Anyanyelvi konferansz

Mint azt körlevélben tudatták velem, állami támogatás híján megszűnőben van, vagy legalábbis a korábbi formájában 2013. január 1-től már már nem tud működni A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, régebbi és közismertebb nevén az Anyanyelvi Konferencia. A hír nem örvendetes, inkább szomorú akkor is, ha a nevezett szervezet működésének kezdettől voltak bizonyos furcsaságai. Az ellenben tagadhatatlan, hogy maguk a rendezvények, a tényleges anyanyelvi konferenciák több szempontból is emlékezetesek maradnak számomra.

Az alatt a cirka másfél évtized alatt, amikor a tanácskozások munkájában valamilyen szinten részt vettem, számos kellemes élményben volt részem akkor is, ha a szervezet működésével szemben mindig is voltak kisebb-nagyobb fenntartásaim. Mint emlékezetes, annak idején a közvetlen pártirányítás alatt álló Magyarok Világszövetsége keretében jött létre Lőrincze Lajos elnökletével – több mint 40 évvel ezelőtt. Korlátai ellenére az első szervezetek egyike volt, amelyik a nyugati magyarság felé való, főleg propaganda célokat szolgáló nyitás után a 80-as évek végén a határon túli magyarok felé is tájékozódott. Így vehettem részt 1989-ben én is egyik emlékezetes tanácskozásukon.

Ekkor ismerkedtem meg későbbi barátaim közül a szép emlékű Nagy Károllyal (USA), továbbá Gömöri Györggyel (Anglia), Nagy Pállal (Franciaország). Utóbbival épp nemrégiben váltottam levelet, és mert ide kívánkozik, fel is idézek egy epizódot a 89-es Konferenciáról. A kissé merev keretek közt folyó tanácskozáson Pali elég nagy feltűnést keltett azzal, hogy kezében pohár borral lépett a mikrofonhoz és felszólalásában arról beszélt, szép dolog, hogy az anyanyelvi táborokban népdalokra tanítják a fiatalokat, de talán ideje lenne oda vinni egy számítógépet is, mert hogy a jövőbeni szót értésünkhöz ez legalább olyan fontos. A konzervatív (vaskalapos?) tagság – képletesen szólva – szinte meglincselte Palit eretnek szavaiért.

Igen, ez a merevség később is megvolt és a klasszikus, mára alaposan elavult nyelvművelés és nosztalgikus hagyományápolás árnyékán az önállóvá vált és többször átalakult Társaság nem igazán tudott átlépni. Ugyanakkor kétség kívül missziót töltött be és rendezvényei révén sokakat ténylegesen hozzásegített ahhoz, hogy integrálódjanak a magyar kultúrába.

Én akkor kezdtem kikopni a szervezetből, amikor Pomogáts Béla elnök határozott támogatására Dupka Gyurit elnökségi taggá választották, s ettől kezdve „a kárpátaljai jelenlét” az ő bulijává vált.  Gondoltam, ahol egy helyesen írni sem tudó félművelt szélhámos lehet a magyar nyelv és kultúra kárpátaljai képviselője, ott nekem nincsen helyem.

Annak viszont örültem, hogy publicisztikai írásaim és esszéim gyűjteményét 2000-ben kiadták. Igaz, honort nem kaptam, viszont én tördelhettem a könyvet és ezt a munkámat rendesen kifizették. Nemrégiben pedig levelet kaptam: működésük megszűnése miatt felszámolják raktárkészletüket, a szerzők, ha kell nekik, elvihetik maradék könyveiket. Mozgósítottam Csöngét, Bencével elmentek a világvégi lerakatba, ahol egy magát félreérthetetlen szimbólumokkal körülvevő jobbikos raktárnok kiadta a 100 példányt. Ebből most Csönge tízet hazahozott. Ha valaki szeretne belőle saját példányt, és vagy Ungváron a Vár, vagy Pesten a Visegrádi utcába hajlandó elmenni érte – kaphat belőle féláron (ez lesz utólagos honortöredékem). Aki pedig inkább ingyen olvasná, ide kattintson: A hontalanság metaforái.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére