Itt fekszem, míg körbefutok

Szurkálódás - avagy vihar a biliben. Piti, de jellemző ügy és két nagyra kerekített fenék...

Örülök, hogy kicsit feldobhattam Csordás László alig olvasott és hótt unalmas blogját, most legalább pár napig sütkérezhet az általa kárhoztatott és szerinte az én asztalomat képező cirkusz rivaldafényében. Ez most kijár neki, mert bár a hírlapírói zsurnalizmus sablonossága és a sztármagazinok szenzációhajhászása – velem ellentétben – távol áll tőle, és bár kissé bő lére eresztette mondandóját, ezúttal mégis sikerült aránylag szórakoztató bejegyzést tennie A nagy kárpáti Csák Júing cím alatt. Egyben újra beállította saját korábbi rekordját azzal, hogy ezúttal is nyolcszor írta le a nevemet (erre, úgy tűnik, külön ügyelt).

S hogy mi benne a szórakoztató? Hát először is a címbe kiemelt címke. Bár szerinte a címkézés az én ellenségképző gyakorlatom része, most ő azonosít engem „két zseniális színész”-szel. Az első mosolyt az váltja ki, hogy csak egyikük színész (Chuck Norris), a másik viszont szereplő, filmbéli alak (Jockey Ewing), akit egyébként egy valóban kitűnő színész (Larry Hagman) alakított (szemben a szerintem csapnivaló és általam nézhetetlen filmekben játszó Norris-szal ). De ne akadjunk fenn ezen, nem nagyobb tévedés ez annál, mint amikor tanult barátunk költőnek nevez valakit, aki nem az, de akire kárpátalján ezt a szerepet ráosztották.

Túl a mosolyon a kacagást maga az azonosítás ténye váltotta ki belőlem. Van egyfelől, ugye, a hiperaktív vasöklű akcióhős, aki az ember fizikai teljesítőképességét meghaladó szinten harcol válogatott fegyverekkel, ő maga a nyers erő és a kirobbanó energia. Másfelől itt van a durvaságig erőteljes, vasakaratú, hatalommal, nagy vagyonnal, neki kiszolgáltatott emberek sokaságával rendelkező, bárkit megzsaroló, hatalmával bárkin erőszakot tevő, bárkin átgázoló karrierista dallasi alfahím. No meg itt vagyok én ágyban fekve és jobb óráimban tolószékben ülve, nulla hatalommal, nulla befolyással, senki fölött nem rendelkezve, lassan a billentyűket is nehezen leütő erőm teljében. Valóban kísérteties a hasonlóság!

Nem kevésbé abszurd motívum az ellenségkép szóba hozása. Leginkább vigyorogni és kuncogni tudtam azon, hogy bár opponensem valószínűleg pontosan tudja, jó sok éve épp engem kiáltottak ki ellenségüknek mindazok, akiknek irodalmi teljesítményük elmaradása vagy annak sekélyes volta miatt  szükségük volt a harci állapot állandósítására, ő mégis engem, a kiközösített aljas árulót mutat ellenségkép-gyártónak. Épp elég röhejes önmagában, hogy a szerzők tucatjaival, szervezetekkel, intézményekkel, kiadókkal, orgánumokkal rendelkező és jelentős támogatások felett diszponáló tábor még mindig az én egyszemélyű magánírói mivoltomat tekinti nem csupán ellenpólusának, hanem ellenségének, annak a valakinek, aki árt, keresztbe tesz a kárpátaljai irodalom szent ügyének – de hogy eközben én lennék az ellenségképző?  Kuc-kuc.

Nem tudom, Bakos Kiss Károly örül-e annak, hogy ebben a humoros írásában Csordás vele példálózik. Merthogy felteszi (de meg nem engedi), esetleg lenne rá mód, hogy BDK „elismerje például: Bakos Kiss Károly, minden (…) poétikai hibája ellenére sem egészen tehetségtelen, sőt, kiemelkedő verseivel érdekes színfolt a kortárs magyar lírában…” – s ezzel arra ösztökél, én is szót ejtsek druszámról, vagyis elismerjem tehetségét, ami viszont számára nem feltétlenül jó pont. De legyen:

Egyszer a kárpátaljai festőiskola nagy öregjét megkérdezték a fiatalok: mondaná meg a Mester, hogy az, amit Petky Sándor műveivel képvisel, az művészet-e. A Nagy Öreg sokáig gondolkozott, aztán azt mondta, hogy igen. De hozzátette, hogy ami csak egyetlen hajszállal alatta van Petkynek,  az már nem művészet.

Csordással nekem pont az a bajom, hogy bár pontosan érzi a határvonalat, az erre érdemesek mellett mégis írókként-költőkként értékeli azokat is, akik nem hajszállal, hanem rőffel maradnak alatta a lécnek, így aztán nem is kell megugraniuk: átszaladnak alatta. Ami nem annyira őrájuk, hanem éppen azokra nézve kínos, akik ehhez a csaláshoz nevüket adták. És ebben – adom a felmentést – nem az olvasószerkesztőként működő és előszavakat, kritikákat író közreműködőé a legnagyobb felelősség, hanem a fölötte álló kiadóké, főszerkesztőké, elnököké, főbb döntnököké, akiknek közvetlen (anyagi, hatalmi, önigazolási) érdeke fűződik ahhoz, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak legyenek tényszerűen felmutatható eredményei.  Ebben a felmutatási kényszerben a nívó és a nívós teljesítmény jelentősége eltörpül, a felmutatott tény pedig – opponensem szavával – utóbb „felstilizálódik”. Hát hiszen erről volt itt szó eredetileg, nem többet, ezt tettem szóvá az elején, s e körül futjuk itt már a sokadik kört.

Én még bírom szuflával, csak már unom. De legalább sikerült feldobni Csordás blogját és  kacagni is volt módom. Ez pedig nagy dolog, ha egyébként az a helyzet, hogy

Itt fekszünk, míg körbefutunk.

Weöres Sándor, XXVII. egysoros

---

Előzmények kronologikus sorrendben:

1. Egy kárpátaljai irodalomtörténész
2. a név, a cím, a rang... (nehéz ügy)
3. A dilettánsok védőszentje nem támad
4. A nagy kárpáti Csák Júing
5. Itt fekszem, míg körbefutok

---

kinyomtatom!

oldal tetejére