Szemben a gesztenyékkel

Éva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…

Ellenálltam hát a réveteg visszavágyódásnak. A magam-provokálta szembesüléshez azonban épp megfelelőnek találtam ezt a délutánt, fényes gesztenyéim rakosgatása közben rászántam magam néhány dolog újbóli végiggondolására – és talán jutottam is újabb következtetésekre: lásd a jegyzet utolsó bekezdéseit.

Az ezredfordulót követő három évben sok minden ellenkezőjére fordult és véglegesen eldőlt az életemben. Naplómban ekkoriban szögeztem le először teljes határozottsággal, hogy szellemi értelemben én már emigráltam Kárpátaljáról és soha többé nem akarok részt venni az itteni magyar kulturális életben. Amelynek pedig egyfajta gerjesztője, mozgatója, talán valamilyen szinten motorja voltam. De addigra véglegesen megromlott kapcsolatom a helybéli kollégákkal, eltávolodtam tőlük és mindattól, amit képviseltek, ők pedig néhány erőteljes lökéssel felgyorsították ezt a folyamatot, talán hogy elmondhassák: ők közösítettek ki. Pedig akkor már nem volt honnan… 2002-ben mégis megtörténhetett a „hivatalos” szakítás is egy elnöki poszt megszüntetésével (részükről) és egy kilépéssel (részemről) – ezzel a formális kötelékek is megszűntek. Attól kezdve, tehát 11 éve egyetlen itteni magyar szervezethez, csoporthoz, intézményhez sincsen semmilyen kötődésem.

Ugyancsak ebben a két-három évben került sor néhány emlékezetes magyarországi szakmai rendezvényre – ezeknek én meghívott előadója voltam és ott elmondott szövegeim kimerítették a soha meg nem bocsátható bűn kategóriáját – csakúgy mint az irodalmunkról és az itt megjelent könyvekről ez idő tájt megjelent néhány írásom (Hagyomány vagy klisé, Újraközlő irodalom,  Valóságpróza és látszatvalóság, Félmúlt, féljelen, féljövő).

No és persze: ekkoriban lettem internetes ember és buzgó blogger, s ebbéli működésemmel is sok kozmopolita borsot törtem a lokális elszigeteltséget védelmezők orra alá…

Mindezen már régóta nem rágódom – de ha egy-egy akkori levél vagy naplóbejegyzés valamiért képernyőmre kerül, akkor azért gyakran újra végigpörgetem a fontosabb epizódokat, mert évente változik, árnyalódik az összeálló kép. Régóta azt gondolom, hogy ami történt, jól történt. Ez akkor is így van, ha eleinte csodálkoztam azon, a személyes barátságoknak (?) vajon miért kell megszűnniük az irodalmi felfogások különbözősége miatt. Ma már azt is teljesen rendjén valónak tartom, hogy az utóbbi 6-7 könyvemről nem hogy kritikát vagy ismertetést sem közölt egyetlen kárpátaljai orgánum sem, hanem még a puszta megjelenés tényét is elhallgatták. Így van ez jól – bólogatok évek óta.

Amit viszont minden kép-összerakás után másként gondolok, az a következő.

Hol arra jutok, talán mégsem kellett volna ennyire kérlelhetetlennek lennem. Csínján kellett volna bánnom az iróniával, s lehettem volna sokkal elnézőbb-belátóbb. Tudnom kellett volna, hogy kritikáim kívülről olybá festenek, mintha magamat mások fölé helyezném, mintha azért mutatnék rá mások gyöngéire, hogy a magam erényeit kiemeljem. Tudnom kellett volna, hogy éles önkritikámat és gyilkos öniróniámat az érintettek nem veszik észre a maguk sérelmei miatt. Tartózkodnom kellett volna tehát a kényes témáktól és a kemény hangtól.

Hol meg arra hajlok, hogy ezt mondjam: túl sokáig húztam a rétest. Már a 90-es évek elején látszott, hogy nem lesz ebből a mi irodalmunkból énekeshalott. Mégis cirka tíz esztendőn át rengeteg energiát, időt, munkát öltem abba, hogy lapokat, kiadót, alapítványt tartsak fenn, rendezvényeket szervezzek. Miért is? Mert bíztam a felívelésben? S nem azért, mert a magam szerepét ebben láttam kibonthatónak? Mert kevés volt nekem az íróság, főszerkesztő és kiadóvezető is akartam lenni? Nem illene itt és most bevallanom, hogy abban a tíz évben, végig a 90-es években elvtelenül elnéző voltam és csak azért siklottam el gyengeségek felett, csak azért fogadtam el a nívótlanságot, hogy ne kelljen belátnom: nincs mit főszerkesztenem? Nincs igazán értékes könyv, amit kiadhatnék? Nincs érdemleges teljesítmény az odaítélt díjak, a megtartott könyvbemutatók, estek, irodalmi szalonok mögött? Nem voltam bűnösen önző, amikor magam is fenntartottam a látszatot, mintha lenne mindaz, ami nincs?

És nem követtem-e el azzal valóban megbocsáthatatlan bűnt, hogy amikor felismertem a király meztelenségét, akkor ezt világgá kiáltottam ahelyett, hogy szép csendben elsomfordáltam volna, hiszen tíz éven át magam is abból profitáltam, hogy szép ruhát hazudtam rá?

Mivel kell hát jobban elszámolnom? Hogy eleinte nem voltam eléggé szigorú – vagy hogy utólag túlságosan is az lettem?

Ilyesmik jutottak ma eszembe. Szembenézve a gesztenyékkel.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére