt a korabeli indonéz zsurnaliszták közül. Az Indonéz Nemzeti Forradalom (függetlenségi háború) eszméinek meggyőző erejű hirdetőjeként országos tekintélyt szerzett.

Költői pályája az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtését célul kitűző Angkatan ‘45 irányvonalának szellemében indult. Lírájára – ahogy az indonéz műveltség egészére – az iszlám identitás dominanciája mellett – nagyban hatottak a hindu és buddhista hagyományok, de nem zárkózott el a keresztény kultúra és hagyomány hatása elől sem.1946-től a People magazinnak lett főszerkesztője, társaival az orgánum 1956-os megszűnéséig irodalomteremtő munkát végeztek, létrehozták például az úgynevezett YAG-novella műfaját, amelynek Balfas igazi mestere lett.

A novellatípus lényege – egyes lexikonok téves állításaival szemben – az, hogy az egzotikus, mesés, gyakran misztikus környezetbe helyezett történet, a voltaképpeni ‘kaland’ (yag) sajátos ellentmondásban áll nem csupán a szikár kifejezésmóddal, hanem azoknak a hősöknek a jellemével is, akik nem mutatnak semmilyen különlegességet, mondhatni jellegtelen hétköznapi figurák, és bizonyos közönnyel veszik tudomásul a velük megeső kivételes, gyakran fantasztikus történéseket. Sokak szerint a YAG-novella bizonyos tekintetben a kidolgozásra soha nem került „keleti egzisztencializmus” filozófiájának szépirodalmi megvalósulása, mások szerint viszont a perzsa és arab szufi-történetek sajátos verziója. Olyanok is akadtak, akik a koanokkal rokonították a YAG-ot.

Bárhogy, annyi bizonyos: Balfas tökélyre viszi a szűk stiláris keretek között kibontakozó kisepikai műfajt, így méltán nevezhet e novellatípus mesterének.

Az egyre több műfajjal próbálkozó és országszerte egyre népszerűbb alkotó legfontosabb munkája az 1952-ben megjelent Lingkaran-lingkaran Retak (Törött körök) című elbeszélésgyűjtemény, amelyben többek között a törzsiből civilizációsra, népiből urbánusra váltó életformák emberi vonatkozásait mutatja be meggyőző drámai erővel, a szokványos YAG-novellák stiláris behatároltságán jóval túlmutató kifejezésbeli gazdagsággal. A yag (kaland) nála messze túlmutat eredeti jelentésén, nem az események fordulatosságát jelzi, az olvasók számára sokkal inkább intellektuális, szellemi “kalandot” jelent a szereplők vívódásainak és a rájuk leselkedő pszichikai csapdahelyzeteknek a bemutatása.

1954-ben Hollandiában folytatott bölcsészeti tanulmányokat, és kisebb európai körutazást is tett. Mint visszaemlékezéseiben (Arganpend agiver mihab) említi, legnagyobb hatással nem az írók és költők voltak rá, hanem a festők és zenészek – no és a kaszinók… (Ekkor vált szenvedélyes póker-játékossá.)

Az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtéséből Balfas nem csupán szépíróként vette ki a részét, és nem csupán újságírói teljesítménye számottevő, hanem emellett jelentős kritikai, irodalomtörténészi munkássága is. Emellett filozófiatörténettel is foglalkozott, illetve pontosabb úgy fogalmazni, hogy egy bizonyos bölcseleti tannak szinte a rabjává vált, és hosszú éveket töltött azzal, hogy a nagyrészt archaikus gyökerekből táplálkozó misztikus elmélet-rendszernek valamiféle modern értelmezését adja. Ez az egy bizonyos tant pedig nagy maláj gondolkodónak, Cecil M. Jeopardynek a csaknem ötven évvel korábban kifejtett tézisei képezték.

Eredményeit Balfas az 1962-ben kiadott Sedikit pemikiran c. traktátumban foglalta össze, igyekezvén Joepardy elvont, misztikus tételei objektív és dialektikus alapokra helyezni. Az időközben példaképévé vált maláj gondolkodó ekkor már nem élt, de 1956-ban Balfasnak még sikerült felvennie a kapcsolatot az akkor már 80 fölött járó, egy Madagaszkár melletti szigeten teljes elzártságban élő, embertársaival leginkább csak kiterjedt levelezése révén érintkező idős mesterrel. Akivel egyébként tíz évvel korábban már találkozott, sőt kapcsolatuk egy időben szorossá vált  – ám hamarosan balul végződött.

A filozófiai tételeit fiatalon kidolgozó Joepardy ugyanis a negyvenes évek második felében néhány hónapot töltött Indonéziában, ahol előadásokat tartván eleinte támogatni látszott az akkor kibontakozó Angkatan ‘45 szellemi irányvonalat, de később egyre súlyosabb fenntartásai lettek azzal szemben, hogy az ifjú újítók  az irodalmat leginkább propagandacélokra kívánták használni.  (Harc a vers és vers a harc – vallották). Végül teljességgel szembefordult a forradalmi eszmékkel, amiért is Balfas súlyosan megneheztelt az akkor már idős költőre és bölcselőre, begyepesedett agyúnak és vaskalaposnak nevezte, éles pamfletet írt ellene, amiért is a sértődött Jeopardy haladéktalanul visszautazott kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva élte maradék esztendeit.

A forradalmi hevület elmúltával (Hollandia végre elismerte Indonézia függetlenségét) Balfast nyomasztani kezdte a konfliktus emléke, úgy érezte, alighanem alaptalanul sértette meg hajlott korú kollégáját.  Mintegy vezeklésül tanulmányozni kezdte hozzáférhető műveit, így bukkant Joepardy Nagy Traktátumára, amely lenyűgözte, s amelytől nem tudott szabadulni. A sokadik újraolvasás után határozta el, hogy egyrészt felkutatja a különös eszmerendszer filozófiai előzményeit, másrészt elkészíti a sokszor archaikusnak tetsző munka korszerű percepcióját.

Csaknem tíz évvel a kínos konfliktus után Joepardy örömmel fogadta Balfas levélbeni jelentkezését. „Az öreg maláj legyen türelmes és megértő, ha öklét rázza a heveskedő arab ifjonc” – írta első válaszában. Nem kétséges: imponált neki, hogy már-már feledésre ítélt filozófiai munkáiról valaki leveri a port. Hónapokon át igyekezett mindenben segítségére lenni a lelkes kutatónak, ám egészsége rohamoson romlott, és amikor érezte, már nem képes a hozzá (máshonnan is nagy számban) érkező levelekre válaszolni, furcsa gesztust tett: a helyi postahivatalnak küldött, közjegyző által hitelesített dokumentumban arra adott utasítást, hogy az ő címére érkező minden küldeményt Jakartába, Muhammad Balfas címére továbbítsanak.

A mester döntését Balfas nem tudta mire vélni, de nem tiltakozott ellene. Amíg Joepardy élt, tisztességgel válaszolt a hozzá átirányított levelekre, ezekben pontos tájékoztatást adott az aggastyán egészségi állapotáról, emellett részletesen ismertette, hol tart a saját kutatásaiban. Soha nem mulasztotta el megemlíteni, hogy szerinte Cecil M. Joepardy a XIX-XX. század fordulójának legnagyobb gondolkodója volt, és tanai fél évszázad távlatából is érdemesek a filozófusok maximális figyelmére. (Mindezeket az André Breton hagyatékából előkerült teljes levelezéséből tudjuk.)

Joepardy halála után (1957) Balfas a világ számos nagy lapjához elküldte szép lírai nekrológját, ám a mester neve oly annyira ismeretlen volt mindenütt, hogy csupán egy-két kevésbé jelentős helyen közölték le a búcsúztató méltatást. Az elkedvetlenedett kutatónak ettől kezdve hosszú ideig nem volt ereje ahhoz, hogy további lebelezést folytasson az örökségbe kapott partnerekkel: a szinte sehol nem közölt nekrológ szövegének válaszként való elküldésével pontot szeretett volna tenni az üzenetváltások végére. Mivel azonban Joepardynak igen kiterjed fiatalkori ismerősi köre és levelezői hálózata volt, és mivel régebbi barátai közül haláláról szinte senki sem értesült, a levelek továbbra is érkeztek, igaz, egyre ritkábban, mégis: nem volt olyan év, hogy néhány régi cimbora, távoli költőtárs vagy sakk-partner ne jelentkezett volna. Balfas, korábbi hárítását felülbírálva, hosszú esztendőkön át írta a válaszokat a megkésett üzenetekre. Mígnem 1972-ben egyszer vakmerő ötlete támadt: az Amerikából érkezett levélre nem a saját, hanem a tizenhárom éve halott Cecil M. Joepardy nevében válaszolt…

Erre már azután került sor, hogy Balfas elhagyta hazáját. 1961-ben Kuala Lumpurba költözött, ahol néhány évig a Voice of Malaysia nevű nemzetközi rádiónak lett a munkatársa. Jakartai barátai erős ellenérzéssel fogadták távozását: Malajzia voltaképp ellenséges országnak számított, az indonéz hazafiak még függetlenné válását is ellenezték.

Balfas malajziai éveiről nem sokat tudunk. A napi rádiós munkája mellett főleg verseket ír, illetve lázasan várja a Sedikit pemikiran megjelenését. Alighanem sikert, nemzetközi elismertséget várt tőle – a maga és a szellemi példaképe számára. Ám hogy bármi hasonló történt volna, arról nincsen tudomásunk. Mint ahogy az eredeti traktátum, úgy annak modern feldolgozása is visszhangtalan maradt.

A következő pontos életrajzi adat: mivel elégedetlen volt a malajziai munka- és életlehetőségekkel, és politikai véleményével egyre gyakrabban került szembe az olykor militáns vonásokat viselő hatalommal, ezért Balfas 1968-ban Ausztráliába emigrált, szakállat eresztett és egy ideig az University of Sidney tanára volt (indonéz nyelvet és irodalmat oktatott). A jobbára ismeretlen feladóktól származó, Jopardynak címzett levelek, akárcsak Kuala Lumpurba, ide is elkísérték: Jakartából maga után küldette őket, hogy – talán a mester iránti végtelen tisztelet jeléül – továbbra is mindegyikre hűségesen reagáljon.

Erre készült azon a reggelen is, amikor az egyik frissen érkezett levél majdnem kiesett a kezéből a nagy megilletődöttségtől. A borítékon feladóként Amarillo Slim, a pókerkirály neve szerepelt.

Balfas európai körútja óta hódolt a szerencsejátékoknak. Legfőbb szenvedélye a póker, ezen belül a Texas Hold’em játék volt.  Amikor csak tehette, játszott – leginkább a barátaival egyrúpiás alapon, de el-eljárt a kaszinókba is, ahol vegyes szerencsével hol elvesztette, hogy megtöbbszörözte az arra a hónapra szigorú keretben meghatározott játszópénzét. Szép- és közírói, később tanári elfoglaltságai ugyan nem engedték, hogy kártya mellett töltse ideje javát, de annyi bizonyos, hogy a zöld bársony nem sokkal ritkábban volt előtte, mint a fehér papír.

1970-es indulásuk óta figyelemmel kísérte a World Series of Poker versenyeket, és pontosan tudta, hogy ki nyerte az 1972-es világbajnokságot. Nem más, mint a már akkor élő legendának számító, a legkülönfélébb fogadásokkal és győzelmekkel magának világhírnevet szerző ‘Amarillo Slim’ Preston – akinek a levelét most csaknem kiejtette a kezéből meglepetésében.

Lázas izgalommal bontotta fel a borítékot. A nagy amerikai játékos levelének az utalásaiból kiderült,  hogy Joepardy és Slim a 40-es-50-es években vérre menő levelezési sakkpartikat játszottak egymással, és hogy a jenki örökké hálás marad maláj barátjának, amiért az mellé állt és tanácsaival segítette élete egyik fordulópontján (Slim 1948-ban egy rosszul időzített baseball-fogadáson minden pénzét elvesztette, és Joepardy tanácsolta neki, hogy a szorongatott helyzetét a hadseregbe bevonulva próbálja megoldani).

A levél oka és lényege pedig a következő volt: a világbajnoksági győzelemmel elnyert kisebb vagyont Slim arra szánta, hogy nem sokkal azelőtt elhunyt két bálványozott kedvencének, Jimi Hendrixnek (1942-1970) és Janis Joplinnak (1943-1970) a posztumusz menyegzőjét megrendezze. Jeopardynak azért írt, hogy házassági tanúnak hívja.

Balfas nem tudott ellenállni a kísértésnek. Maga is nagy blues-rajongó lévén úgy érezte, ennél nagyszerűbb kalandban talán soha nem lehet része az életben.

Válaszolt hát a rég halott Jeopardy nevében, remélve, hogy az utazásig még jobban megnő és tovább őszül lassan mellét verő szakálla, így a régi cimbora joggal nézheti öregembernek. Annál is inkább, mert eddigre Balfas amúgy is beteges alkata eléggé megtört, összeaszott, így akár vénséges aggastyán benyomását is kelthette.

Az utazás, a találkozás és a nagy pókermester rendezte posztumusz menyegző részleteiről nem sokat tudunk. Valószínű, hogy a két korahalott blues-zseni ilyetén való összeházasítása nem igazán illeszkedett az USA polgári törvénykönyvébe, ezért titokban kellett tartani a Woodstock környékén tartott ceremóniát. A sub rosa eseményről érthetően egyik résztvevő sem számolt be.

Balfas visszatért Sidneybe és egy ideig folytatta itteni munkáját. Eddigre az egyetemi elit igen megbecsült tagjává vált, ugyanakkor legendák is szövődtek alakja köré. Származása, utazásai, nyelvtudása, egzotikus filozófiai kutatásai, nagy levelezése, politikai múltja – mind-mind alkalmas volt arra, hogy kollégái az ismereteik hiányát némi fantáziával egészítsék ki.

Bár felkínálták neki a Keleti Nyelvek Tanszéke vezetését, nem sokkal halála előtt Balfas mégis visszatért hazájába, ahol egy rövid ideig újságíróként és magántanárként működött. 53 éves korában, 1975-ben elhatalmasodó asztmája végzett vele jakartai otthonában. Utolsó fulladásos rohama közepette állítólag Cecil M. Joepardy aforizmáit zihálta bele az indonéz éjszakába.

Utódja nem lévén hagyatéka az Indonéz Tudományos Akadémia gondozásába került.

A magyar nyelvterületen Balfas neve kevéssé ismert, bár a Világirodalmi Lexikon külön szócikket szentel neki (abban keresztneve tévesen Mohamed alakban szerepel). Az indonéz nemzeti irodalom nagy alakjának a munkássága iránti érdeklődés csupán néhány éve élénkült fel Európában, jelesül egy finn kutató – Alberd Yollaka – révén, aki  ösztöndíjasként csaknem három évet töltött  Jakartában az akadémia nyelvészeti intézetében, ahol többek között az indonéz függetlenségi törekvések sajtónyelvét tanulmányozta. Eközben nem kerülhette el figyelmét Balfas nyelvileg és politikailag egyaránt markáns publicisztikája – s így jutott el költészetéhez, filozófiai kutatásaihoz, s utóbbiak révén magához Joepardyhoz, akinek nyelvi miszticizmusát utóbb doktori disszertációja témájául választotta.

*

Muhammad Balfas alakját nem csupán életében és nemcsak Ausztráliában övezték titkok, legendák. Sok évvel a halála után, miközben hazájában lassan nemzeti hősként tisztelik, a magyar sajtóban olykor még puszta létezését is kétségbe vonják.

Egyéni kutatásokon és a Kállay-fivérek által publikált cikkek és magánközlések alapján írt fenti életrajzi összefoglalónkkal talán sikerült a keleti világnak ezt a különös alkotóját hitelesen bemutatnunk és néhány kételyt szerteoszlatnunk. Ezzel méltán tartoztunk a nagy írónak, aki amellett, hogy az indonéz nemzeti irodalomban jelentős szerepet játszott, nem mellesleg yag-novelláival a világirodalomba is beírta magát.

*

Egy erotikus Balfas-vers saját fordításunkban: A legsúlyosabb szerelem

Ez a weboldal google keresőoptimalizálás alatt áll

---

kinyomtatom!

oldal tetejére